Drámába simán belefér, ha vinnem kell a négyévest is magammal. Írók Boltja, másfél óra tömény halálmenet, egy kis gyereknyűg csak dob az életszerűségen, sírás meg pláne, főleg, amikor az szépen elhalványul az ajtón kívül. Nagyjából ilyesmire számítottam, valószínű azonban, a többméternyi vadpink boa még azelőtt megadta számára a katarzist, hogy tényleg ki kellett volna tenni a szűrét. Eleve tetszik neki a felütés, Forgách András úgy esik Borbély Szilárdnak, mintha színpadon volna, széles karmozdulattal, aki elsősorban költő, mi a francnak ír mást, Mi a francnak?, néz rám, szája előtt a keze, röhög. A válaszból meg rögtön tanulni is lehet, szerénységet mindenképp, hogy nem-drámát igen, de drámát nem tud írni, ezek itt csak versek, mert nem drámaként, hanem versként működnek. Dráma az, aminek a szerkezete dráma, ahol viszont homályok, elhallgatás van, csomópont nincs, az vers marad, hiába osztjuk szét a szereplők közt a szólamokat. Ahhoz, hogy drámaként lehessen szemlélni valamit, az kell, hogy legyen íve, a kezdő, végpont között zajlódjék valami, ami magyarázatot ad, mássá teszi a nézőt, olvasót.

Az Úr hangja hátulról Czeizel Gáboré, adja az ívet rendesen a kezdő és végpont között, megvan a szigorú forgatókönyv, ne térj el tőle, nehogy eltérjél, most akkor jön a misztériumjáték Debrecenből. Oda kéne menni látni az előadást, de így se rossz, filmvetítés, mindenki forduljon meg, mert ott a vászon, rajta a Halotti pompa: formája misztériumjáték, alapmű versciklus, rendezte Vidnyánszky Attila. Hangos-szép képek, kiabálva, ezt csak így lehet, Annak sebére gondolunk, / kit megöltek érettünk, / fejét szétverték a kövön. / Hol voltál akkor, kérdünk? Forgách a halálmenet-szerűségre utal, és vonja is rögtön a párhuzamot a mostani darabbal, a szerzőt pedig szembesíti a tettével, hogy maradjon stílben: dráma ide vagy oda, mégiscsak visszacsempészi mindbe az ősszínházi gondolatot. Erre a szerző válasza egy igen, de rögtön el is vesz a saját drámaiságából a feltételrendszernek, mint általa vélhetően hiányzónak fellistázásával: a szövegnek joga van ahhoz, hogy a katarzis jelen legyen, és hogy működni tudjon a színpadon.

Borbély Szilárd

A kredenc című dráma adja az apropót a nyelvi művelt, érzékeny vs. hétköznapi, pofátlan egymásba mosódásáról való beszélgetésnek, ahol épp ez az ellentét, a brutalitás, a provokatív jeleníti meg a rendkívüli drámát. Borbély Szilárd alig hallhatóan suttogja, szorongó vagyok, szublimálok, szerettem volna Petri-szerű verseket írni, megérinteni a mindennapi dolgokat, de rájöttem, hogy nem tudok ilyet. Mégis, ami történik körülötte, közélet, politika, annak valamiféle formát, hangot akart adni, megmutatni, miképpen látja ezeket a dolgokat, a megjelenítés eszközéül pedig A kredencben és a mostani szövegekben is a különféle nyelvek találkoztatását használja.

Forgách András

Egy kis ötletelés, hogy a Szemünk előtt vonulnak el kit, mire emlékeztet, Büchner nyert. Én meg előveszek gyorsan pár stanglit – négyévesen van nagyobb ciki könyvesboltban evésnél –, plusz egy kicsike mákospatkót végszükségre, mert a statikus boa kezd unalmas lenni, miként a tizenhárom mesekönyv, leporelló, térkép, ami időközben felhalmozódott körülöttem. A morzsázás a feliratos barna padlószőnyegre épp a felolvasással egy időben indul. Teológiai-politikai revü, a mottót a szerző olvassa fel, Erről ismerjük meg, hogy Istenben maradunk és Isten mibennünk, / mert a maga Lelkéből adott minékünk. /1. János 4,13/ A játék helyének nincs neve. A játék ideje valahol a 17-21. század között. Zene a szövegben: Purcell, Bach, Vivaldi, Dead Can Dance, Stabat Mater, Gluck, zene itt egy kicsit más, és egyre halkul, ahogy a színészek fölerősödnek.
 

Kengyelfutó2 Meghalok érte, baszki, ha kell.

Kengyelfutó1 Érte futni kell!

Kengyelfutó2 Hülyeség, mondtam már. Fusson ő!

Kengyelfutó1 Séta közben ma megremegett.
 

Szünet, épphogy, arra elég, hogy a szerző elmondja, tíz évig írta ezt a szöveget. Erős hang kellett, két tükörfigura, van nekik is tükrük, ők így beszélgetnek:
 

Követ2 Lássa be, ha az embernek megvan a Herceg

képzete, akkor világos, hogy a Hercegnek

valóságosan kell léteznie.

Követ1 A Hercegnek nincs következménye,

nem vette még észre?

Követ2 A Herceg minden dolog első oka,

és önmagának is oka, maga ismerteti meg

önmagát önmaga által.
 

Mintha igyekeznének valahova, de nem érkeznek meg, kommenteli Forgách a szöveget, és idézi Vári Györgyöt a Műút című lapban megjelent kritikájából: „A Szemünk előtt vonulnak el Kafkát-Beckettet idéző bonyolult allegória a nem létező Császár és az Infánsnő képéről és a fikciójuk által megtestesülő iszonyatos rendről, az ezt határoló és fenyegető semmiről, melynek csak a Herceg fikciójának segítségével lehet ellenállni. Borbély azt ígéri, hogy a titkokat nem fogja fellebbenteni, van egy világ, amelyben mindenki éli a saját szerepét, amiben nem hisznek, amiből szeretnének kilépni, de nem tudnak, nem tudni azt sem, van-e a herceg, a szerepek kényszere viszi őket előre, ez a tragédiájuk. A kulcsmondat, hogy régóta vannak már úton, az elkerülés maga az élet, a találkozás tönkretenné ezt. Tíz évnyi tologatás van ebben a darabban, úgy véli, mégsem tudta megoldani, a darab szerkezete elvont, filozofikus, nehézkes. És itt ismét folytatódik a Vári-idézet a szigorú dramaturgia szerint. „A Herceg és az Infánsnő követei, mint értesülünk, hosszú évtizedekig elkerülik egymást és csak darabbéli találkozásuk pillanatában tudnák átnyújtani egymásnak a Herceg és az Infánsnő képét, amely — az utóbbi —, mint váratlanul kiderül, egy ismeretlen apától, tán a nem létező Hercegtől származó gyermekével sétáló helybeli asszonyt ábrázol, akibe a Herceg követe belészeret és megkísérel kilépni miatta az árnyéklétből, ezért megölik és azt feltételezik, hogy az, hogy az Infánsnő képe az anyát ábrázolta, valamiféle szabotázs eredménye”.
 

Követ1 Elfáradtam...Ez a sok díszlet! A boák!

A strucctollak! A színes, pompázatos kellékek!

Követ2 A kísérők hada! Az életünk, amelyért remegnek,

áskálódnak, civódnak!

Követ1 Mindannyiunk élete hajszálon függ!
 

Étel lerendezve, a morzsát még föleszi a Radnótiról, pink tollfoszlány a füle mögé tűzve, lehet megint járni egyet, míg Pogány Judit a darabról beszél, melyet színpadképesebbnek vél, mint ahogyan az a felolvasáson tud működni. Hiába mondják el a helyszín leírását, nem ad annyit az instrukció, mintha egy túldíszített őrületben jelenne meg, így kapaszkodni kell, hogy értsed. Rejtélyek, titkok vannak, amire csak második olvasásra jövünk rá, az előadás viszont segít: ugyanaz a figura, végigkövethető, nem keverednek a személyek. Pogányt a Godot-ra emlékezteti, az erőn felüli őrületes kapaszkodást a semmibe, annak magányosságával és kiszolgáltatottságával rokonítja. Kosik Anita szerint nem lehet mást tenni, mint elfogadni a mű talányosságát, a nem egyértelmű helyzeteket. Sterilebb, lecsupaszított, meztelen érzés ez, ahol egyetlen védőhazugsága van mindenkinek, mégis úgy tűnik föl, mintha mindenki tudna mindenkiről mindent. Ódor Kristóf is inkább nehéznek tartja, főként azt, hogy pattogós párbeszédekkel indul egy szál, abba csatlakozik a következő, a következő, mindez elbizonytalanít. Szerinte a szerző nem darabot írt, hanem előadást részletes, pontos színházi elképzeléssel.
 

„A Herold reflektorfényben áll. Arca kifestett bohócarc. Herold: Ím, a fogalmak vonulnak el (…) Az alakok fogalmat találtak / A gondolkodás szabadságát (Q. e. d.) Sötét”. Azt mondja valaki, odaszól nekem, hogy jól nevelem. Pedig csak volt elég könyv, elég süti, egy rikító színű valami, és hárman hangosan érzelmeskedtek. Még a téren vagyunk, és arra kér, hogy ilyen tökjóra máskor is hozzam el, ahol azt veszekedik, hogy Anyád! / Hülye! / Te vagy hülye! Itthon megnézem, nem jól idézte. ( „Anyád! / Tied! / A tiéd! Hülye! / Aki mondja!)”

 Fotó: Vécsei Rita Andrea