A Jelenkor folyóirat anyagi problémái kapcsán szó esett a magyar folyóirat-kultúra válságáról, és a kilábalás lehetőségeiről is. A sokszor sokféleképpen kibeszélt témáról azonban lényegesen új most sem hangzott el. A beszélgetést Keresztury Tibor vezette. Vendégek voltak Aczél Géza, Ágoston Zoltán, Bertók László, Budai Katalin és György Péter.

Sokan voltak kíváncsiak és/vagy akarták a Jelenkorral szolidaritásukat kifejezni kedden este a Nyitott Műhelyben a Litera Egy VIilágnézeti Klub elnevezésű beszélgetéssorozatának legújabb estjén. A házigazda Keresztury Tibor egyébként  ki is emelte, hogy bár más folyóiratokat is ki lehetett volna választani akut anyagi problémáik miatt, tudatos volt a kiállás a Jelenkor  mellett. 

Az est elején Ágoston Zoltán vázolta a folyóirat konkrét helyzetét: sem a megyétől, sem a várostól nem kapták meg az eddigi szokott támogatást (Pécs városától ígéret ugyan érkezett), a lap októberi száma jelen állapot szerint nem tud megjelenni.* Az eset így akár egy hosszú és az irodalmi élet számára tragikus folyamat első állomása is lehet, hiszen mint ahogy megtudtuk, többek között az Alföld és Holmi is ilyen helyzetbe kerülhet nagyjából fél év múlva. Ha pedig azt is hozzávesszük, hogy a 2012-ben kifutó NKA támogatások után bizonytalan, mit és hogyan kapnak az államtól, nem csoda, ha ismét megkondultak a vészharangok a hazai nyomtatott folyóirat-kultúra felett.

De miért is fontos ezeknek a kiadványoknak a megléte? Többféle érv is elhangzott a beszélgetés során. Egyrészt a folyóiratok a magyar nemzeti kultúra szerves részei, megkerülhetetlenül fontos funkciói vannak az irodalomközvetítésben. Ugyanakkor az olyan vidéki székhelyű lapok, mint a Jelenkor vagy az Alföld nem csupán a nyomtatott folyóirat révén válnak kultúraközvetítő intézménnyé, de a szerkesztőségek további feladatokat is ellátnak, a könyvhetek szervezésétől egészen a különféle iskolai versenyek lebonyolításában való részvételéig. Ráadásul egy klasszikus folyóirat szerkesztősége műhely is egyben, ahonnan az irodalommal foglalkozó szakemberek  újabb generációi kerülhetnek ki. A mindenkori állami (megyei, városi stb.) irányításnak tehát részt kellene vállalnia abban, hogy ezek a funkciók akadálytalanul működhessenek.

Mi van azonban akkor, ha nem akar? Ha olyan formában semmiképp, mint eddig tette? Ezzel kapcsolatban György Péter mondta ki az est talán legfontosabb gondolatát: az állami pénzek drasztikus elvonása a kulturális szférától köthető ugyan ahhoz a politikai csoportosuláshoz, amely most van hatalmon, de bármilyen más formáció jöjjön is utána, amit a mostani vezetés megszüntet, azt egy utána következő már nem fogja visszaállítani.

A hogyan továbbról két nagyobb gondolatkört érintve beszélgettek a résztvevők. Egyrészt az online folyóiratra történő áttérés lehetőségéről esett szó, amelyet Ágoston Zoltán elképzelhetetlennek tartott, bevallva azt is, hogy számára az internet idegen közeg. Aczél Géza pedig részint amiatt ellenezte, mivel szerinte akkor néhány fontos műfaj (például a hosszú tanulmány) eltűnne.

A másik témakör pedig a szponzoráció, a magánmecenatúra kérdése volt. Meg lehetne-e próbálni támogatóktól adományokat gyűjteni? Vagy hirdetők részére reklámfelületet biztosítani?

Aczél Géza ezt a megoldást is szkepszissel fogadta. Hogy nap mint nap szponzorok után kelljen egy folyóirat gárdájának loholnia, hosszútávon szerinte ez  nem lehet megoldás. Ágoston Zoltán ezzel szemben inkább arról beszélt, hogy milyen módon fúltak kudarcba e téren tett saját próbálkozásai: kezdetben még nagy a barátság, van, hogy az ember kap is nagyobb összegeket, de ha sokszor megy valaki kérni, egyre kevésbé tekintik barátnak.

György Péter tágabb kontextusba helyezte a problémát, a Nyugattal, annak működési feltételeivel is összehasonlítva: épp száz évvel ezelőtt élte  a nagypolgárság második generációja a virágkorát, az a réteg, amely szívesen adakozott, de emellett az egyszerű, átlagos középrétegbeli polgár is (szabók, borbélyok, szappanfőzők stb) kivette a részét a szponzorációból, mikor a Nyugatban hirdetett. Ma egyik sincs. Nincsen kultúrát szívből támogatni vágyó burzsoázia, nincsen termékét, szolgáltatását irodalmi folyóiratban reklámozni hajlandó középpolgárság.

Az államtól nem lehet hosszú távon támogatásra számítani, a magánszektorral nem lehet közös hangot megtalálni, most akkor mi lesz? Itt van vége? 

Talán épp György Péter egy-két elejtett szavából lehetett egy véleményem szerint is járható (de legalább is megkísérlendő) utat megsejteni.  Nevezetesen, hogy a  hirdetni vágyók és a hirdetésfelületet biztosítók összehozása egy külön szakma. Nem feltétlen a szerkesztők feladata kell legyen "előszobázni" vagy "kalapozni", olyan reklám- , illetve marketing szakemberekkel kell felvenni a kapcsolatot (vagy kifejezetten ilyeneket képezni), akik ezt a munkát majd elvégzik. 

Ám ennek a gondolatmenetnek a tényleges kifejtésére nem került sor, végeredményben a beszélgetés újra csak megállt azon a bizonyos neuralgikus ponton: tudjuk, hogy baj van, ismerünk megoldásokat, néhány módszerrel már próbálkoztunk is, de nem ment, és igazából az lenne a legjobb, ha minden maradna a régiben, komoly változásra még egyáltalán nem szántuk rá magunkat, és szívünk mélyén azt reméljük, hogy soha nem is kell. 

*Időközben érkezett a hír, hogy a pécsi önkormányzat közgyűlése másfél milliós támogatást szavazott meg a folyóiratnak. További részletek itt olvashatók.