A regény elbeszélője ellentmondásosan viszonyul mindahhoz, amit a jómódú ügyvéd apa által megteremtett polgári kényelem jelent. Otthagyja az egyetemet, nem akar a nyomdokaiba lépni, de elfogadja tőle a lakóparki luxuslakást. Aztán onnan dacból egy lerobbant belvárosi bérházba költözik, de ha szüksége van valamire, mégis hozzá fordul. Taszítja mindaz, amit az apa képvisel, de felháborodik, ha leprolizzák, hiszen „az apám ügyvéd. Ismert ügyvéd. Gazdag ügyvéd. Tudok latinul, beszélek németül, kicsit franciául, angolul. (,,,) Soha életemben nem dolgoztam. Finom a kezem. Egy tolvaj ápolt keze.” Lázadása nem kis mértékben az apja mellett szinte észrevétlenné szürkült, szeretetlenségében a Dunának ment anyáért szóló lázadás, aki „alázatos, albérletben élő, sápadt árnyékként” lépett be az apa életébe, és egyetlen egyszer szegült ellen a férjének: amikor megszülte a fiúkat. A fiút, aki keres magának egy másik apát, és ez a pótapa történetesen szintén jó házból való úri fiúnak született, aztán mégis a zsebtolvajlásnak lett mestere.

De A zsebtolvaj lehetne a szerelem regénye is. A Judithoz fűződő, első nagy szerelemé, és az Eszterhez fűződő, perdita-romantikától sem mentes másodiké. Kettejük közül Judit az életszagúbb figura a maga makacs felemelkedni vágyásával, ami végül az orvos barát, Roland mellé sodorja. Eszter alakja már több kétséget ébreszt: luxusprostituált, de a nagyanyja lerobbant, nyomasztó, kosztól szürke házában él a változtatás legkisebb szándéka nélkül, holott a főszereplő szétdúlt lakását serény házi angyalként varázsolja újjá. Verseket ír, ráadásul jókat, és mindez így, együtt inkább teszi ábrándképpé, mint hús-vér nővé.

Lehetne a regény véletlen szőtte krimi is, hiszen a jelen idejű cselekménysort az indítja el, hogy a főszereplő éppen egy másik tolvaj, és pedig nem egy finom kezű, érzékeny zsebtolvaj, hanem egy vérbeli maffiózó túlsúlyos pénztárcáját emeli el a Keleti pályaudvar forgatagában. A tárcában talált levél vezeti el aztán Eszterhez, a maffiózó meg persze vissza akarja kapni a pénzét, mindenáron.

Lehetne magányregény is, hiszen a regénybeli figurának a magány az alapállapota, és úgy tűnik, ebből csak időlegesen billentheti ki egy apapótléknak választott Mester vagy egy szerelem. „Egyedül voltam otthon, magányos voltam, és nem tudtam: ez a boldogság vagy ez volna a bánat?” – ahogy az előhangban áll.

És miközben bonyolódik a jelen, a rövid, egy-kétoldalas fejezetekből lassan összerakódnak a múlt puzzle-darabkái is. Jó ritmusban, az élőbeszéd könnyen áthidalható fesztávú ide-odaugrándozásait idézve beszélteti a szerző az egyes szám első személyű, néven nem nevezett mesélőt. Rövid, néhány szavas mondatok halmozásával jellemez, szereti az ismétléseket:

„A nő mosolygott.
A nő biccentett.
A nő felemelte az újságot.
A nő kiment.
A nő ásványvizet hozott.
A nő elhúzta a függönyt.
A nő kinyitotta az ablakot.
A nő megigazította a párnát.
Apám kegyesen bólintott.”

Szerencsére nem használja olyan gyakran ezeket a stíluselemeket, hogy modorossá váljanak. Néha pengeélen táncol a jó értelemben vett érzelmesség és az érzelgősség között, mégpedig azokban a fejezetekben, amelyekben a főszereplő a szerelmeiről beszél. Ízlés kérdése, hogy az „azt mondják, három perc elég, hogy az ember szerelemre lobbanjon. Azt hiszem, ez igaz lehet.” vagy a „Szép lába volt, évekre össze lehetett taposni vele egy férfiszívet”-típusú mondatokat ki hová sorolja. Feltétlen erénye viszont a regénynek a város, Budapest színes-szagos, érzékletes felfestése a pinceszagú, hetedik kerületi bérházakkal, a Keleti pályaudvar vásári harsányságával, az új lakóparkok plazmatévés-terepjárós hidegségével.

A legproblematikusabbnak a regény lezárása tűnik, annak ellenére is, hogy Kalász István mindjárt két befejezést kínál az epilógusban. Közös bennük, hogy a főszereplő mind a kettőben kilép a történetből, és mind a kettőben elég drasztikus módon teszi ezt. És ezzel tulajdonképpen visszakanyarodunk a regény magányregény voltához, hiszen azon a ponton lép ki, amikor kívülről nézve már éppen nem lenne rá oka. Megvan ennek a regény szerinti logikája: belefárad a rejtekező életbe, a színlelésbe, másmilyenhez viszont nincs ereje. Mégis, az alapszöveg elharapott-félbehagyott lezáratlansága a két epilógus nélkül erőteljesebbnek tűnik.

Kalász István eddig két novelláskötetet jelentetett meg, meglehetősen nagy kihagyásokkal, aminek az is oka lehet, hogy hosszabb ideig Németországban élt (Ahogy a fehér vászon a bőréhez ért, Holnap Kiadó, 1989; Emberföldrajz, Pont Kiadó, 1996). Folyóiratokban is novellákat publikált, A zsebtolvaj az első hosszabb lélegzetű prózája. Az említett egyenetlenségekkel együtt is kifejezetten olvasmányos, a saját világát megteremtő és abban otthonosan mozgó regény.