Fanyalgásával azonban szemmel láthatólag a kisebbséghez tartozott az Andrássy úton fel-le hullámzó, a délután előrehaladtával egyre sűrűsödő tömegben. Persze nem mindenki színházazni érkezett, hiszen a színházi fesztivál mellett számos egyéb rendezvény is zajlott egyidejűleg, de a Kerékváros Korzó és a Főszezon Kiállítás között a sétálgatók akkor is színházba botlottak, ha egész más céllal indultak el otthonról.


A lehetőséget, hogy ennyi emberhez jusson el az új évad és a közelgő bemutatók híre, közel negyven független és kőszínház használta ki a maga módján. És ebben a módban már feltűnő volt a különbség a két kategória között. Az ismert kőszínházak kényelmesebbek voltak, általában megelégedtek azzal, hogy standjaikon szórólapokkal, prospektusokkal és kedvezményes jegyvásárlási lehetőséggel várják a nézőket. Ritkán mentek elébük, kevésbé szólították meg őket, itteni megjelenésükkel is inkább a kőszínházak statikusságát képezték le, néhány színészt felvonultatva a közönségcsábítás érdekében.


Az igazi meglepetéseket a kis, alternatív társulatok okozták, néha már azzal is, hogy egyáltalán léteznek. Még a rendszeresen független színházba járók sem biztos, hogy hallottak például a nevének megfelelő termetes bútordarabot is kiállító KoMod Színházról, amely szórólapja szerint kortárs modern darabokat mutat be egy budai lakásszínházban. Vagy arról, hogy működik Budapesten egy orosz nyelven játszó Orosz Stúdiószínház, akik nem csak igazi orosz teával, de rögtönzöttnek tűnő zenés-táncos produkciójukkal is sokakat megállítottak.

Az Opera és a Nagymező utca között két színpadot is felállítottak az egymást nagyjából félóránként váltó társulatoknak, igaz, az időrend és a fellépők névsora is módosult a programfüzetben meghirdetettekhez képest. Így aki célirányosan, időre érkezett megnézni egy társulatot, csalódhatott, de a nézők többsége nyilvánvalóan nem közülük, hanem a „majd csak látunk valami érdekeset” módszerrel érkezők közül került ki. A színpadinál azonban sokkal jobban működtek azok a produkciók, amelyeket nem távolított el a pódium magassága, amelyeket az utcán, a sétálók között adtak elő, mint például a Duda Éva Társulat vagy a PR-Evolution Dance Company táncai.


A táncszínházak és a zenés színházak persze előnyben vannak egy ilyen típusú rendezvényen, ahol a nem feltétlenül színházhoz szokott látogatók jönnek-mennek, és tényleg csak addig álldogálnak egy helyben a szeptember közepéhez képest meglepő erővel tűző napon, ameddig valami nagyon leköti a figyelmüket. Nem volt meglepő, hogy utcából színházat varázsolni most is leginkább azok tudtak, akik hozzászoktak ahhoz, hogy bárhol, szinte bármilyen körülmények között megtegyék ezt. Mint például a Vidor Fesztiválon alig két hete a Legjobb Utcaszínházi Előadás díját elnyert Ziránó Színház, akik ezúttal is a vásári hős, Pulcinella egyik kalandját hozták el Pulcinella kertészkedik címmel. Vagy a Figurina Animációs Kisszínpad Piroska és a farkas feldolgozása, amelyben Siklósi Gábor néhány konyhai eszközzel és alapanyaggal játszotta újra a mesét, egy rozsdásodó, ronda hangú reszelőt nevezve ki farkasnak, míg a nagymamát egy szépen, karika alakban meghámozott krumpli, Piroskát pedig természetesen egy paradicsom alakította. De ide tartozik a KOMA iskolai tantermekben edződött Sárkány című bábelőadása, vagy a Momentán amúgy is rögtönzésre, a minden körülményhez minden körülmények között való alkalmazkodásra épülő társulata.


A színházi életünket ziláló vitákból, kultúrpolitikai csatározásokból itt nemigen látszott semmi, ha csak az nem tűnt fel a nézelődőknek, hogy a József Attila Színház standja valahogy pontosan a Turay Ida Színházé mellé került, és ha a programjukat, plakátjaikat megnézte valaki, több egyező pontot is találhatott. És akkor a jelen nem lévő Soproni Petőfi Színház repertoárjáról még nem is beszéltünk. Hogy ne hagyjuk bizonytalanságban a kedves olvasót, a rejtvény megfejtése egyetlen név: a mindhárom helyen érdekelt Nemcsák Károlyé.


És ha már rejtvény: meglepő módon a Maladype Társulat egy rejtvénymagazinnal szerepelt közös standon, de hogy miért, arra csak a sajtósuk tudott volna választ adni, de ő éppen nem volt a közelben, így maradt a plakátnyira kinagyított rejtvény, amit ha megfejtett valaki, a Maladype repertoárjának előadásait kaphatta meg.

A hazai látogatók közé, különösen az Opera környékén, folyamatosan japán, amerikai, német és még ki tudja, milyen nemzetiségű turistacsoportok vegyültek. Nézelődtek, zenét hallgattak, ettek-ittak, leheveredtek az aszfaltra felfestett Duna közepére gyeptéglákból telepített szigetre, és valószínűleg úgy tűnt nekik, hogy egy normális, a kultúrára sokat adó ország normális, kultúrára sokat adó fővárosában járnak.

TeArtrum Fesztivál

Budapest, Andrássy út
2011. szeptember 17.