Segítő kéz – Kedd Kino filmklub / 2011. szeptember 13. / PRAE.HU

A visszavetülő árnyék ellenére óvakodjunk az időugrástól; a filmklub a tervek szerint zajlott le: nagy sikerrel. Az ugyan nem derült ki, hogy Oscar-díjas rendezőnk a cikkünk címében szereplő céghez fordult-e elkeseredésében, de az ismételten igen, hogy a kézi rajzon alapuló animációs filmek elkészítéséhez ma már relatív költségük miatt is extrém elszántságra van szükség. Az első Kedd Kino mindenesetre ennek a témának a körüljárásával kezdte meg sorozatát, a retrospekció mellett a frissebb alkotások köréből is bemutatva a manualitás olyan variációit, mint Georges Schwizgebel 2008-as gyönyörű festményfilmje, az álomszerű Retouches vagy Csáki László pár évvel korábbi, Darazsak, ludak, körtefa című groteszkbe hajló krétarajz-animációja.

Ha az utóbbiról esetleg egy pillanatig iskolatáblás asszociációink támadnak, az azért sem elhessegetendő, mert a filmklub hátterét biztosító Kedd Stúdió vezetőjének, M. Tóth Gézának – akit a nagyközönség főleg filmjei, például az Oscar-jelölt Maestro vagy a stúdióban készülő Bogyó és Babóca-sorozat révén ismer – régóta szívügye és szakterülete az animáció média-oktatásbeli szerepének erősítése, iskolai tananyagba illesztése, az indokokat például egy régebbi, Iskolakultúrában megjelent tanulmányából is megismerhetjük. Ennek megfelelően a Kedd Kinónak az is vállalt célja, hogy – iskola- és szülőkompatibilis délutáni időpontja mellett – felépítése révén akár kiegészíthessen egy tanóra-sorozatot is.

A filmklub szervezője és házigazdája, Orosz Anna Ida, a Prizma folyóirat szerkesztője ezt szem előtt tartva állította össze a tematikát, az első öt alkalommal a különböző technikákat sorra véve (a hagyományos után a számítógépes rajz, a báb- és gyurma-, a kollázs- és tárgy-, majd a 3D-animáció következik), amit magának az animációnak különböző területekkel – irodalom, fantasztikum, művészet, történelem, társadalom, ökológia, zene – való kapcsolata követ majd.

Említett írásához M. Tóth még egy filmlistát is csatolt a média-pedagógiai szempontból legfontosabb magyar művekkel, köztük Vajda Moto Perpetuójával – a listáról Rofusz Gravitációja és Legye, Jankovics Marcell Sisyphusa is szerepelt a programban – e pedagógiai szempontból pedig arra hívta fel a figyelmet, hogy az esztétikai önérték egyoldalú tárgyalása helyett az animáció (alighanem egyre nehezebben megragadható) mediális sajátosságai: technikája, gyártási folyamata, hatásmechanizmusa, illetve társadalmi környezete is megismerhető legyen az adott filmek elemzése révén.

A filmklub értelemszerűen nem akarja ennek minden elemét elhappolni az iskolák elől, sőt, az esztétikai megközelítést is kimondott feladatának tartja, de hogy a két szempont össze is csúszhat, arra kedden is láthattunk jó példákat. Mondjuk, mi domborodik ki ma jobban Borivoj Dovniković 1978-as Járni tanulnijából – az, ahogy magát az animációs mozgatást tematizálja vagy az a – kissé megkopott – didaxis, ahogy ez a mozgástanulmány egyben a társadalmi konformizmust is megjeleníti? Talán még jobban átélhettük e kettősséget A légy és a hozzá kapcsolódó legendárium felelevenítéséből, ahogy Rofusz felidézte az egyedi technikából és témából fakadó, hosszas kisérletezést, a soha véget nem érőnek tűnő rajzolási folyamatot, és ezúttal sem rejtette véka alá, hogy a – mint ismert, kényszerű távollétében – Oscart nyerő film vége azért csattan úgy, ahogy csattan, mert a sok változat közül ez a befejezés ment át a Pannónia szűrőrendszerén. De az is kiderült, hogy a még nyolcvanas években készült – ugyancsak morbid – alkotásai után a most a KAFF gyermekzsűri-díját elnyerő Ticket is hosszas, bár persze kellemesebb légkörben zajló tesztelés végén kapta meg a nagy elsötétedés utáni misztikus folytatás reményét is felvillantó zárlatát.

"Az élet értelme egy értelmes élet", mondja filmjéről Rofusz, Vajda Béla helyett viszont már csak a rádióriportból készült Pléh-boy filmjének zárszavát idézhetjük: „Én úgy akarok megdögleni, hogy éljek”.

A mozi kisebbik termét csordultig megtöltő közönség és a jó hangulatú délután alapján, az élettel ellentétben, a Kedd Kino esetében a folytatás biztosnak mondható.