Kérem szépen vannak olyan helyzetek, amikor a szőrös szívű kritikus nagy bajban van. Amikor udvariasan és kedvesen a véleményét kérik, amikor több irányból is azt a sugallatot kapja, hogy itt egy fontos dologról van szó, ami szép és jó. És egyetértek, valóban szép és jó a dolog, csak hát az én szőrös szívem és kegyetlen fülem azt súgja, hogy lehetne szebb és jobb is. Szóval előre le szeretném szögezni, hogy most nem arról akarok beszélni, hogy mi rossz, hanem arról, hogy mi lehetne jobb...

Nem vagyok a harsonának különösebb szakértője. Minthogy hangszeres neveltetésem pisztonon kezdődött, azért azt gondolom, hogy többet értek a fúvós hangszerekhez, mint egy átlagos halandó, de korántsem ismerem a harsona-irodalmat, -technikát és játékot alaposan.

Mondanivalóm szempontjából azonban fontos néhány technikai kérdés. Tudni illik a harsona megszólaltatásából eredően, abból a módból, ahogy a játékos a hangmagasságot változtatja, következik néhány dolog.



A harsona szigorúan egyszólamú hangszer: nem létezik olyan technika, aminek a segítségével (a barokk korban bevett – persze nem harsonára, ami akkoriban még nemigen volt - ál-polifóniát kivéve) több szólamban lehetne játszani, aminek a segítségével (a megszólaltatást kísérő zajok kivételével) egyszerre több hangot lehetne megszólaltatni.

Ugyanakkor a hangmagasság nem rögzített, azaz – elvileg - különböző hangolási rendszerekben, csúsztatással, hajlítással, intonációval és glisszandóval stb. stb. lehet játszani. Elvileg. Mert itt jön a képbe az akusztika, pontosabban a pszichoakusztika. Tudni illik a mély hangok tartományában (és ugyan a harsonának viszonylag nagy a hangterjedelme, de az dominánsan mégis mély) meglehetősen érzéketlen a fülünk a hangmagasság változásokra. Azért nem szokás kromatikus (szub-)basszus szólókat írni, mivelhogy felesleges a félhanglépés ott, ahol az egészhanglépést is alig vesszük észre;-)

Szóval a harsonának ugyan viszonylag nagy a hangterjedelme, de nagyrész azon a tartományon belül mozog, ahol csak nagyobb lépésekben érdemes haladni, és bár rendkívül rugalmasan kezeli a hangmagasságot, azt ott, ahol ennek nem sok értelme van. Pontosan e rugalmas hangmagasságnak köszönhetően egy-egy hangjának elég hosszan kell szólnia ahhoz, hogy a játékos rácsúszással, egyéb technikákkal pontosítsa a magasságát, és még ráadásul ez a magasság meg is jelenjen a hallgató észlelésében. Azaz rendkívül nehéz, és nincs is sok értelme gyors, virtuóz futamokat játszani, rendkívül nehéz pontos, nagy hanglépéseket tenni, stb. stb.

Talán kegyetlen az, amit mondok, de szerintem a harsonán megszólaltatható (lehetséges) zenei elemek száma meglehetősen korlátozott. Ezért nem szokás - szólisztikus szerepeken túl - önálló feladatot bízni a harsonákra. Nem szokás harsonakvartettre zenét írni – abban a félelemben, hogy ez a zene nagyon hamar ismétlődővé, unalmassá válik.

Ugyanakkor nem csak szabályosan lehet megszólaltatni egy hangszert, és a harsona különösen alkalmas groteszkt, gyakran nevetséges – zenei? – hangok kibocsátására. Egy ilyen, viszonylag gyakran használt effektus az, amit én most jobb híjján repesztésnek nevezek. Nem tudom pontosan hogyan csinálják, de az eredménye olyan, mintha a „réz” rezonanciába kerülne önmagával és túlcsordulna. Fémes, igazi rezes hang(zás).

Kontrolláltan, jó helyen és ízléssel alkalmazva rendkívül hasznos effekt. Túl gyakran, és kontrollálatlanul azonban ordenáré technikai bakinak hangzik. Ezért az első két (házi) szerző darabja közben, az egyre fokozódó (túl)telítettség mellett azon bosszankodtam, hogy miért „repeszt” egyfolytában a színpad jobb oldalán a harsonás – amikor nyilvánvalóan ennél sokkal többre képes?

A telítettség akkor ért – számomra – a csúcsára, amikor a második szerző darabjában felismertem az első szerző motívumát. És higgyék el, nem plágiumról van szó! Egész egyszerűen a (felkért) zeneszerző „jól” végezte a dolgát, és írt egy darabot harsona kvartettre. Már úgy értem, négy darab harsonára. (S minthogy az elemek – mint említettem – korlátosak, szükségszerű némi ismétlődés – kontextusok, stílusok, idiómák és szerzők között és azokon felül;-)

Ígérem, a jelenleg jegecesnek tűnő hang nemsokára melegebbé válik, hiszen tényleg nem a rosszról, hanem a jobb is lehetnéről szeretnék eszmét cserélni...

Merthogy most a „jól végezte a dolgát” jön. Nagyon szeretem a kortárs zenét, igazi élvezettel hallgatom, ám gyakran elszomorít a közönsége. Mármint az a tény, hogy a hallgatók zöme (már ha nem épp totalitása) szakmai közönség. Van néhány zenetudós, művészettörténész, néhány testvér és közeli családtag, aztán az Akadémia, az akadémia... (Csoporttársak, tanárok, kollégák, barátok és ellenségek.)

Márpedig ez lehetne másként is. Számtalan példáját ismerem (ezért sem szeretném most sorolni) a teltházas, közönségsiker kortárs előadásoknak. Inkább azt gondolom, hogy a kortárs zenét lehet szakmai közönség tetszésére, és közönség(siker)nek is szánni.

Ebből a szempontból pedig – a nagyszámú, de egyébként szinte kizárólagosan szakmai közönséget leszámítva – a Four Bones Harsonakvartettet dícséret illeti. Már a koncert meghirdetéséből is érezni lehetett, hogy itt valamiféle nyitásról van szó, ami szélesebb közönséghez szól.



Ezt lehetett volna jobban. Vagy talán éppen szimbolikus jelentőségű az, ahogy a koncert elején játszott, felkérésre íródott darabok – inkább – szakmai szemmel készültek? Szóval az első problémám az, hogy ha kedves zeneszerzőink nem négy harsonára írták volna jólvégzett dolgukat, hanem arra figyeltek volna, ami a feladvány, vagyis hogy létrehozzák a lehetetlent, és valami eredendően „unalmas” izgalmassá váljon, akkor nem következett volna be olyan gyorsan a telítődés. A koncert második felében arra is akadt példa, hogy a zeneszerző a feladványra gondoljon. Szóval lehet ezt izgalmasabban is...

És akkor már meg se nagyon kellene említenem azt, hogy egy súlyos problémám a szakmai közönséggel a „hozzáértés”. Mint amikor az apuka minden zenei részletet tönkretesz a Müpában azzal, hogy a kisfiának kiemeli előtte és közben a jelentőségüket, hosszasan beszélve róluk (a közönség soraiban, félhangosan, s talán még időnkét büszkén körbe is nézve, hogy milyen jó apuka ő). Most olyan érzésem volt, mintha a zeneszerző előírta volna egy beépített embernek, hogy a Háború és békét olvassa fel a közönség hátsó soraiból. Valakinek be nem állt a szája hátul, talán csak az előadás végén csukta be.



Valóban, talán túlságosan nyűgös voltam a koncert első felében. De semmi sem terelte el a figyelmemet a problémáimtól. Aztán egyszercsak megtörtént ez is.

Nem hiszem, hogy véget ért a Háború és béke. Történések jöttek, amik a színpadra terelték a figyelmemet. Utólag belegondolva, a fiúk feladták a dolgot, mármint a feladványt, annak megfejtését.

Ugyanis ami innentől kezdve történt, az már nem harsonakvartett volt, hanem dobosok, énekesek, bőgősök és táncosok huppantak a színpadra. Mintegy varázsütésre.

Következett a tangó. (Te jó ég, épp a Sátántangót nézem esténként, ez talán allegória???)

Ami megint lehetett volna jobb. Talán vicc volt, amikor a konferanszié arról panaszkodik, hogy a részek közötti átvezető szöveget nem kapta meg, így lemaradunk a felolvasásáról. (Az ének ugyanis dúdolás volt, szöveg nélkül.)

Bevallom, nagyon tetszett ez az ének, örültem, hogy valódi latin ütőhangszert látok a színpadon (nem akarok hülyeséget mondani, asszem ez a cajón), nagyon jó volt a bőgős, és igazán ránk fért már egy kis (meg)váltás. Izgalmas volt a játék a tangóval, amiben a harsonák végre igazi, vérükhöz méltó szerepet kaptak. De talán túl sok argentín tangót hallgattam már, mert nekem a tangóság nem igazán jött össze.

Annak ellenére, hogy a színpadon hamarosan tangótáncosok is megjelentek, akik aztán valódi tangót roptak. Számomra ez is csak játék volt a tangóval, ugyanis az egészet nem éreztem tangónak. Pontosabban azt éreztem, hogy a színpadon tangót táncol egy pár, mögöttük zenészek játszanak, akik egy része tangót ver, más része jazzt penget, harmadrésze harsonajátékot játszik – ez nem állt össze tangóvá.

Ahogy a tekerőlant is tetszett a színen, és örültem a magyar motívumnak. Viszont kissé végiggondolatlannak, és meglehetősen improvizatívnak éreztem azt a kísérletet, amikor a harsonát, a magyar népzenét és a jazzt próbálják egy nevezőre hozni a fiúk. Részleteiben nagyon jó volt ez is, csak az egész nem akart összeállni a fejemben, hogy ennek az örömködésen túl mi értelme van?

És végül, mielőtt végleg és végképp magamra haragítanék mindenkit (bár néhány jó ellenség azért mindig jól jön a háznál;-)

A Four Bones Harsonakvartett, bár nem volt épp formában, igazán jól játszik. Örülök mindannak a kezdeményezésnek, amit ez a négy fiú hoz. Örülök mindannak az (új) elemnek, amit velük kapcsolatban a színpadon látok. Csak lehetne ezt jobban is.

Amikor tényleg harsonakvartettként játszanak, akkor oda kellene figyelniük arra, hogy a jó kezdeményezés (kortárs magyar zeneszerzők művei) ne menjen a fogyaszthatóság gyomrára. Szerintem szakmai szempontból, és szakmai közönségnek is lehet olyan zenét írni, amiben a négy harsona nem a zeneirodalomban megszokott harsonaszerepeket játsza - s ami gyors telítődéshez vezet.

Egyben picit átgondoltabban kellene felépíteni a koncertet, és rögtön az elejére (is) olyan darabokat tenni, amelyek elragadják (és nem elbódítják) a közönséget.

Amennyiben viszont a harsonakvartett szerepet kitágítják más hangszerekkel illetve zenei és látvány elemekkel, akkor érdemes lenne nem külön-külön emelni be ezeket a paneleket, hanem átgondoltan, mindent a maga helyére és szerepében, az egészre figyelve.

De a fiúk még nagyon fiatalok. Talán ennek is köszönhető, amit gyakran hiányolok a kortárs zene előadóiból: a komolyságot. Mert komolyan kell venni azt, amit az ember csinál, különösen ha az kortárs zene.

Szóval hajrá, csak - ne - így tovább

Elhangzott program:

Barabás  Árpád: Crossover Game
Stollár Xénia: Argentin Szvit/ Suite Argentina
1.tétel:Tango Dinámico
2.tétel:Tango Alocado
3.tétel:Tango Tentador
4.tétel:Valse Erótico
5.tétel:"Todo el mundo es un Tango"

Tallér Zsófia: Light Suit
1.tétel: Slow swing
2.tétel: Jive
3.tétel: Waltz
4.tétel: March

Lázár  Zsigmond: Gadji beri bimba

Nagy János: Kanásztánc

Közreműködött:
Four Bones Quartet (Juhász István, Villányi László, Halász Ágoston, Gyetvai Péter)

Herczku  Ágnes - ének
Szakács Ildikó - ének
Horváth "Tojás" Gábor - zongor​a
Nagy Zsolt - ütőhangszerek
Szerényi Béla - tekerőlant
Heigl László - nagybőgő

Mohl Hajnalka - tánc
Szeghalmi Endre - tánc
Magyar Bálint - próza



http://www.fourbones.hu/