Az első alkalomhoz képest nagy változás, hogy az időközben hivatalosan is megnyitott kiállítás teljes egészében bejárható: a felolvasás-beszélgetés helyszíne csak a kiállítótéren keresztül megközelíthető, így valóban sor kerülhetett a Bizottság-tagok által is egyszerre művelt művészeti ágak, a képzőművészet, az irodalom és a zene közös megtapasztalására.

A Sajnosbatár zenekar eljátszotta a vonatkozó, Egy lány kéne nékem című Bizottság-opuszt, majd Kukorelly Endre minden kommentár nélkül belekezdett felolvasásába. Aki olvasott már Kukorelly-szöveget, nemigen lepődött meg: a szerző magánmitológiájában kitüntetett szerepű szív-motívum magától értetődő természetességgel nőtt hozzá a készen kapott mondathoz. Persze mire is kéne az a lány, ha hideg is: „jeges szív, forró pina” - oldotta fel vagy tetézte az ellentmondást a szöveg egy helyen. A központi alak C., akit ebben a szövegben is feleségül kéne venni, illetve kellett volna, valamikor a nyolcvanas években, de a házasság-gondolatkör bonyolult problémákat szül: „minek a gyerek, aztán rögtön egy másik”, aki ráadásul „koszos és büdös” (itt tehát nem a kívánt lány az, mint a dalszövegben). A c fonéma mint nyelvi jel szövegszervező elemmé lépett elő: Kukorelly, aki a női szív rejtelmeibe (?) is bevezette (?) már olvasóit egy könyvében, odavetve jegyzi meg: „Cordélia, micsoda pompás név”, majd a karácsonyi készülődés leírásánál így ír: „legjobb, ha egyszerűen lucfenyőt veszel.”

Háy János szövegének felépítése, retorizáltsága rokonítható Krasznahorkai László előző alkalommal elhangzott szövegével: ott egy bizottsághoz írt kérelem/beadvány formáját öltötte a szöveg, Háynál pedig egy áldialógus játszódik, amelynek egyik szólama az íróhoz eléggé hasonlító elbeszélő által ismételgetett, címül is választott Bizottság-mondat, a másik pedig egy terapeuta végzettségű hölgyé, aki egy költséges terápiára próbálja rá-, az óhajtott lányról pedig lebeszélni hősünket. Minek is az a lány? Meg aztán, „milyen lánynak kéne egy ilyen lepattant faszi?”- kérdezi a beszélgetőtárs, csak azért, hogy rögtön magát kezdje ajánlgatni: ő ugyan már nem lány; volt az is, csak már kicsit idősebb, de bármit tud, amit egy lány, sőt többet is, például lehet vele részegen dugni. A szöveg felolvasása néhol élénk derültséget keltett (pl. a klasszikus „elhiszi-e, azért puha félig, hogy ne fájjon” poén elsütésekor), és ebben a minőségben az eddig megismert szövegek közül ez volt az első ilyen. Az aktualizálás talán kissé ártott is a szövegnek, főleg a zárlatnak a felolvasásra magára való utalása tűnt kissé erőltetettnek, mindenesetre nagy tetszést aratott.

A beszélgetős rész most hosszabbra és sokkal informatívabbra, provokatívabbra sikerült, mint előzőleg. A nyolcvanas éveket határozott történeti perspektívából próbálták elemezni: Kukorelly Endre szerint a kádári bódulatban való léttől vezetett ez az évtized egy világbirodalom összeomlásáig, de mégis a hetveneses évek voltak a legsötétebbek, a ’68 utáni viszonylagos lazuláshoz képest főleg, így a nyolcvanas évekre visszatekintve már lazábbnak tűnik ez az időszak. A Szentjóby Tamás által is megfogalmazott „itt fű nem terem”-érzéshez képest volt nagy nyitás a nyolcvanas évek légköre. Háy elmesélte, hogy a hetvenes években került Budapestre, 1980-tól viszont Szegeden élt, így ott hallott először az alternatív zenekarokról: egyszerre kívülállóként és az underground kultúra ismerőjeként. Kukorelly szerint volt egyfajta depresszió, szomorúság, ami valamiképp kötelezővé vált és ezáltal belsővé lett idővel (nyilván ide kapcsolódik az értelmiség előtt álló két útról szóló akkori bonmot is), ez a kilátástalanság, teszem én hozzá, egyáltalán nem rekonstrálható, nem hozzáférhető a későbbi visszaemlékezések vagy kutatások számára, mi több, hála istennek érthetetlen is a később születettek nézőpontjából. (Csomó kérdés vetődik fel: hogyan és egyáltalán miért beszélünk úgy az egyes évtizedekről, mintha homogén „korszakok” lennének; a retrospektív szemlélet egyáltalán mit tárhat fel egy ilyen „korszakból” stb.; Háy János jelezte is, hogy a „milyen volt a nyolcvanas évek?” kérdésének megválaszolása bizony elég nagy vállalás, hovatovább még részleteiben sem meggyőzően teljesíthető.)

A neoavantgárdhoz (úgy is mint a Bizottság szellemi-művészeti hátteréhez és mint tápláló közegéhez) kapcsolódva Kukorelly a kánon kérdését is játékba hozta: szerinte érthetetlen módon nincsenek benne a kánonban (most tegyük félre, hogy létezik-e a kánon, vagy ha több van, milyenek és hogyan működnek) azok az alkotók, akik pedig akkoriban szinkronban voltak az európai és a világszerte ható művészeti irányokkal. Barsai László, Najmányi László, Szentjóby Tamás, Molnár Gergely – többek között ezekkel a nevekkel kapcsolatban említett „elbeszélhetetlen hiányosságokat”. Erdély Miklós képzőművészeti kanonizációját említve Háy arra emlékeztetett, hogy ezek a sokműfajú és sok művészeti ágban termékeny művészek az intézmények működésmódjának megfelelően és a művészetek immanens sajátosságai okán is eltérő szerepet töltenek be ma a köztudatban (mondjuk a szellemi elit köztudatában). Tehát festőként, képzőművészként szerinte könnyebben befogadnak valakit a „körök”, mint íróként, például. A hetvenes-nyolcvanas évek szellemi elnyomásának riasztó következménye volt, hogy ezek az alkotók többnyire elmenekültek az országból vagy belső emigrációba vonultak, sokszor a megjelenés/publikálás lehetetlenségének biztos tudatában léteztek, tengődtek.

„Képzőművészek játsszák az agyukat a színpadon”- ezt gondolta a még csak hírből ismert Bizottságról Háy János, mielőtt megismerte volna a zenéjüket, de amint meghallgatta őket, revideálta nézetét: elementáris hatással volt rá a zenéjük. Hasonlóan Kukorellyhez, ő is a határtalan szabadság megtapasztalásaként élte meg a találkozást. Mindez nála a művészethez, sőt az élethez magához való viszonyulást is érintette. Ahogy mondta, „mindenki kurvára rágörcsöl arra, amit csinál”, és ezt a komolyságot-görcsölést oldotta föl egy-egy Bizottság-koncert, illetve oldja föl ez a fajta művészet-attitűd a mai napig. Kukorelly Endrének nehezebb volt a dolga, mert bevallása szerint a 70-es években a popzene silánysága miatt szinte csak komolyzenét hallgatott, onnan „marha nehezen mondja az ember, hogy jók”, de aztán olyan nagy hatással voltak rá, hogy ezt nem győzte hangsúlyozni.

A kánon, az abban elfoglalt (?) hely további kérdésekhez vezetett: Mesés Péter kérdésére, hogy mit jelent ma a Bizottság-kiállítás a Műcsarnokban, Háy János a kultúra centrum-periféria-játékára utalt, ahogy megfogalmazta, a perifériáról jönnek az új dolgok, és lassan a centrum felé mozognak (majd onnan új áramlatok által nyilván kiszoríttatnak). Ehhez kapcsolódott Kukorelly, megemlítve, hogy a három T közül a tiltott kategóriát kiérdemlő produkciók nem feltétlenül politikai okokból, sok esetben pusztán piaci, érdekvédelmi szempontból, az establishment sokszor kegyetlen önvédelmi mechanizmusának működésbe lépése miatt váltak nemkívánatossá, vagyis nem lehet mindent a „véreskezű cenzorok”, fafejű döntnökök nyakába varrni, ez a történet sem mesélhető el egyfajta nézőpontból.

A továbbgondolásra érdemes kérdéseket generáló beszélgetés lezárhatatlansága miatt csak abbahagyódott, de rögtön következett a Sajnosbatár zenekar rövid koncertje, amely csak a jószerencsének (meg a zenészek kispolgári fegyelmezettségének) köszönhetően nem végződött rituális hangszerrongálással, esetleg egy kis múzeumrombolással – a lendület mindenesetre meglett volna hozzá. A „visszhangversenyen” eljátszott dalok kőkemények voltak, a maradék irodalom- és képzőművészet-rajongó közönség segge rockzeneileg szét lett rúgva (pl. így és így) a kimért-nyugodt beszélgetés után – szép kontraszt.