Július van, a nyár java. A hatvanesztendős Sanyi élete fontos színhelyére tér vissza, hogy kelletlen szüretelésbe, kényszerű emlékidézésbe fogjon. Úgy érzi, dologtalanul maradt a világban, megmártózik hát a felvidéki kisváros egykorvolt miliőjében, gondolatban felkeresi életének csomópontjait, újraéli választásait, hibáit, örömeit. Alámerül, talán így még pontosabb. Alábukik és fojtott, levegőtlen lelki búvárkodásba kezd. Társa, gyóntatója is akad, egy csavargó méghozzá, aki számon kéri, kineveti, magára hagyja, sőt meg is lopja. Kegyetlenül bánik vele. Bántóbb mégis, hogy nem teljes a leltár, befejezetlen az élet. „Neki az lett volna a dolga, hogy a saját életének fejetlenségében teremtsen rendet.” De vannak vajon válaszok egy okosnak hitt, ápoltnak vélt élet végén? Tagadható-e a kudarc, kibogozható-e minden ok? Nyújthat-e kapaszkodót egy letűnt világ árnyképe? Elfedheti-e az életfogytiglani gyávaságot egy tisztázatlan ethosz köpönyege? Grendel Lajos: Négy hét az élet című regénye halkan rebegett, őszinte életinterjú, furcsa, tán kafkai elveszéstörténet, afféle belső, lassan bontakozó krimi.

 

Az otthon illata a régi, városi világ hangulatát idézi fel az emlékezőben. Azét a világét, amelyben a seszavú, öreg plébánossal együtt hallgatni nagyobb öröm volt, mint a párttitkárral kacarászni a vacsoraasztalnál. Olyan világét, amelynek tiszteletben álló polgárai, azzal, hogy nyakkendőt kötöttek hétköznap is, kiöltöztek a micisapkás szocialista mindennapokból. Ahol a kommunistákon kívül mindenki az amerikaiakat várta, akik megüzenték a rádión, hogy úton vannak, senki sem tudta hát, hol késnek. Egy nemzedék, amelyik nem sietett élni. Szavaikban, gesztusaikban lehetett valami választékos, erkölcsileg eredendően emelt. Ezt mi már csak sejthetük, Grendel Lajos viszont nagyon jól ismeri, élte, beszéli. És keserűséggel, pirospozsgás iróniával, halk szavú, mikszáthi derűvel idézi meg nekünk ezt az elmúlt világot. Fájón, mégis jó érzéssel. Egyéni, mégis tipikus élet-rajzolatok értetik meg velünk az erőszakoskodó orosz katonáktól, elcsatoltságtól, kitelepítéstől súlyos családi csendeket, a vékony cukrászfeleség által megszemélyesített, felpofozott történelmet.

 

Szerelmi hazugságok, félreértett, vagy meg sem hallott mondatok zuhataga. Emésztetlen hagyaték, amit a főhős – a tán túlságost is racionális matektanár – halmazokba rendezni vágyik. S bár tudja, belátja tévedéseit, s azokat fel is vezeti életének számegyenesére, de azt is érzi, hogy nem elegendő bumszlikat tenni a fájó töréspontokra. Hanem azok origójáig nem lát már el. „A test öregszik, de az emlékek nem öregszenek.” Sanyi ezért kedélyes katonadolgokat hallgat alkalmi ivócimborájától. Együtt idézik fel, hogy tűnt el a régi világ. Ahogy egyre több elem kerül helyére a kirakósban, egyre inkább megkérdőjeleződik, hogy egyáltalán lehetséges-e rendet rakni a múltban. Ahogy egyre többet tudunk meg a főhős tulajdonképpeni tragédiájából, annál kevésbé tudjuk eldönteni, vajon kit is okolhatunk érte. Mégis, mintha családtagjainak hányatott balsorsa az ő csendben elrontott életében összegződne. Mindeközben, a vészesen csökkenő fejezetszámok sejtetnek valami elkerülhetetlent, valami eleve elrendeltet.

 

„Úgy látszik, ez a melankólia családi átok, kiirthatatlan, mint a parlagfű.” Az elbeszélés mégsem búvalbélelt. Grendel végig játszadozik a nyelvvel. Hasonlatokat farigcsál, igekötőkkel dekázgat, nagy dumákat oszt hősei ajkára. De mégis, miféle álmok lehetnek egy szögesdróttal elzárt országban? – csattan fel egy megúszott élet végén Sanyi. Pedig az emlékeiből kollázsolt főhős a tiszteletteljes középszer maga. Vágyni csak félve mert, a problémákat is egyre csak odázta. Alig van még túl élete delén, de biztos benne, hogy veszített. A csavargó szerint semmilyen szempontból sem rendkívüli ember. Se sármja, se kisugárzása. Szürkesége kortünet. És Grendel ennek felmutatásában nagy. Azoknak a megfáradását jelzi, akiknek az életében többféle valóság volt érvényben, s csak nehezen volt tudható, hogy melyik az aznapra érvényes. Becsapott sorsa sem róla szól voltaképp, hanem az életüket bátrabban, odaadóbban élő rokonairól. Klementináról, a megerőszakolt, furcsa szentről, Krisztináról, a neurotikus, alkoholista, csélcsap feleségről, a homoszexualitása miatt kitagadott fiáról, Daniról, vagy éppen a hazudozó, liliomtipró börtöntöltelék csavargóról, akinek az igazi nevét sem tudja. Hiszen Sanyi megfáradt búskomorsága mindezek eredője. Elunt életét lánya élettársáéban látja megcsillanni.

 

A regényben egymásnak adja át a szót mindentudó elbeszélő, és az életét elbeszélő főhős. Folyamatos plánváltásokkal éljük végig a kedélyes emlékidézésnek indult pokoljárást. Folyamatos feszültség zsibong a könyvben: meddig lehet létezni egy megszűnt világban, meddig lehet folytatni egy helyrehozhatatlanul elrontott életet? A Becherovkától módosult tudatállapotú, Pozsony felé autózó Sanyi alternatív, szürreális díszletnek látja a nagyváros fényeit. Ez egy új valóság, melyben nincs már többé felvidéki magyar középosztály. Akkor pedig érvénytelen minden addig feltett kérdés, és megkérdőjeleződik minden addig leélt nap. Az elszámolás leszámolássá torzul. Az élettel való keserű, mégis ünnepélyes leszámolássá. A melankólia és irónia – miként a Sanyi által elfogyasztott tömény – felszívódik, hogy valami emelkedett, tragikus, sötét mámornak adja át a helyet. Az agy helyett a már csak a láb válaszol: nincs már, amiért élni érdemes.