A Megtört ölelések, bár a kritika nem fogadta rosszul és itthon is (persze elsősorban nem magának a filmnek, hanem a rendező és múzsája nevének és részben a kevés előadásnak köszönhetően) telt házakkal játszották, sokunknak csalódást okozott. Olyan írásokat is lehetett olvasni, amelyek kiégéssel vádolták a rendezőt. A Rossz nevelés után erőtlen önismétlésnek hatott a filmes kulissza és a sok önreflexió. A legnagyobb baj a Megtört ölelésekkel viszont kétségtelenül az, hogy míg Penélope Cruz ragyog Lena szerepében, addig Lluís Homar alakítása gyakorlatilag egyetlen arckifejezésre korlátozódik. A játékidő meghaladta a két órát, az istennő eltűnt a film kétharmadánál, a többiek pedig egy kerekasztal beszélgetés után a vágószobában befejezték a művet.

A bőr, amelyben élek látszólag több szempontból kilóg az életműből. Almodóvar ezúttal hozott anyagból dolgozik, Thierry Jonquet Tarantula című könyvét adaptálja, amelynek története teljesen idegen a színes almodóvari világtól. Egy vélhetően őrült sebész házvezetője hathatós támogatásával plasztikai műtétek sorozatát végzi el egy rabságban tartott ismeretlenen, létrehozva így a tökéletes nőt. A film elején még a színek is mintha hiányoznának: steril, hűvös-kékes árnyalatban úszó kórházi terek, visszafogott modern stílusban berendezett fehér szobák egy vidéki villában. Ellenpontozásként reneszánsz aktok a falakon. Nehéz elhinni, hogy ezeket a tereket is sikerül majd a rendezőnek saját képére formálnia. Sikerül.

A történetről a fentebbieknél többet elárulni a mű élvezetével szembeni halálos bűn; érdemes itt megróni a film körül dolgozó reklámszakembereket. Már az előzetes is több fordulatot elárul, mint kellene, és a hivatalos szinopszis is lelövi a legnagyobb poént. A film első fele titokban tartja, hogy ki lehet a luxusklinikán őrzött, tökéletesre szabott szépség, és a megfejtés birtokában A bőr, amelyben élek második fele, amely Vera (Elena Anaya) születését mutatja be, köt le csak igazán.

A karakterek közötti kapcsolatrendszer az első félóra után – mondhatni szokás szerint –, olyan szerteágazóvá válik, hogy egy brazil szappanopera két évadának is büszkeségére válna. Ha véresen komolyan vesszük a látottakat, nem is élvezhetjük jobban a művet, mint a fentebb említett műfaj bármelyikét: ugyan ez a film a legkeményebb a rendező eddigi munkái közül (kiéheztetés és premier plán torokátvágás is van benne), harsánysága most is inkább felszabadít, semmint elborzaszt. Almodóvar még az agressziónak is elveszi az élét egy-két olyan mondattal, ami csak az ő hősei szájából hangozhatnak el, például egy (kvázi) megerőszakolásba torkolló jelenetben. A rendező felhasználja a krimik és thrillerek valamennyi vizuális kellékét, hogy aztán maga alá gyűrje azokat – a végére újfent a katartikus harsányság győzedelmeskedik.
A hiteltelen fordulatokat csak olyan hősöknek hihetjük el, akik egytől-egyig valamilyen túlfűtöttségben szenvednek. Almodóvar képes arra, hogy karakterei úgy tobzódjanak az extremitásokban, hogy szerethetőek és saját környezetükben abszolút életképesek maradjanak közben. Általában „női” rendezőnek tartják, de jelen alkotásában megmarad az egyensúly: a nők nem nőnek a férfiak fölé, sőt a holdudvarába most visszatérő Antonio Banderas karaktere, Robert sem kerül a többi szereplő elé. A bőr, amelyben élek mind a négy (azaz inkább három) központi alakja egyensúlyban van, mindegyik megkapja a maga emlékezetes jelenetét. Almodóvar minden műve, így ez is tele van olyan pillanatokkal, amelyek szinte szó szerint belevésődnek a néző agyába. Itt elég egy zárójeles közbevetésben az egyik leggyengébbnek kikiáltott filmje, a Rossz nevelés fogadtatására gondolni: szinte mindegyik kritika kiemelt valamilyen beállítást vagy jelenetet belőle, de egyik írás sem ugyanazt. Almodóvar legnagyobb zsenije, hogy képes majdnem minden beállításának olyan többletjelentést adni (akár szimbolikusat, akár dramaturgiait vagy éppen esztétikait), amely önkéntelenül elvonatkoztatásra kényszeríti a nézőt. A karneválban tigrisnek öltözött szexragadozó Médico (Fernando Cayo), a fia vérével átitatott lepedő mellett eltörpülő Marilia (a direktor legragaszkodóbb színésznője, Marisa Paredes) vagy a rongybabákat gyártó, maga is szintetikus bőrből összerakott Vera a legjobb példák az almodóvari többértelmű, posztmodern képekre. Ez a gazdag fogalmazás teszi pikánssá alkotásait, megfűszerezve Alberto Iglesias zenéjével, aki még talán soha nem kapta el ennyire a rábízott film hangulatát, mint most.

Végezetül feltehetjük a kérdést, hogy mi vonzhatta Almodóvart Jonquet sötét, komoly etikai problémákat is feszegető könyvében, ha ennyire kifacsarta azt? A Tarantulában meglátta egy tipikus almodóvari hős genezis-történetét, Veráét, aki akár Tina édestestvére is lehetne A vágy törvényéből. Amikor beállít hat éve nem látott édesanyjához a film végén, egyrészt világossá válik, miért esett a rendező választása pont erre a regényre, másrészt érezzük, nem kell kiégésről beszélni, ez a zseni kiapadhatatlan.
 

La piel que habito
Színes, feliratos spanyol filmdráma, 117 perc, 2011.

Rendező: Pedro Almodóvar
Forgatókönyvíró: Thierry Jonquet könyvéből Pedro Almodóvar
Zeneszerző: Alberto Iglesias
Operatőr: José Luis Alcaine
Producer: Agustín Almodóvar, Esther García
Vágó: José Salcedo
Szereplők: Antonio Banderas, Elena Anaya, Marisa Paredes, Blanca Suárez, Jan Cornet

Forgalmazza: Budapest Film
Bemutató: 2011. szeptember 8.