Kellemes, nyári este odakint, fülledt művész-bölcsészszag idebenn: így indult az este. Ahogy Józsa Márta, az írók beszélgetőtársa megjegyezte, a Műcsarnok légkondíconáló berendezése nagyjából a Bizottság együttessel egyidős, így a szép számmal összesereglett értelmiségi közönségnek egyetlen módja volt csak a kínok enyhítésére: az előcsarnokban – nyilván az avantgárd jegyében – elhelyezett Blikk újságokkal legyezték magukat. A Pink Floydra történő bevonulás után kevéssel el is kezdődött a műsor: nyitányképpen Józsa Márta vázolta a helyzetet, miszerint Keresztury Tibor, a programsorozat szervezője egy Bizottság-mondattal ihleti meg az írókat, akik majd a kéthetente megrendezésre kerülő esteken olvassák fel szövegeiket, egy-egy zenekar koncertjével egybekötve: a létrejött szövegek pedig később egy antológiában jelennek meg.

Rögtön adódik a kérdés, hogy mi köze van a mai íróknak a szorosan véve 1980 és 1985 között működött zenekarhoz. Nagyon sok. Túl a személyes ismeretségen, barátságokon, a kötődést a Bizottság által képviselt (vagy inkább a működésükben megmutatkozó) művészetkoncepció felszabadító hatása is indokolttá teszi. Ahogy a kiállítás honlapján olvashatjuk: az „autodidakta képzőművészek által létrehozott A. E. Bizottság a nyolcvanas évek hazai ellenkultúrájának meghatározó zenekara volt. A »minden lehet művészet, az élet maga is művészet« fluxushoz köthető szemléletmódjának megfelelően a zenei és képzőművészeti műfajok határainak ironikus áthágásával olyan produktumokat hoztak létre, amelyek ellenálltak a korabeli, ideológiailag terhelt hivatalos kánon elvárásainak.” Tehát a szocializmus rendszerének jócskán hanyatló korszakában, amikor azonban még érvényesek voltak a kulturális életet erősen megkötő és korlátozó szabályok (a három T, stb.), ez a zenekar nemcsak az akkori hivatalos elvárások-szabályrendszerek, hanem általában a művészetről alkotott fogalmak kritikáját adta. Fontos tudni azonban, hogy ez a „lázadás” nem volt politikai jellegű (még ha útközben óhatatlanul kapott is ilyen színt), sőt az oroszlán bajszának huzogatása egyáltalán nem volt cél: ahogy Krasznahorkai László megfogalmazta, ők „egyszerű srácok” voltak, a műhely, amit alkottak, mentes volt a dogmáktól. A radikális művészeti program hiánya mellett a közösség is megkerülhetetlenül fontos: noha a zenekar 1985-ben feloszlott, a tagok időnként újra összeállnak, és a szerteágazó művészeti tevékenységüket is folytatták; mi több: a zenekar, a Bizottság-közösség (s ebben a rajongók, barátok is benne vannak) hatása egyáltalán nem zárult le 1985-ben.

A kiállítás honlapján olvasható egy kimondottan biztató mondat: „Akik a nosztalgia nyújtotta öröm reményében keresik fel a kiállítást, alighanem csalódni fognak.” Persze nagyon is érthető annak a retro-divatnak a tombolása, ami néhány tárggyal meg Dévényi Tibi bácsival elintézi a késő-Kádár-korszak társadalmi-kulturális-művészeti megértését, azoknak pedig, akik éltek is akkor, csak a nosztalgiázás langyos pocsolyáját hagyja: de ez édeskevés. A kiállítás, és úgy tűnik, a kapcsolódó programok is igyekeznek elhatárolódni ettől, és bátran szembenézni azzal, hogy ami innen, 2011-ből visszatekintve jópofa hülyéskedésnek tetszhet, az nagyon komoly játék volt.

Az este a két szöveg inspirációjául használt dal, a Szerelem Pop Iván féle feldolgozásával indult. Az ilyen avantgárd jellegű zenei események mindig eszembe juttatják azt a viccet, amikor a részeges apuka elviszi a kisfiát a kocsmába, lehajtat vele egy felest, majd amikor a kisfiú rosszul lesz és leesik a székről, így szól: és most menj haza, és mondd meg anyádnak, én sem szórakozni járok ide. Avantgárd zenét hallgatni is nehéz munka, még ha csak egy dalt adnak is elő. Amint vége lett, Tolnai Ottó egyből belevágott: Tisztelgés című szövegét – a megfogalmazott kételyei ellenére – sikerült megfelelően elénekelni, olykor kántálni. Szövegének kulcsa a zenekar névválasztásakor már kódolva volt: a Bizottság mint együttes és az ilyen-olyan bizottságok, amelyektől az ember élete függ, s amelyek előtt egy életet el lehet tölteni, csak az arcok változnak, vagy tán azok se, de a szorongató alárendeltség, a kiszolgáltatottság nem múlik. „Ne basztass már azzal a Bizottsággal”- hangzik el többször egy lemezkereskedő szájából: érzékeny terület, ezen a vidéken (Vajdaság, K-K-Európa) gyakran botlik az ember ilyenekbe.

Krasznahorkai László mindvégig kérdéses "odavalóságáról" beszélt, már ami a Bizottság-társaságot illeti: egyfelől írói alkatától távolinak tűnik ez a fajta experimentalizmus, de közben számos kapcsolódási pontot találhat műveinek ismerője az író és a ’80-as évek undergroundja között. A beszélgetésen úgy tűnt, számára is kettős ez a viszony: a mély barátságok és a művészi együttműködés mellett a különállás igénye is érezhető. A felkérést Krasznahorkai "komolyabban vette" kollégájánál, vagyis a megadott témához szorosabban kapcsolódott. Ő egy „végtelen Bizottság”-hoz írt beadványt, a szerelemmel kapcsolatban. Ez a beadvány először a patetikusnál is patetikusabb magasságokban dicséri a szerelmet, majd egy fordulattal a puszta testiség, sőt állatiasság oldalára teszi a hangsúlyt. A szerelem harmóniája megtörik: „az a hely nincs. Az a hely üres, már csak a kényszer maradt, hogy érezni kéne valamit.” És ha a Bizottság-dal híres soraira Tolnai Ottó egy verse rímel: „ne félj / én is félek: szerelmes versek írása közben mindig fél a költő”, akkor Krasznahorkai egyik mondata is idekapcsolódik, rövidre zárva a szerelmi költészetet illető kételyeket, egyszersmind az estét is keretezve: „Szerelem, szerelem, hagyjuk már abba.”