A Bizottság-eseményt újra eseménnyé tenni, rápróbálni az új évezredre a nyolcvanas évek micisapkás, unalomtól fuldokló világát izgalommal, igazi, igaz, majdnem tiltott, pont ezért: nagyon is szabad színekkel megtöltő Bizottság-kezeslábast. A pincetárlatok földalatti létéből felszínre hozni, majd sírkert gyanánt a múzeumi közeg idézőjelébe helyezni egy nemrég még nagyon is érvényes, sokaknak sokat jelentő hangot. Azt kérdezni, él-e még, s ha nem, miért nem, egy nem is olyan rég még adekvát szókincs. Az a beszédmód, ami halva találtatott ugyan, de holtában éppolyan izgalmas, mint amilyen virgonc ifjúként lehetett. A Sírba visztek nem önt borostyánba, távol áll tőle a kanonizáció gondolata. Ha szobrot emel is, csak (meg)idézőjelest. Hiszen a kiállítás és a hozzá szorosan kapcsolódó eseménysorozat célja inkább az emlékidézés, a tréfák, a gegek újbóli átélése, elbeszélése, meghívás a közös újragondolásra. Nézzünk is szét a tárlaton.            

A bejárati faajtó mögött teremnyi műfű termett. A kiállítótérbe érkezővel éppen szemközt Wahorn András alkotása, a méretes karikagyűrűvel, kisvasútszerűen körbejáró giccselefántokkal, Bizottság-bábukkal telirakott, teszkós kazánhoz hasonló házi oltár áll. Gyomrában papírláng lobog. Szemben falnyi fotó, az a bizonyos fazekas. Oldalt, a lőrésekbe rejtett képernyőkön emlékezők szava hallgatható. Nem épp siratóasszonyok, lelkendező-emberek inkább. Nagy Feró, Till Attila, Bukta Imre, Bárdos Deák Ági és Fábry Sándor például. És az ő saját Bizottság-sztorijuk. Egész közel kell hajolnunk, hogy halljuk őket. Egyébként múzeumcsend van, sőt: síri. Csak a fáradhatatlanul strázsáló négy elefánt nyikorog.

A következő teremben – a tárlat egyirányú, elmerenghetünk tehát az emlékek felett, el azonban nem tévedhetünk közöttük – lemezborítókból épített hatalmas kuckó vár. Külső „falán” a Hanglemezkiadó Vállalat támogatott kiadványai: Máté Pétertől Szűcs Judithon át az LGT-ig. Belül a megtűrt-tiltott underground-csapatok: Trabant, 2. Műsor, Marina Revue, Ági és a fiúk, MosOI, és a többiek. A padlón Bizottság-koncertplakátok. (Erdős) Péter bátya kunyhójának nevezem el.

Ezután kanyargós szakaszra érkezünk, ahol a szellemi társak, a Bizottság tágabb körének munkáiból látható bőséges válogatás. A teljesség igénye nélkül: Lois Viktor hangszobrai, El Kazovszkij, Bernáth(y) Sándor, Erdély Miklós, Szirtes János munkái. A katakombaszerű, szűk átjárón keresztül pedig megérkezünk abba a terembe, ahol ef Zámbó István, Wahorn András és fe Lugossy László alkotásai találhatók. Azok méghozzá, amelyek a Bizottság fennállása alatt készültek. Ezúttal eltekintenék a Wahorn-képeken gyakran megjelenő állatfigurák és (zömmel) üres koktélos poharak jelentésének mélyebb elemzésétől, mint ahogy ef Zámbó farostra festett finom mívű ujjfétis-művészetének sem erednék nyomába. Úgy érzem ugyanis – nekem ezt súgja a kiállítás –, ezeknek a műtárgyaknak a puszta jelenléte bír jelentéssel. De fe Lugossy ezt nálam pontosabban fogalmazza meg: „Antibülbül.” Úgyhogy maradjunk is ennyiben.

A következő teremben – csak méretét tekintve terem, ha funkcióját nézem, inkább szoba – végeláthatatlan hosszúságú asztalon a Műcsarnok felhívására beküldött fotók sokasága fekszik. Elmosódott pillanatképek fellépésekről, próbákról, bohóckodásokról, kirándulásokról. Egy egész fal a korabeli sajtómegjelenéseket szemlézi, egy televíziókból álló óriásképen pedig az együttesről készült ilyen-olyan filmfelvételek futnak. Ezt a szobát a rajongók, gyűjtők, a korszakot átélők és dokumentálók kaleidoszkópszerű, sokszáz-féle Bizottság-képe tölti meg. Nincs érvényes narratíva, de nem is hiányoljuk azt. A fénykép-szilánkok, a filmetűdök árnyalják csak egymást. Többet mondanak, többféle nyelven. Aztán újra a művészeké a szó. Wahorn-festmények, fe Lugossy-installációk, és egy külön teremben kis válogatás az ef Zámbó-életműből. Az erre a kiállításra alkotott, legújabb installáción például farönkökhöz kötözött plüssállatok figyelik kényszeredetten az elibük példa gyanánt kiállított takarékos szappantartó-macit. Az utolsó teremben pedig minden látogató nyomot hagyhat, falra írva üzenhet a Bizottságnak, aztán távozhat az ajándékbolton át.

A kiállítás egyirányú bár, viszont javasolt a többszöri bejárása. Mégpedig a hozzá kapcsolódó múzeumpedagógiai foglalkozások, egyéni tárlatvezetések, tematikus filmklub és rendhagyó felolvasóestek-koncertek miatt, melyek újabb és újabb Bizottság-történetekkel kecsegtetnek. A Műcsarnok hétről hétre eseményt kínál, gondolkodni hív, magát, mint gyűjtő-helyszínt definiálja, amely sokféle olvasatra nyitott. Nem jelent ki, hanem inkább kérdez, és ha sikerül, a kérdésekkel válaszol majd valami fontosat.              

A Sírba visztek című kiállítás kurátorai, Gulyás Gábor és Készman József koncepciója azért nagy ötlet, mert a fejekben dermedten jégkrémbalettező és már-már feledett Bizottság-élmény kiolvasztására tesz kísérletet. Egyelőre annyit mondhatunk, hogy bíztató, hiszen előtte vagyunk még a tizenkét hét javának. Az viszont bizonyos, hogy érdemes lesz végigkövetnünk, amíg a Bizottság a Műcsarnokban ülésezik.  

 

A Sírba visztek – A Bizottság a Műcsarnokba megy című kiállítás 2011. november 13-ig tekinthető meg Budapesten, a Műcsarnokban.     

A fotókat Áfra János készítette.