Czapáry Veronika

1. nap (kedd)

Megérkezünk, és azonnal elmegy a kedvem mindentől. Útközben jó, ott van a Balaton, mert hajóval jövünk át Badacsonyból, a víz kékesszürke, szimplán nagyon szép. Piroskával és Ágival utazunk, felhívom a pasimat Skype-on már a vonatról, meg a hajóról is. Egész úton próbálom installálni az okostelefonomra a Skype-ot, de valamit le kéne töltenem hozzá, ami nem sikerül. Nyomom az install feliratot és semmi, csak köröcskék körben, de az sokszor. A hajóút gyönyörű. Fejezd már be, mondja az Ági a vonaton, most egész nap ezzel fogsz foglalkozni? Mindjárt megvan, arra gondolok, jó lenne, ha el tudnám érni rögtön a telefonomról a pasimat külföldön, csak felhívom és ott van, nagyon vágyom rá, és nem kéne hozzá bekapcsolni a számítógépet. Lemerül a telefonom, mire megtalálom a Skype-oldalt, kiderül, hogy a telefonokra másmilyen Skype-ot kell installálni. Már délután 4 van, és reggel kilenc óta ezzel foglalkozom, elkezdem ütögetni a gépet, nyomogatom, de semmi, lehet, hogy ez nem fog sikerülni? A hajóúton már nincs töltés a telefonomban, akkor a számítógépen megyek rá a Skype-ra, mert a pasim szeretné látni a Balatont, itt van velünk Németh Gábor, ő is üdvözli, meg Ágiék is, szemlátomást örül neki.

Írószeminárium után nem tudok rögtön rámenni a Skype-ra, mert arra gondolok, akkor nem marad vacsora. Sokkal logikusabb, ha először eszem, és utána hívom fel, mert akkor majd lesz idő beszélgetni, és nem leszek ideges. Vissza kell mennem vacsorázni, lemerül a gépem, a vacsora szar, vacsora után felhívom, azt mondja, menjek vissza a többiekhez, ne csesszem az időmet vele, ő különben is sétálni akar menni, de számomra nem léteznek többiek. Szót fogadok neki, visszamegyek, aztán másfél óra múlva már a laptopommal mászkálok, és keresem a megfelelő helyet, ahol van térerő és jól lehet beszélni. Bevonulok egy fürdőszobába, kék csempe, eszembe jut a gyerekkorom, amikor pont egy ilyen fürdőszobában fürödtünk, beszélek vele. Fel alá rohangálok a telefonommal, és kérdezgetem a többieket, hogyan lehet Skype-olni telefonnal, senki nem tudja, aztán lemerül a gépem, a Skype kikapcsol. Gondolom, akkor felhívom telefonon, és látom, a neve mellett ott vannak a lehetőségek, hogy emailküldés, hívás és amikor megnyomom a hívás gombot, megkérdezi, hogyan akarom hívni, Skype-on vagy telefonon, skypeon, nyomom, skypon, install, install, bejelentkezés. Erre a gombra egész este számtalanszor nyomtam rá, és meglepődöm, hogy végül, amikor lemondtam már róla, sikerült, boldog lettem ettől, okés minden.

Hallom a hangját, végül rájövünk, azért vagyok ennyire rosszul, mert előző nap nem aludtam semmit, végül megnyugtat, elenged, aludjál drágám, feküdjél le, előző nap nem aludtál semmit, mondja. Nincsen semmi baj, ne foglalkozzam vele, ki mit mond, végül is úgysem tudom kezelni, ki mit mond, tök mindegy.

A kék csempés fürdőszobában Skype-olok vele, és eszembe jut, hogy mindig féltem attól, hogy púpos leszek. Meg hogy nem jut eszembe semmi több, csak hogy este 11-kor install.


2. nap (szerda)

Megkérdezem a pasimat, hogy mit gondol a prózáról, és elmondja. A prózaszemináriumon a történetről beszélgetünk, érdekes. Hogy hogyan alakul a történet, van-e, és hogy mennyiben előre meghatározott, bele lehet-e helyezkedni, lehet-e nevet cserélni, mint a jézusos sztoriban, és egyáltalán mit mond el a történet, ha egy csontváz, és nincsen rajta hús.
Azon gondolkozom, van-e eleve elrendelés, és hogy a történet mit mond nekem magában. Semmit, nekem minden azon múlik, hogyan van leírva a történet. Viszont a bestáriumokban úgy írnak meg és határoznak meg egy állatot, hogy egy történetben elbeszélik, hogy milyen, és akkor az jellemzi. A szemináriumvezető azt mondja, ami a rukhmadárral történik, például hogy az elefántot is képes felemelni, a történettel jellemezzük, nem azzal, hogy mit érez és hogy néz ki. Arra gondolok, hogy a történet biztos a külvilággal való interakció.

Meg hogy Jézus szeretetét, mert az egyik srác Jézusról olvas fel, az jellemzi, hogy felemel egy nyomorékot. Akkor ez megtörténik, és nemcsak szavak által, hogy szeret. A pasim azt mondja, hogy az a jó történet, ami mögött van tapasztalat, mindegy, hogy mennyi van belőle elhallgatva (azaz szerinte nem mindegy), mert az a lényeg, hogy legyen mögötte tapasztalat.

Az írásról beszélgetünk. Hogy van az, hogy Jézus lett maga az írás. A történet segít élni, segít abban, hogy jobban megértsük, aztán az ideoda hajló villanyoszlopok, a paradicsomból való kiűzetés és a gyönyör forrása, egy másik szöveg felolvasása, nincsen következtetés.

A történet a történet által válik történetté.

Az éjjel megint a világoskék fürdőszoba, sóvárgás, Skype, chat a pasimmal. Mondja, menjek már beszélgetni és táncolni a többiekkel. Ne mondd meg, hogy hova menjek, mondom neki, jó nekem ez a fürdőszoba. Ez több óráig tart, aztán lemerül a laptopom és a telefonom, fel kéne tölteni őket, de nincsen kedvem visszamenni a töltőkért. Inkább benézek lent a buliba, lézengő emberek, üres hangulat.

Szeretnék a növényekkel meg az állatokkal beszélgetni, de nem sikerül.

3. nap (csütörtök)

Azt álmodom, hogy ággá változom és beszélgetek a macskáimmal. Részletesen elmondják nekem, hogy mi történik velük. Az írószemináriumon arról van szó, hogy sokszor a szöveg egyedi pozitív oldalát emelik ki negatívként, mert az hat a kritikusokra, és abba kötnek bele, például Nádas 80 oldalas szeretkezéseit a Párhuzamos történetekben hogy leszólták, holott pont az a jó benne, mondja a szemináriumvezető.

Felolvasok, és vegyesen viszonyulok ahhoz, amit a szövegemről mondanak, nem tudom eldönteni, hogy ez most mi, meg hogy negatív-e. Elpanaszolom a pasimnak, hogy leszólták, ő megint megvigasztal, egyben kell látni az egészet, mondja, úgy van értelme.
Szerintük visszavonom, amit állítok, és csak a történet foszlányai jelennek meg a szövegemben.

Végül is felhívtam a pasimat a strandra menet Skype-pal a telefonomról. Nagyon büszke voltam magamra, hogy a strandra gyaloglás közben beszélni tudtam vele a telómról, de aztán kinyögte, sajnálja, hogy a telefonomon nincsen videó. De hát, mondom neki, egész végig ezzel foglalkoztam, hogy fel tudjam telepíteni. Igen, mondja, de az baj, hogy nem lát így. Mi az, hogy baj, mondom, hogy mondhatsz ilyet, mondd azt, hogy nem baj. Nem baj, mondja. Jól van akkor, mondom, most csak így tudunk beszélni, örülj neki.

A pasim azt mondja, hogy szerinte a barátnőm magamutogató, és azt szeretné, ha mindenki őt rajonganá körül és neki udvarolna. Bólogatok, szerintem tőlem is azt szeretné, ha én is körülrajonganám, mondom. A történet sokszor börtön, ami belekényszerít minket a történetbe, és a cselekményt tudjuk. Ha a történet egy kaloda, az nem jó. A történet értelmezés. A történet a történet által válik történetté. A történet az, ahol az életünk megtörik, ezért TÖRT-énet. Van egy vízió, és el akar oda jutni, de nem tudja, hogyan. Miért nincsen az életem két részre vágva.

Este megint táncolás, vagy mi, kicsit táncolok, de amikor izgis lesz, mindig totális stílusváltás a zenében. Csutak Gabi azt mondja, neki is ilyen Szigliget. A didzsékkel van baj, állapítjuk meg, de a didzsékkel minden évben baj van. Elfelejtettem, hogy azt álmodtam, hogy semmi nem történik meg, amit álmodtam.


4. nap (péntek)

„Sovány volt, mint az agárkutya.” Tetszik ez a mondat. Hogyan csábítja el egymást két kutya.

Megint megkérdezem a pasimat erről a történet-dologról, ezt minden nap részletesen megbeszéljük, elmondom neki, hogy én mit mondtam a történetről: „A történet a történet által válik történetté”, azt mondja, ő ezt nem érti. Nagyon jó, mondom, a szemináriumvezető úgy fogalmazott, hogy „A történet csak a történet által válik elmesélhetővé”, ez lehet, hogy jobb.

Hát ő is mindig ezt mondta nekem. Hogy mit mondtál? kérdezem, hogy a szövegeimből ki kell hagyni, amikor magyarázom a történetet, mert az nem történet? Ő szeretné kijavítani ezt a mondatot, mert ez nem rendes mondat, nem, élőszóban nem javítunk mondom, ilyet ne játsszunk. Röhög a Skype másik oldalán. Menj a picsába. Jó, jó, persze, mondja.

Gyöngyike élő személy, mint mindenki az, nagyon érdekelne, hogy milyen, ha két csiga csinálja. Én mindig szétnyomom őket a kertben, undorodom attól, hogy ezek szaporodnak. Az egyik barátnőm idegbajt kap, ha meglát egy csigát, apakomplexusa van, derítette ki az egyik pszichológusa. A történet képződik meg az elbeszélőben, és nem az elbeszélő a történetben. Vagy a kutyák, végül is az izgisebb, ha ők akarnak, de a Godot-ban is történik valami. Az, hogy nem jön el Godot.

Beleülök a Trabantba, és én is Trabant vagyok. Napok óta mikrojelenetek, tárgyi leírások. Nem számít a fülbevaló, és este végignézek a diszkón. Már mióta kijárok az erkélyre valamit keresni! Csutak Gabi azt mondja, ő is megfigyelt embereket, sokan kijárnak. Ne aggódjak, folyamatosan kijár mindenki, és keres valamit, könyvtárszoba, zene, amire senki sem táncol, terasz és folyosó, Dante café, ó, örök Szigliget, szeretlek, mindenki ügyesen és harmonikusan öltözködik. A pasim ma bikaviadalon van 5-8-ig, akkor nem tudom hívni. Mindig felteszi a képeket, és együtt nézzük meg a neten, ő minden képről fél órát beszél.

Rájöttem, mondom neki, hogy olyan vagyok, mint a barátnőm, én is magamat szeretem a legjobban, és így jól elvagyunk a barátnőmmel, mert mindketten nagyon szeretjük magunkat, és erről jól el tudunk beszélgetni. Azt mondja, nagyon örül, hogy megtaláltuk a közös nevezőt.

Egy óriási üvegablak, és Gedeon nem bízta a véletlenre, hogy összetévesszék valami jöttmenttel, aminek amúgy látszik. Arról beszélgetünk, hogyan lehet leírni egy közhelyet, hogy milyenek az állandósult szókapcsolatok, nyelvi konstrukciók. Strand, úszás este, olyan jó a Balaton, egészen üdítő, és bennem állandósul egy mély nyugalom. Szerintem minden jól van úgy, ahogy van, most már csak azon kell izgulnom, hogy minden macskám megvan-e, ha hazamegyek.

A pasim Franciaországban vár, és ősszel jön haza, de hiszen már ősz van.


Kupa Júlia

(napló)

amikor valami kötelező, nem csinálom meg. mindig írok naplót. volt, hogy minden napom történéseit lejegyeztem, ridegnaplóba. csak ami történt, semmi kommentár, azóta gyakorlott vagyok, hogyan kell utólag visszapörgetni az eseményeket. de meguntam, egyre több üres nap maradt. június 22-e óta nem írom.

kedd. érkezés négy körül, aztán morfondírozunk (mármint arankával), bemenjünk a szemináriumra megnézni magunknak ezt a láng zsoltot vagy inkább strand. bemegyünk, nem bánjuk meg, úgyis minden nap el lesz ismételve, hogy egy púposos-törpés sztorit meg kell írni, ezt nem lehet megúszni. az esti beszélgetés alatt jegyzetelek a naplómba (amit amúgy nem írok. a léleknaplót sem).

„szocioköltészetes beszélgetés. uncsi. meg kell jegyeznem hantai valaki nevét (igen, megint elfelejtettem). az is egy szociális helyzet, hogy szerelem, nem? szociális. is. peer krisztián túl sokat tartózkodik a teremben. farkas zsolt jo-jo-józsef attiláról beszél. az egy pillanatnyi megnyilvánulás, hogy jelen. ha a szomszédod nézed, kukkoló vagy. de ha messzebb utazol és arról írsz, az szociokölt. itt van egy csomó író. és nem okosságokat beszélnek. vagy csak néha. a költészetben egymásra nem találás van. mindenki ugyanazt írja. mozdítsuk már meg ezt a kurva nyelvet, mondja deák botond. peer krisztián szerint nem direkt írsz szociografikusan, deák botond szerint pedig ő hadd beszéljen már más nevében, bazmeg.”

több jegyzet nincs, átmegyünk az étterembe, beszélgetünk a pincérfiúval és egymással, aztán táncolás. helyett további beszélgetés a csillagos ég alatt.

szerdáról van egy rövid bejegyzés a naplómban, a strandról. „egy apuka focizik itt a fiával, előbb-utóbb tuti nekirúgják a fejemnek a labdát (nem rúgták neki). vettem egy éjkék tigrises strandtörölközőt 1200 forintért (amin azóta garacziék pókereztek, így igazán alvilági lett). ágota mellettem már harmadszor mondja, hogy seggel állnak hozzá valamihez.” és a bejegyzés végén egy szám: 510 576.

este ismét jegyzetelek, figyelembe véve, hogy meg kellett volna kérdeznem civileket a próza lényegéről, de nem tettem meg. „este negyed8 körül, megint beszélgetés, most edina moderál és sopotnikzoli. szeretek golyóstollal írni. zoli és edina legyezgeti magát, a két szélén ülnek, közöttük erdősvirág, halászmargit, szvoren edina.
iparos foglalkozás a prózaírás. az anyag után kell menni, halász margit szerint. pl. elköltözni halászokhoz. hát így. aztán jön a rabszolgamunka-rész. (valamikor állítólag azt is mondja, amiből komoly vita kerekedik a másnapi szemináriumon, hogy csomagolópapírra jegyzi le a szereplőit meg a cselekményvázlatot, színessel. a vita tárgya, mennyire kell megtervezni a szöveget. miután mindenki elmondja az érveit, unni kezdem. mert mindenkinek igaza van, főleg nekem, aki nem is mondok inkább semmit.) a novella egy sűrített drámai műfaj, halász margit szerint. hogy civilek szerint mi a próza, azt nemtudom. ma a balatonban fürödtem és jégkrémet ettem meg fagyiztam ahelyett, hogy körbekérdeztem volna. az író, az egy táltos egyébként, kérdezi sopi. jó irodalom, ami bennem, velem történik meg, kit érdekel, az író közben mit érzett, halász margit szerint.

vannak emberek, mint például én is akár, akik mielőtt bármit mondanának, nemtudomoznak. szvoren edina és én? című írását olvasta fel. eközben nem írtam a füzetbe, felzaklatódtam. könnyes lett a szemem és ki kellett mennem, hogy ne dobogjon úgy a szívem. zoli szerint prózaíráskor idegen nyelveket keresünk. (most a gépbe majdnem azt írtam, idegen nyelveket szeretünk.)

azt gondolom, amit el tudok mondani, mondja szvoren edina. ha úgy gondolja, nem ő maga az, aki beszél, akkor többet tud talán magáról mondani. edina néha vágyik a zene közlésrendszerére, mert ott önmagukban értelmetlen jelek vannak, ez kéne neki.

sopi meg néha nyüszített a konyhában a pertut olvasva: mi a baj a férfiakkal? – közben behúztam a hasam és erről eszembe jutott, hogy nini olyan hasat szeretett volna mindig is, amilyen nekem van. a balatonban mondta. szvoren meg azt mondja, „tudnék örülni neki, ha kevésbé lennék kegyetlen” szociohorror ez sopi szerint.
tulajdonképpen azért ír így az edina, mert fél, hogyha finomabb eszközökkel fejezné ki magát, nem fognák fel, nem jönne át stb. amit írok, azt értse meg más is. ez fontos? ugyanazt értsék a szavakon?
furcsa, amikor egy nő, író, ember azonnal befrusztrálódik a kérdéstől, és csak utána kezd el válaszolni rá. a költészet a sűrítettség bizonyos foka szvoren szerint. ha a banalitást kiveszed a nagy közös történetekből, akkor mi lesz? nem tudom. nem értettem a mondat elejét. meg amúgy is, sok lesz ez a napló már mára.

erdősvirág szerint az ember inkább azt tudja, amit nem szeretne. és egy idézet szvorentől: „állítólag csak képzelődnek, de én nem értem a csakot” meg hogy „vízszintesen a himalája sem lenne hosszabb a harkapusztai bekötőútnál” – ezt nem gondolom, hogy így van, megakadok, nem tudok figyelni, pedig egy halott franciáról van már szó. nem érdekel. csak a hegyet próbálom elképzelni, ahogy fekszik. és úgy is hatalmas, nem rövid. 8848 méter hosszú, nagyon magasra elér, mivel nulla méternél is elég nagy az átmérője.

csütörtök az tegnap volt, és erre emlékszem legkevésbé. reggel nehezen kelek, szemináriumon viták, szövegek (jók), fáradtság. na meg egy újabb feladat: felfedezni egy álmot a valóságban. egész délután tízperceket alszom, hátha álmodom valamit, amire emlékszem és ide is kapcsolódik. persze nem, csak egyre fáradtabb leszek. az jut eszembe, amikor két éve utolsó éjjel fél ötig táncoltunk, többek között az ébresztőzenémre is (nem a dj-nek volt furcsa zenei ízlése, hanem az ébresztőm volt egy jó pörgős szám), és reggel, amikor csörgött, pattantam fel, hogy hú, hol vagyok, megyek vissza táncolni. eszembe jut rengeteg álmom napközben, de inkább fordítva értelmezem a feladatot, és próbálok éjjel olyasmiket álmodni, amik itt megtörténtek vagy megtörténhetnek. nem sikerül.

ma növényekkel kellett beszélgetni. vagy kártyázni. vagy állatokkal. a balatonban rengeteg szúnyoglárva úszkált. fúj, mondtam nekik, aztán egy algának is. a héten több szúnyogot leütöttem, tegnap véletlenül az ujjaim közé fogtam egy méhet és rengeteg húst eszem. délután a balatonparton voltunk, este nem mentem előadásokra, mert ezt írom.

A törpe

Minden évben elmegyek Hímbe. Ez egy kis falu Szlovákiában, nem messze Kassától. Az egész egyetlen utcából áll, a főútról indul egy bekötőút, az vezet be, aztán egy másik a végén vissza ki. A bevezető út jobb oldalán áll egy ház, évek óta nem lakik ott senki. Húsz éve, azt mondja az unokatestvérem, ő hími. A temető pont ezzel a házzal szemben van, kicsit följebb, a dombolalon. Itt lakik állítólag egy törpe, de még csak ketten látták. Géza bácsi, aki mindig bottal jár és púpos, meg Sanyi bácsi. Mentem a temetőbe, meséli Sanyi bácsi, az unokatesóm nagypapája, fiatal voltam, virágot vittem anyám sírjára, előtte halt meg nem sokkal. Mielőtt a törpével találkozott mármint. Púpos voltam akkor még, huszonöt éves, széparcú fiú, legalábbis anyám mindig azt mondta, de a lányok nem vették észre, csak a hibáimat látták. A púpomat. Jó nagy görbület volt a hátamon, nem bírtam egészen kiegyenesedni, kisebb is voltam mindenkinél, hiába tetszett nekem már akkor a Joli, úgy gondoltam, sose lesz az enyém. Aztán mikor vittem a virágokat anyám sírjára, megláttam ezt a törpét. Sötét volt, nem szerettem nappal az utcára menni, először nagyon megrémültem, de hát velem olyan sok rosszat senki nem tud tenni, amennyit a jóisten, gondoltam magamban, hát ráköszöntem. Innentől nem figyelek, már annyiszor mesélte ezt a sztorit Sanyi bácsi, bealszom tőle. Az a lényeg, hogy a törpe leszedte a púpját, aztán a Géza, a falu sántája még púpos is lett, hát az Iluska, akit addig sehogy se tudott megszerezni magának, sajnálatból hozzáment. Megszerette a szegény sorsú Géza bácsit, lett három gyerekük, satöbbi. Engem inkább a törpe érdekelne mindig a történetből. Még sose láttam igazi törpét. De ő meg Sanyi bácsit nem érdekli.


Farkas Arnold Levente

Történ

A törpe az oka mindennek. Meg az, hogy nem akartunk szerencsétlenek lenni. Nem mondom, először örültem. Ki ne örülne púpos létire, ha egyszercsak eltűnne a púpja, ez a csúnya testi fogyaték?

Aztán kárörvendve figyeltem a sántát, hogy nem csak sánta, de még púpos is. Aztán megváltozott minden. Én normális lettem, és ez szörnyű volt, nem volt bennem semmi érdekes.

Amíg púpos voltam, én voltam a púpos, az emberek az én púpomat fogdosták, mert nem akartak szerencsétlenek lenni. Aztán ha valakivel történt valami szerencse, hálás volt nekem.

Ha meg nem történt velük semmi jó, akkor azért voltak hálásak, mert ők legalább nem púposok, én viszont igen. De így, hogy eltűnt a hátamról a púp, még irigyeltek is.

Aztán az is furcsa volt, hogy a sánta hátán a púp mégiscsak az én púpom volt. Gyűlöltem őt, mert meglopott, ellopta a szerencsétlenségemet.

Az emberek az ő púpját simogatták, hogy jó legyen nekik, de az ő hátán az én púpom volt nekik a remény. Érted? Az én púpom!

Nem bírtam tovább. Már-már arra gondoltam, kést döfök a púpomba. De ez mégsem illendő, a gyilkosság. Így aztán más jutott eszembe.
Megkerestem a törpét. Ott volt akkor is a temető kapujában. Feltámadunk, tudod. Mondtam neki, hogy mi van, kértem, hogy segítsen. Ő meg rendes kis fickó volt. Azóta vagyok kétpupu.



Két férfi beszélget a vonaton.
– Hová mész?
– A Balatonhoz.
– Minek?
– Fürödni.
– Otthon nincs víz?
– De, de a Balaton szebb.
– Igazad van. Tényleg szebb. Bár nem emlékszem a fürdőszobátokra.
Végre én is bejutok.



Ez nem az első mondat. Ez viszont már a második. Az asztal lába kissé billeg, éppen ezért megbicsaklanak a szavakban a mondatok.

Az asztalnak egyébként jó lába van. Megsimogatom. Kissé rücskös, de csöppet sem szőrös. Hófehér. Itt-ott a festék lepattogzott.

Így kívánja felütni fejét az álmok alól a valóság. Persze az álom is valóság, csak ébredés után nem hiszünk abban, hogy tudunk repülni, holott a repülés képessége a szemhéjak felcsapódásával nem múlhat el.

Anyámban az ipszilon a gére hasonlít. Ez egy csöppet zavar, de nem annyira, mint az a kényszer, hogy most mások fülének alkotok.



Kissé fáj a fejem. Talán a bortól. Az előbb, míg írtam azt a tökéletes mondatot, egy mókus szaladt át a fejem fölött, szájában makk volt. Már lehet reggelizni.

Van abban valami perverzió, hogy a többiek hiányában írom ezeket a nem túl izgalmas sorokat. Itt ülök most abban a székben, amelyikben most talán te ülsz.

Így kettőződik meg a most, de erre nem kellett volna felhívnom a figyelmeteket. Az első mondaton töprengek. Máté szerint mindenkinek van egy mondata, ami tökéletesen jellemzi őt.

Nincs kedvem írni. Talán hibát követek el azzal, hogy írok. A hibánál persze nagyobb bűn a tévedés. Tegnap este majdnem kezet fogtam valakivel, akivel aztán mégse.



Az első mondatnak az a szerencséje, hogy soha nem hiányozhat. Persze lehet, hogy az első mondat egyáltalán nem akar első mondat lenni, de ugyan mit tudhatunk mi az első mondatok akaratának természetéről?

– Nekem te voltál az első! – búgja szerelmesen a remekbe szabott szöveg saját első mondatának.

Pedig az első mondat halálosan fáradt, hiszen az a dolga, hogy az olvasók szemével kacérkodjék.

– Folyton cirógatnom kell az éhesek golyóját… úgy értem, szemgolyóját… hogy megmerevedjen az értelem. Tudod, hogy általam prostituálod magad? Persze, hogy tudod. Már csak azokat szeretem, akiknek néma maradhatok.

Az utolsó mondat sincs jobb helyzetben. Folyton élvezetet kell nyújtania. Még az a szerencse, hogy pihenhetnek, míg csukva van a könyv. Megfigyelték már, mennyire hasonlít az első az utolsóra?

Az első mondat olyan, mint a teremtés, az utolsó mondat pedig a végítélet napja. Ha máshol nem is, a történet elején és végén jelenvalóvá válik az isten.

Ha azonban az alfa azonos az ómegával, akkor tulajdonképpen egyetlen mondatra van szükségünk, abban viszont kételkednünk kell, hogy ez a mondat kimondható.

Az egyetlen mondat tehát kimondhatatlan, mint isten neve? Azt gondolom, igen. De ezt is csak addig gondolhatom, míg a kimondható nyelvből kiejt.



Ebéd után még fájt a fejem. Eszterrel beszéltem telefonon. Eszter fáradt volt, mert felébresztettem, és szomorú, mert nem vagyok ott. Mondta, hogy vegyek valamit Pankának.

Felkapaszkodtam a Mária tiszteletére épített templomhoz. Azért imádkoztam a hűs rácsnak támasztva homlokom, hogy a szülés majd könnyű legyen. A szülőnek is, a születőnek is.

Milyen érdekes, hogy én is szülőnek számítok, pedig az apa a születés pillanatában nem több tehetetlen aktivistánál.

A templom mellett volt egy áruló mindenféle áruval. Vettem Pankának valami vacakot, aminek feltétlenül örülni fog. Hogy meséljem el ezt a játékot?

Van két kis malacka, amik egymás felé fordulnak, aztán széthúzod őket, mire összecsókolóznak a drót miatt, ami az orrukba szalad, és a hasukban működő finom kis szerkezet miatt. Egészen jópofa, Pankának tetszeni fog.

Gondoltam, Eszternek is veszek valamit. Van ott egy kis kávézó, aminek az udvarán van egy íjászbolt meg egy nem íjászbolt. A nem íjászboltba tértem be szétnézni.

– Elnézést, kérdezhetek valamit?

– Persze, csak tessék – válaszolta készségesen a hölgy visszajáró után kutatva egy fiókban.

Mert végül is egy taplóból készült táskácskát vettem Eszternek, így úgy éreztem, jogomban áll kérdezni.

– Én itt vagyok most az írótáborban, az alkotóházban, ahol neves íróktól tanulunk írni, és azt a feladatot kaptuk, hogy kérdezzük meg egy helybelitől, aki nem táborlakó, hogy mit jelent neki a próza. Meg tudná mondani, hogy mit jelent önnek az, hogy próza?

– Úgy érti, vers?

– Úgy értem, mit szokott olvasni?

– Jaj, hát régen nagyon sokat olvastam, de mára már nagyon fáradtak a szemeim. Nem, tévét sem nézek.

– És régen mit olvasott?

– Jaj, hát sokmindent, de most nem jut eszembe.

– De szereti a történeteket? Történetet hallgatni, történetet mesélni?

– Hogyne.

– És ön szerint mi a fontos egy történetben?

– Hát hogy legyen valami csattanója.

– Hogy vidám legyen?

– Nem feltétlenül vidám, de hogy jól végződjön. Azt nem szeretem, ha valaminek a vége szomorú. Tudja, a menyem erdélyi, legutóbb Wass Albert könyvét olvastam. Az nagyon szép volt. A végén el kell mennie, de mégis jó a vége, mert úgy érzi, ő mindent megtett Erdélyért.

– Köszönöm szépen.

– És mit mondott, honnan jött?

– Az írótáborból, az alkotóházból.

A hölgy arca elkomorodott. Fáradtak már szemei az olvasáshoz, esténként a pénzt sem ismeri meg, de vannak történetei.

– Jaj, hát ezek az írók! Két éve is milyen botrány volt! Éppen arra jártam, beláttam az udvarra, ott fetrengtek részegen, oda vizeltek, egy írónak nem lenne szabad így kivetkőznie magából, az író az egy kulturált lény!

– Hát igen, elnézést kérek az írók nevében, én persze nem vagyok olyan.

– Mert az apósomnak nagyon jó bora van. Oda is jártak színészek, írók. Jaj, most nem jut eszembe a nevük. Kérdeztek a falu történetéről, bort ittak, diót ettek, de nem részegedtek le.

– Hát igen, még egyszer köszönöm szépen, nagyon sokat segített, kezeit csókolom.

A kávézó tornácán megittam egy kávét. Elszívtam egy cigarettát. Mellettem kedves kis farakás determinálta a romantikát.



Nem szoktam álmodni. Egyszer azt álmodtam, hogy repülök. Ez azért volt különös, mert szerepelt benne Tünde is, akit soha nem találtam szépnek.

Éjszaka mégiscsak álmodhattam valamit, de ébredés után elkezdtem gondolkodni, a nyelv pedig törölte a képeket. Azt hiszem, álmomban én voltam saját szürkeségem és szomorúságom.

Hogy miért voltam szomorú? Valószínűleg az esti beszélgetésből szivárgott ez a szomorúság az álmomba. Először Zsolttal beszélgettem. Az nagyon jó volt. Utána szinte repültem.

Aztán két másik emberrel próbáltam beszélgetni, de nem sikerült. Zavarban voltam. Ők is zavarban voltak. Mondtam ezt-azt, ők is beszéltek erről-arról, szó esett sok fontos dologról, még nevettünk is, de sokat hallgattunk és sokat cigarettáztunk, hogy a cigarettázással elleplezzük a hallgatás kínosságát. Mások is csatlakoztak hozzánk. A társaság és a társalgás szélére szorultam.

Végül egy összegyűrt sörösdobozba dugtam a csikket, utolsó cigarettám torz porhüvelyét, és a szobám felé vettem az irányt. A sörösdobozt egy kukába dobtam, ruháimat az ágy mellé, a használt vécépapírt pedig a vécébe.

Pisilnem kell, míg hozzám visszatér a rend. Tetszik ez a mondat. Lehetne valaminek az eleje. Egyébként Tibi szerelmes volt Tündébe, akit én valószínűleg azért nem találtam soha szépnek, mert az anyukája rettentően csúnya volt.



Vélhetően a nőstény volt alul. Szeme inkább félelmet mutatott, mint gyönyört vagy élvezetet. A hím néma tátogása is mintha azt mondta volna: az ösztön műveli ezt, nem én.

Az aktus nem tartott hosszú ideig. Úgy lett vége, mintha félbe szakadt volna. Aztán eltűntek a növények között. Kisvártatva a nőstény visszatért a kőre.

– Illetlenséget műveltél – szólalt meg emberi hangon.

– Bocsánat, de ez volt a feladatom.

– Tudom, és azt is tudom, hogy beszélgetnünk kell. Éppen ezért mondj még valamit, aztán én örökre eltűnök.

– Vigyázz a farkadra, mert vannak kegyetlen tekintetek – mondtam sután, mire ismét a növények közé rejtette mozdulatait.

Ott maradtam a napsütötte kővel. Megérintettem a követ. Meleg volt. Nem egyszerűen csak megérintettem, betakartam a tenyeremmel. Bőröm lüktetése alatt fokozatosan kihűlt a hiány.

Hosszú idő elteltével zavartan húztam vissza a kezem. Ujjaim ijedten csukódtak össze, mint a virág szirmai, ha bántja a sötét. A rózsákra gondoltam, akik egyszer s mindenkorra felelősek lettek ürességemért.
Normális esetben nem szoktam addig simogatni egy meleg testet, míg ki nem hűl. Úgy látszik, történt velem valami szokatlan. Persze ha többször megismétlődne, megszokottá válna, belesimulna a normalitásba.

A test és a lélek szeretkezésére gondolok. Igyekszem nem megzavarni az állatok nyugalmát. A naplóírás fikció. Hol gyönyör, hol gyötrelem.


Csutak Gabriella

SZERDA
Korán kelek. Enyhe másnapos szégyen. Az alkoholtól őszinteségi rohamaim voltak. Máriónak hosszan kifejtettem, hogy ő a legokosabb pasi az egész táborban, vagy az egész világon, erre már nem emlékszem. Százszor elmondom, hogy mennyire okos és milyen zseniálisak a versei.

Végre látom Szvoren Edinát, egyedül ül a teraszon, odamegyek, hogy neki is szerelmet valljak. Precíz, bátor prózát ír. Az esti Máriós ömlengést ellensúlyozandó, csak annyit mondok Edinának, hogy tetszett a kötete, ezt is kábé olyan stílusban, mintha mellékesen megjegyezném, hogy szép a cipője. Hamvas Karneváljában van egy nő, aki „hintázik”. Minden jócselekedetét egy rosszal ellensúlyozza. A kényszeres hintázás csúcspontja, amikor olyan nagy jót tesz valakivel, hogy utána kénytelen vasúti tömegszerencsétlenséget okozni ahhoz, hogy ismét egyensúlyba kerüljön.

Szvoren Edina olvas

Barátkozás közben elég rossz introvertáltnak lenni. Ezért vagyok Szigligeten mindig egzaltált.

Nagyon jó a beszélgetés a szemináriumon. Egyre kevésbé értek alapvető fogalmakat: mi a történet? Mitől hiteles egy történet? Nagyon inspiráló ez a nem-értés. Időnként persze megvilágosodunk, hogy aztán újra, kicsit más perspektívából tegyük fel ugyanazt a kérdést. Sajnos nem jegyzeteltem. Több revellatív mondat is elhangzott. „a név mindig magába sűrít egy történetet.” „a történet attól történet, hogy kizárólag történések soraként mondható el.” Érdekes, hogy a neveket középpontba állító szöveg felolvasásától eljutunk a történetek primátusáig. Szépen bezárul a kör. Szeretem Farkas Arnold Levente visszacsapódó mondatait. Ezt a technikát el fogom lopni tőle, ha majd humoros leszek.

A saját szövegemet kicsit unom. Túl régóta bajlódom vele, és még többet kell majd dolgozni rajta. Nem tudom elég távolságtartóan olvasni. Akkor jövök rá, hogy tudom kívülről az egészet, amikor megpróbálom áttenni harmadik személybe, de nem megy. Veronika ezt is megoldja. Tegnap arról volt szó, hogy mitől hiteles egy szöveg. Akkor érzem hitelesnek a szövegeimet, ha pontosan meg tudom fogalmazni a magam számára, hogy mit is akarok azzal a szöveggel. Itt túl sokat akartam egyszerre. Ez a baj.

Írni akarok egy olyan szikár és bátor novellát, amit Szvoren Edinának merek majd ajánlani. És egyet a rendszerváltásról, amit Láng Zsoltnak. És egyet Idegentest címmel Máriónak.

A filmes beszélgetés jó volt. Megint néhány váratlan szókapcsolat, amitől megvilágosodom, aztán két perc múlva elfelejtem. Még azt is megtudom, hogy van olyan típusú rövidfilm, amiből Kele Fodor Ákos húsznál többet nem bír megnézni egyhuzamban. Nahát!

A feminizmus előadás fokozza az előítéleteimet. Nem szeretem az izmussal végződő szavakat. Szerintem nincs női irodalom, mint ahogy női szexualitás sincs. Egyre több jó író van, aki történetesen nő. Miért csatlakoznak ilyen önkirekesztő mozgalmakhoz?

Este nagyon jó Szvoren Edinát hallgatni. Kitűnő író, és szerencsére nem irodalmár. Minden mondatával meglepetést szerez. Azt hiszem, rajongó lett belőlem.

Aztán jönnek a fröccsök, na meg a Trauma az irodalomban. A pszichológiai meghatározások alapján megállapítom, hogy folyamatosan poszttraumatikus állapotban vagyunk. Van valami hátborzongató ezekben az apák helyett írott könyvekben. György Péter szellemesen és könnyedén beszél nagyon súlyos dolgokról. Kénytelen vagyok a saját mulasztásaimra, agyonhallgatásaimra gondolni. Mennyire leszek majd igazságtalan apámhoz az én apa-könyvemben? Az viszont biztos, hogy semmit nem tennék vagy írnék „helyette”. Kissé önáltatónak tűnik ez a cím, ahhoz képest hogy az önáltatás ellenében íródott.

Aztán jönnek a további fröccsök, és velük együtt az úttörőtábor hangulat. A félmeztelen lelkek, a poszttraumás stressz szemmel látható jeleivel felvértezve cikáznak. Peer Krisztián belekiabál a beszélgetésekbe, még a bőre is megfeketedik a méregtől. Jónás Tamás elutasításokat gyűjt: ötpercenként szerelmet vall valakinek olyan stílusban, hogy az elutasítás garantált. Valakitől találkaidőpontot követel. Sebő Feri azt javasolja, hogy beszéljenek meg egy randit tegnap reggel hétre. Jónás Tamásnak végre eláll a szava. De nem sokáig.

CSÜTÖRTÖK

Pompás dolog reggelizni. Évek óta csakis Szigligeten van részem ebben a luxusban. Aztán szeminárium. Egyre kevésbé értjük, hogy mi is az a történet. Én szívesen dagonyázom ebben a paradoxonban. Láthatólag Láng Zsolt is, meg a jelenlévők többsége is, csak az újonnan érkezők értetlenkednek kicsit. Váratlanul megjelenik Pap Sándor Zsigmond, és kifejti, hogy nem lehet szabásminta alapján jó regényt írni. Aztán balra el.

Kezd nyomasztani a hőség. Nem tudom élvezni, hogy a nyár ennyire kitombolja magát. Azt szeretem, amikor Szigligeten kezdődik az ősz. Végre úszom egy hatalmasat a Balatonban. Elfog a nosztalgia, hogy tavaly meg tavaly előtt bezzeg… !

PÉNTEK

Ma arra ébredtem, hogy ez az utolsó előtti nap. Úristen! És nem történt semmi. Márió tegnap azt mondta, hogy ne aggódjak, ez a középső nap, itt még átbillenhet minden. Elkapunk néhány beszélgetésfoszlányt: nagy százalékban a hőségről, a lelassultságról, unalomról és Jónás Tamás csajozásairól esik szó. Mi is éppen erről beszélgettünk. Tehát vannak közös élménytelenségeink. Végülis, ez alapja lehet egy közösség létrejöttének. Újabb fejlemény: megérkezett Pénzes Olivér. Csak neki van mindene, ami kell, csak ő issza fehérboros pohárból a fehérbort, csak ő tudja teljhatalmúlag uralni a dj-pultot. Lehet, hogy miatta megtörténik az átbillenés. Szerencsére hasonló zenéket szeret, mint én, különben biztos utálnám.

Reggelinél eszembe jut, hogy tegnap miről beszélgettek a félmeztelen lelkek. Szerintük egy új népet kellene létrehozni: a MUSZÁJok népét. Egyszavas nyelvük van, ami mindent kifejez. Erről eszembe jut, hogy muszáj végre munkaügyben kérdezősködnöm. Hol, ha nem itt? De utálok szívességet kérni, egyáltalán kérni, de már az ártatlan kérdezősködés is nehezemre esik. Balogh Endrét pillantom meg először ebben a muszáj-hangulatban. Elmondom neki, hogy munkát keresek olyan területen, amihez értek. Kérdezem, hogy nincs-e valami tippje. Kiröhög, és csak annyit mond: éhhalál. És képzeletbeli fehér sálját hátracsapva tovább vonul.

Megtörtént az átbillenés. Most már sokkal inkább úttörőtábor, és sokkal inkább a semmi. Írni otthon is lehet. Itt túl sok a zavaró körülmény. A bulin Sebő Ferivel azt latolgatjuk, hogy vajon Olivér azért alszik olyan fura pózban, mert szorong álmában, vagy csak úgy. Végül eldöntjük, hogy nem hagyhatjuk szorongani szegényt, ezért betakarjuk egy vastag pokróccal. De hálás lehetett nekünk, amikor másnap délben felébredt alatta a 40 fokban!

Nagyon büszke vagyok magamra, hogy reggel beérek a szemináriumra, de amint meglátom, hogy vendégeink vannak már sejtem, hogy nem lesz jó vége. Jónás Tamás, akiről már tegnapelőtt megtudtam, hogy a költészet maga, elég arrogáns módon osztja az észt. Van, amikor egyet is értek vele, a lényeget illetően, de olyan a stílusa, hogy a legszívesebben folyamatosan megcáfolnám. Nem szabadna erre a szintre jutni. Itt már hatalomról, hübriszről van szó. Nem a szövegek a fontosak. Mintha érvelési vetélkedőn lennénk. Lehet, hogy ez hasznos, mégsem szeretem ezt a játékot.

Ebéd után cukrászdázás, vagyis citromos sör. A félmeztelen lelkeket éppen igazoltatja a rendőrség, aztán sorra meg is motozzák őket. Azon röhögnek, hogy mekkora mázli, hogy alig van rajtuk ruha. Így az egész nem tart túl sokáig. Márió meg Ákos fel vannak öltözve, őket nem zaklatják. Világos, hogy ruha teszi az embert.

A strandig nagyon jól szórakozom Beátával és Johannával. Úgy röhögök, hogy bele kell kapaszkodnom egy kerítésbe. Rájövünk, hogy sokkal jobb így, hogy szépek vagyunk, de senki nem vesz minket észre, mintha rondák lennénk, és ezt mindenki észrevenné.

Úszás közben eszembe jut egy álmom. Szörnyű álom, mégis örülök neki, mert a Mester kérte, hogy legyen egy álom is a naplóban. Hát itt van: a Fekete tengeren vagyok, szép homokos partról megyek be e vízbe, de amikor ki akarok jönni, már egy nagy kikötő van előttem, rengeteg hajó, rozsdás fémszerkezetek, a víz olajszagú. Rettegek, hogy a sok akadály miatt sosem érek ki a partra.

SZOMBAT

A naplófelolvasások előtt beviharzik az ősz. Ezt vártam, mint sokan mások. Csomagolok, találok néhány feljegyzést, amit nem nagyon értek, pedig a múlt éjjel képes voltam kilopakodni a folyósóra, hogy lejegyezzem őket. „ Olivér = hajlékony ragadozó. Vagy selymes ragadozó? Ezúttal behúzva körmei… Hogy van ez a vers? MEGÍRNI: Folyton történik vele valami, de nincs története. Olivér inkább vers mint próza. A térde még mindig szép.” Na, ha ebből novella lesz nem vagyok kispályás.

A leglúzerebbek még háromkor is cukrászdáznak. Természetesen mi is ott vagyunk. Deák Botond azon búsong, hogy elveszett a cipője. Szerinte így nem engedik haza. De kik? Beáta feljegyzi a füzetébe, hogy: „Deák Botond nem tartja valószínűnek, hogy lenne otthon másik pár cipője.” Már kezdek félni, hogy nem bírjuk elhagyni Szigligetet. Jövőre itt találnak ránk az első lézengők, már ha még bemerészkednek valaha is a cukrászdába. Valahogy mégis hazajutunk, aztán persze a Szigliget utáni depresszió, de ez már a Mikában. Úgy tűnik, hogy mindenki itt van, aki Szigligeten is nagyon ott volt.


Somogyi Aranka

Kedd

Fél egy van, Brigi már alszik, nem akarom a villannyal zavarni, ezért frissen fürdötten, diszkrét kis hálóruhámban, hónom alatt a szükséges kellékekkel elindulok helyet keresni a naplóíráshoz. A netes-szobában bekéredzkednék valamelyik géphez, de a székeken halódó fiatalok olyan bambán néznek rám, mikor erre célzást teszek, hogy inkább tovább haladok. Egy csendes zúgot találok, dohányzóasztal, kanapé, gyér világosság, ez jó lesz. Később kiderül, pont egy WC előtt ülök, úgyhogy az elhagyatottság túlzás, időnként megjelenik irodalmunk egy-egy jeles képviselője fehérneműben, bébidollban. Nem hagyom zavartatni magam, kiteszem az írás legfontosabb kellékeit, jobbra egy jéghideg Dréher, előttem kis füzet, orromon szemüveg, kezemben toll. Nem látok – párás a szemüveg, izzadok, törlöm, mégsem látok. Általában nem gond a vakon írás, tizenöt éves korom óta írok vakon, tízujjal (ami egyébként csak kilenc).

Most kézzel kell írni, sehol egy klaviatúra, nincs számítógép, nincs írógép. Kézírásom sincs. Dülöngélő állóbetűkkel írtam eddig tele két kisformátumú oldalt, máris görcsöl a kezem, pedig még neki sem kezdtem. Vigasztalásként kortyolok egyet a sörömből, és neki is futok.
Mintha már egy hete itt lennék. Az üldöző telefonok csörgése valahol Vonyarcvashegy környékén leállt. Lehet, hogy az ügyfelek, behajtók, végrehajtók, apeh-ellenőrök egyszerre értesültek arról, hogy engem ezen a héten NEM lehet elérni?

Vissza a tárgyra: azaz a kocsiba, a Hajtűkanyar keménymagja vihog, szunyókál, fázik, köhög és tüsszög a jéghidegre temperált autóban. Rólam így is patakokban ömlik a víz, ők meg a pulóvereket huzogatják. Csak egy cigiszünetre állunk meg, háromra Szigligeten vagyunk. Edi megszerzi a kulcsot, és máris beköltöztünk kedvenc szállásunkra, a kapuslakba. Gyors kipakolás után tökölni kezdünk, mit is csináljunk. A Balaton túl messze van, a magunkkal hozott sörök megmelegedtek. A lehetőségek száma végül kettőre csökken: sörözés vagy szeminárium. Majd szomjanhalok, de győz bennem a kalandvágy! Belekortyolok egy meleg ásványvízbe és szemináriumra indulok. Julcsi hősiesen velem tart, bár eredetileg a fürdőruháját keresgélte. Nem bánjuk meg a választást, a rózsalugasban kellemes az idő. Láng Zsolt nem formálisan kezdi az ismerkedést, témákat vet fel, mi meg vérmérsékletünk szerint fecsegünk vagy hallgatunk. Mondani sem kell, én melyik csoportba tartozom.

Tetszik, hogy a témák mintegy véletlenszerűen kerülnek elő, de látszik, hogy Zsolt készült a feladatra. Nem mond véleményt, hagyja, hogy hogy csak úgy folyjon a beszélgetés, ha megáll, pöccint rajta egy kicsit, de nem erőltet egyetlen témát sem. Nincs lezárás, nincs konklúzió.
Aztán vacsora, kezdődik a szokásos szigligeti etető-menet, nekem szokatlan, korai időpontokban az étkezés. Este végre elmegyünk sörözni, összejön az Irodalmi Sátor a vendéglőben, két-három féle ételt rendelnek a lányok, végül közösen esszük, egymás tányérjában kotorászunk, Julcsi levesestányérját is széttépjük (cipó!).
Aztán vissza a házba, a teraszon szép idő van, szót váltok néhány ismerőssel, Leventének Szőke Imiről beszélek, közben néhányszor ránk esik Jónás Tamás, látszólag több fényévnyi távolságra a valóságtól. Hirtelen feltámad, bizonygatni kezdi, hogy Imre nem 45, hanem 42 éves. Hihetetlen, de a látszat ellenére hallotta, sőt, hallgatta a beszélgetésünket.

Többen fontolgatják az éjszakai fürdőzést, de Ágó vizihullás sztorija után elszáll a kedvünk. Bámuljuk a csillagokat, hogy mennyi van, csipkefátyol vonja be az eget. A szobába nem könnyű visszajutni, akadálypálya, Márió például lépcsőalakot öltve fekszik a lépcsőn. Nem merek rálépni, hátha megmozdul.

Szerda

Ahogy leírom a dátumot, eszebe jut, hogy 33 évvel ezelőtt volt az esküvőm. Nem szokott eszembe jutni.

Rosszul aludtam, nem kellett volna tegnap annyit poénkodni a vakokkal, elég rémeseket álmodok. Reggel jólesik felkelni, jólesik a menzatea. Láng Zsolt pontosan 10 órakor már ott áll a vártán, azaz ő érkezik elsőnek a rózsalugasba.

A szeminárium jó, a szövegek jók, a hozzászólások is. Örülök, hogy itt vagyok, zavartalan nyugalomban. A szünetben azért látom, nem fogadott hívásaim vannak, közlöm az üldözőkkel, hogy nem érek rá, mert alkotótáborban vagyok. Ez kellő tiszteletet ébreszt a laikusokban, elhiszik, hogy akkor most tényleg nem tudok semmit elintézni, befizetni.
Aztán vissza az irodalomba. Veronika erősen rekurzívan definiálja a történet fogalmát, fel is írom, mert képtelen vagyok megjegyezni: „A történet a történet által válik történetté.”

Dicsérem, amúgy is, most a jó oldalon ülök. Zsolt ugyanis kijelöli a „negatív előjelű fülű oldalt”. Így viccesebb elemezni mások írásait. Levente írása rendesen bennem ragad, a kiválasztottság véletlenszerűségén gondolkodom, elhatározom, újra olvasom a Thomas Mann kisregényt. Leventének amúgy is krisztusfeje van. Csutak Gabi írásában mélyen megragad a gondolat, hogy a nagyobb gyerekeknek kereszt van a nyakában, a kisebbeknek kulcs. A tenyérből túrót nyaló Adrián igazán erotikus, ezért aztán a szöveg végéről letanácsoljuk a direktebb szexet. Zsolt hozzászólásai továbbra is jelzések, nyomvonalak. „Minden a legkisebb energiaszintre kívánkozik. A szöveg is.”, mondja.

Ebéd után ismét hezitálás, alvás, sörözés, strandolás. Győz a kiváncsiság, beülök Zsadányi Edit előadására. Feminista téma, nem szeretem, hátha most hallok valamit, ami meggyőz. Edit lenyűgöz, még az első 40 percet is élvezem, csak időnként csuklik le a fejem. Lassan, precízen beszél, inkább illene a tétékára előadónak. Néha úgy tűnik, körülményesen fogalmaz, pedig csak arra törekszik, pont azt mondja, amit gondol. És sokszor elhagyja a száját: nem tudom. Vagy: még nem tudom. Ez jó. Szép keze magával ragad, hiteles, amit mond, legszívesebben hozzászólnék, de vannak autentikusabb beszélők is, Dunajcsikot egyre jobban megkedvelem az évek folyamán.
Az előadás végén nem bírom tovább, elmegyek a vendéglőbe, és rendelek egy jó hideg sört.

Meg kellene kérdezni a pincért, szerinte mi a próza, ez a házi feladat. Nem kérdezem meg, én itt törzsvendég szeretnék maradni még legalább három napig.

Hétre beülünk a Mítosz, mese, halál című előadásra, Tallér Edina és Sopotnik Zoli moderál, már négy órakor halálra váltan izgultak, vajon miért? A beszélgetés flott, a szövegek jók, Szvoren Edina első szövege szívbemarkoló. Erdős Virág verseit már ismerem, Magyari Andi a Versvasárnapban beszerkesztett jónéhányat. Halász Margitot tisztelem, hogy halászok között időzik, de én csak amolyan városi lány vagyok. Nehezen tartom magam a meleg miatt, várom a végét, és indul megint az Irodalmi Sátor a vendéglőbe. Pedig mennyire szeretném a György Péteres előadást meghallgatni. Helyette hideg sörök, és még mindig nem merjük megkérdezni a pincért, hogy szerinte mi a próza. Pedig lehet, hogy a konyhában ilyenkor már javában fogalmazzák, mit is kell válaszolni a kapatos írónak, ha megkérdezi.

Este megint fecsegés, buli, én gyorsan lefekszem, egy óra felé, végre kialudnám magam. Ma felírtam egy mondatot, nem tudom, kitől származik: „Kevin, te most növény vagy. Isten pedig nem vegetáriánus.”

Csütörtök

délelőtt a szemináriumon eltörik a szemüvegem. Ez gyakorlatilag alkalmatlanná tesz a naplóírásra, néhol fel-feljegyzek egy-egy jó mondatot, talán később el tudom olvasni. Innentől az emlékeimre hagyatkozom. Nem egy nagy támasz.

Kupa Julcsi írásával kezdünk, nem vagyok elfogulatlan, szeretem Julcsi írásait, őt is, pláne nekem kellene „rossz füllel” hallgatnom, azért igyekszem benne hibát találni, például a „túlélő-állatnak” nem lehet egyszerre marhaszíve és birkabőre. Kassai Zsiga szövegétől eleinte távol tartom magam, misztikusnak tűnik, de aztán, hogy kétszer is fordít rajta, egyre jobban tetszik.

Veronika kislányhangja az életben néha disszonáns, itt a szövegében teljesen megtalálja a helyét.

Két fontos idézet a szemináriumról, az egyik Weörestől: „Az emberi értelem a butaság legmagasabb foka”, a másik Pomázi Adéltól: „Tudom, hogy miről beszélünk, mert én is itt ülök, mint te.” És megjegyezni: Th. Bernhard Glenn Gouldos könyvét elolvasni!

Ebéd után Zsadányi Edit, szövegeket hoz. A szolidaritás nézőpontjának gondolata megfog. Arra a szintre kell helyezkedni, akikkel szolidarítok, különben lesajnálás lesz belőle, kb. ez jön le. Önvizsgálatot tartok, majd megpróbálok a következő előadáson is bennmaradni, de oxigénhiány miatt távozom, és ismét a törzshely, többen is csatlakoznak a csapathoz, lassan két asztal kellene. Garaczi szemináriuma 11-kor elmegy, a mi szobánkban tartanak filmnézést. Udvariasságból engem is meghívnak, inkább az étteremben maradok, a Finy-lányokkal beszélgetünk. Jó.

Péntek

Reggel 10 óra. Szeminárium. A szokásos mederben indul, aztán vendégeket kapunk. Jónás Tamás érkezik, valamint néhány számomra ismeretlen ember, közöttük, mint kiderül Erdély Miklós két fia. Le vagyok ülve, Kukorellynek köszönhetően Erdély Miklós egyenesen az istenek közé számít, tehát Erdély Gyuri számomra minimum félisten. Kézbe veszem a kötetet, ami „véletlenül” nála van, eddig csak fénymásolatban láttam. Jól érzem magam, később kicsit rosszabbul, Tamás bírálatára nincs felkészülve mindenki, felkavarja a mi kis kellemes légkörünket. Én élvezem, bárcsak az én szövegemnek menne neki, most egy kicsit sajnálom az áldozatot.

Adél szövegének elején jókat nevetünk, de végül ő is kiborul, nem tudja játéknak tekinteni, hogy most mindenki a „rossz” oldalon ül. Kicsit kiabál, próbáljuk lehűteni a kedélyeket, Zsolt angyali türelemmel viseli az eseményeket.

Én délutánra feladom a küzdelmet, és végre alszom egy jót, az előadásokat ma nélkülem tartják. Lassan mennék már haza. Azért az új JAK-füzetekre kiváncsi vagyok, összeszedem magam, de végül két szöveg meghallgatása után lelépek, megint, ajjaj, a lecke sincs megírva, inkább keveredek, beszélgetek, sörözök hajnalig.

Szombat

reggel már nem olyan könnyű a felkelés, utolsó nap. Kicsit szomorúan sétálok végig a rózsa-soron. Adél virágot szed, felajánl egy rózsát, de én nem vagyok rá vevő, füle mögé tűzi mindkettőt. Melankólikus hangulatomhoz illik Torma Marcsi írása. Nagyon tetszik, vérfagyasztó, elolvasnám egyben. Aztán vidámabban: naplóolvasás, történetek a púposról (Levente és Julcsi győztes nálam), én nem írom meg, persze utólag bánom. Ebéd után sziesztázom megint, szerencsére a korom miatt már nem lehetek JAK-tag, így kimaradok a viharokból is. Leventét kiviszem a vasútállomásra, jólesik beülni az autóba négy nap után. Visszafelé letekerem az ablakot, a zene ordít, mehetnékem támad. Útközben felveszek egy hátizsákos fiatalembert, megtudom, a helyi orvosnő lányának udvarol. Kapuig fuvarozom, közben gyönyörködöm a szigligeti házakban. Ki sem tettem a bermuda-háromszögből a lábam kedd óta. Brigit berángatom a kocsiba, gyerünk a várba, mondom, de csak a várkávézóig jutunk, ott koccintunk egyet frissensült JAK-tagságára.

Este a naplók felolvasása. Sok a személyes vonatkozás, néha nevetünk, de mintha már lettek volna viccesebbek is. Kár, hogy két nő, a vegyespáros nekem jobban bejön, ezek szerint megint nem lettem feminista. Közben lecsap a szélvihar, Ákos színdarabját nem lehet előadni a szabadban, a könyvtárba szorulunk. Legalább nyolcvan ember ül/áll/fekszik és többé-kevésbé türelmesen várja az előadás kezdetét. Nem hiába.

Nem tisztem kritikát írni, de nem szórakoztam ilyen jól már évezredek óta. Mondhatni: sírtam a röhögéstől. Szigliget méltó befejezése. Felkerült a pontra az i.

Fotó: Bach Máté - a Szvoren Edina felolvasásán készült fotót Áfra János készítette