Szabó Marcell verseinek olvasása közben nem tudjuk, hogy mi lesz a vers végén, semmiben sem enged annak a kényelmes olvasói elvárásnak, hogy valahogy becélozzuk a lehetőségek szerinti végkifejletet, mert folyamatosan rákérdez a megképződő tanulságra, határozott verslezáró gondolatra, és felforgatja azt. Úgy csinál, mintha benne maradna a hagyományban, de a versfolyamat elképzelt befejezéséről mindig kiderül, hogy illúzió, ami első olvasásra nem tűnik fel. Csak a: "Most mi van? Nem egészen értem..." érzése  jelenik meg, amit a vers kényszeres újraolvasása követ. „Ugyanazt a mondatot intézik el ugyanazzal az érvvel: van oka, hogy ezt és nem mást keresel szemmel, / és hogy ennél a résznél hirtelen félrenézel. / Jelentsen valamit, hogy félrenézel.” (A lassabb részek, a gyorsak, 20.)
 


Szabó Marcell folyamatosan játszik más regiszterek, beszédmódok, szófüzérek, megszólítások behozatalával, mindig a kellő pillanatban, amikor egyáltalán nem várnánk, pont amikor már belenyugodnánk abba, hogy kiszámítható. Valami végleges, lecsupaszított keresés van ezekben a versekben, magának a keresésnek a keresése. A költő elhiteti velünk, hogy amit keresünk, annak van értelme egy vers erejéig, de a végén mindig kiderül, hogy csak ez az azonosíthatatlan keresés érdekel minket, szorít egyre beljebbre, egyre mélyebbre, fuldoklunk magában a nyelvben. Mintha minden vers azért íródna, hogy ezeket a nyelvvel kapcsolatos mondatokat olvashassuk, hogy megkérdezze, mi van a nyelvvel, a nyelv határoz-e meg minket, vagy van-e erőnk nekünk meghatározni a nyelvet:

„A szervek szerinti elrendeződés, / a becsomagolt élőhely átadható / egymásnak, és a bántalmazás közös / öröme tényleg öröm, mert van rá kifejezés.” (Micsoda megkönnyebbülés egy állat, 26.) „A töltéstől úgy száz méterre két kutya kezdett / futni felénk. Feléd fordultam, aztán vissza. / Emlékszem, fáztam. Most örülök, hogy fáztam. / Még ha magamra ismerek is az előző mondatomban.” (Fölös, 36.) „És beszéljünk délig, akárha köztünk egy vendég írna, jegyezne minden szót.” (A langyos szív, de ne mondjuk újra, 13.)

Szabó kötetének olvasása közben lázas keresés és kergetőzés kezdődik a nyelvvel, aminek a lényege, hogy még jobban becsavarodunk magába a nyelvbe, mintha egy igazi labirintusban járnánk:

„Egy gép gyűjtögetni és pusztítani
is tud. A tetejére ülnek, mikor már
elég meleg van, és megegyeznek valamiben.

A legközelebbi partról nézem,
most jön az önmagam iránti részvét lassú,
második köre, ahogy szabadkozom,
nekem itt miért nem volt sohasem helyem.

Egy idegen nyelven hűl le a levegő,
nem üzen arról semmit, mit ad kölcsönbe,
mit csak úgy. De amit keresztbe raktam a napon,
azt most kissé megemeli a sötét.”

(Sarah és Yukel) 

Miért nevezünk valamit úgy, ahogyan nevezzük?, egyáltalán mit hogyan nevezünk és miért nevezünk el bárminek is?, mi az, ami a nyelvvel mondhatatlan?, hol van a helye a nyelvnek?, miért pont úgy történik minden, ahogy a nyelvben megtörténik?, miért elég, ha a nyelvben megtörténik, és attól egészen megtörténik-e? – Szabó Marcell versei ezeket a kérdéseket teszik fel. Ettől a gondos és mégis megfejthetetlen reflektáltságtól van az, hogy képes egymástól távol álló regisztereket behozni a nyelvbe. Például: „A csónakházba tartottál. Elviselhetetlen.” (34) És nem fejti ki, hogy miért elviselhetetlen, hanem hirtelen másról kezd el beszélni. „Szeretném ha többször mondanád, hogy pásztor.” (Meghívás 1, 55.) Fogalmunk sincs, hogy miért pont pásztor. „A langyos szív, de ne mondjuk újra.” (13) Nem értjük, hogy miért pont a langyos szívet ne mondjuk újra, és nem valami mást.

A kötet összeállításában a címeknek nagyon nagy szerepük van, általában hosszúak, furcsák, meghökkentőek. Néhány további cím: Először könyörögtem, de később inkább; Micsoda megkönnyebbülés egy állat; A veteményessel nézni.

Szabó Marcell első verseskötete megérdemli a figyelmet sajátos beszédmódja és eredeti, meghökkentő hangja miatt. A lírai én a versekben jeleneteket, képeket sorakoztat fel, és folyamatosan kérdezi magát, hogy mi az, amit elmond, mi az, amit el akar mesélni, de az önreflexió csöppet sem kikövetkeztethető. „Ez keresgélés valahol olyan, / mintha meghatódtam volna.” (Sarah és Yukel, 62.) vagy: „Előkészítenek és levezetnek ugyanazon / a felvételen, de van, hogy fordítva.” (A lassabb részek, a gyorsak, 19.)

A versben beszélő mindig figyelmeztet, hogy amit látunk, azt ő tárja elénk, az egy kép. Ha olvasnánk, nem látnánk, sőt akkor nem létezne. A reflektáltság ilyen bemutatása a magyar költészetben egészen eredeti. Kérdezi az olvasót, a nézőt, a hallgatót, a nyelvet és saját magát, hogy mit lát, mint egy vak a vadonban. Felvállalja, hogy arra kérdez, amire képtelenség válaszolni. Mindezt egy nagyon átgondolt és megdolgozott költői nyelven teszi. Van az adott és van a hozzágondolt, Iser szerint ez a fikció és valóság különbsége. Itt azonban a realitás a hozzágondolt is, mert megtörténik a nyelvben. „Mint egy lassabb rész két gyors között, azt hiszem / valahogy így működöm.” (A lassabb részek, a gyorsak, 19.) 

Speciális nyelvi élményt jelentett nekem ez a kötet, főként azért, mert a versekben előforduló furcsa szókapcsolatok állandóan meghökkentőek maradtak és ha a bevett, jól bevált olvasási szokásoknak megfelelően olvastam is, mégis magukkal sodortak a versek, újabb és újabb különleges meglepetéseket okozva.