Az őrségi Hétrétország Fesztivál nem bővelkedett programokban, hiányérzetet mégsem hagyott maga után. Elveszett a tájban a rendezvény, de éppen olyan tájon történt mindez, amely igényelni látszik a csendességet. Ezt a végvidéki csendet a fesztivál minőségi kulturális programjaival tíz napon keresztül bár zavargatta, meg nem törte. Jártunkban-keltünkben elmondhatjuk, hogy a hármashatár menti csendes kulturális zaj idén sokkal kellemesebbre sikeredett, mint mondjuk, a fesztivál kapolcsi, széptáji rokona esetén az ilyen-olyan hangzavar.

Tánc oldalról a szattai búcsú vendégei zajongtak a leghangosabban búcsúkor a faluházban, miközben egy fiatal srác a pódiumon erősen hamis hanggal, techno zenébe oltott népdalokat, műdalokat adott elő. Ropták és repítették is, ahogy egy héttel előtte a bozsoki búcsúban is egy bizonyos „kidóbós-berántós” párost pontosan ugyanúgy fiatalok és aggok, párok és lányok egymással. Szattán sem volt senki, aki ne ismerte volna, és ne ezt járta volna. Bizarr élmény egy rock and rollból és néptáncból gyúrt, generációkon keresztül áthagyományozódó táncot látni, és azt, ahogy a techno-folklór élő hagyománnyá válik. Ami minden kulturális groteszksége ellenére mégiscsak páros tánc, és ami még fontosabb, mégiscsak hagyomány.

A színházra tág szem sem maradt azonban szárazon Hétrétországban, erről a Nézőművészeti Kft. Philoktétésze mellett a felvidéki Csavar Színház és Berecz András mesemondó gondoskodott. A Philoktétész tagadhatatlanul másként hatott az őriszentpéteri pajtából kialakított kicsiny színháztérben, mint két éve a Ráday utcai Stúdió K-ban. Részben azért, mert Mucsi Zoltán fehérre maszkolt arccal, groteszk módon megtört verébtestével az Őrségben nem annyira tűnik hajléktalannak, mint inkább mondjuk, egy szattai közmunkásnak dologidőben. Másrészt, ez a vidék mindig is híres volt önellátásáról, és miután őslakosai elvesztették őrségi feladatukat, voltaképpen dologtalanul maradtak kifejezetten rossz minőségű földjeiken. Egy ilyen országszéli szegletben a kicsiny patakkal körbefolyatott sziget rajtafelejtett hősével akaratlan is sajátos felhangokat kaphat.

Koltai M. Gábor rendezésének erejét mutatja, hogy az előzetesen napok alatt vidám mesemondásra hangolt őriszentpéteri nézők kezdeti csodálkozása is mélyebbre fordult. Miután Philoktétész öldöke teljes, agyvelő és levegő kívülre került a testen, jő egy halk szavú isten az égből, Menszátor Héresz Attila, és életre kelti a holtat, ahogy az élőhalottak bólogatnak az isteni szóra, őrkutya vackán sem kevésbé nyugtalanító, mint bárhol is Pesten vagy által a Dunnán dőltebb vidéken.

A szlovákiaiak előadásai (Asszony!!! - mese nőkről és férfiakról, Nagyidai cigányok) és Berecz András műsora egybecsengtek. Előbbiben Gál Tamás, utóbbiban a nagyhírű mesemondó mondott nekünk szemenszedett igazságokat. A Pajtaszínház nézőtere már messze túl az elegen, lassan nézőtéri székekkel körbenőtte a kicsiny játszóteret, ahol egy szék, egy asztal, amin egy kancsó bor és egy pohár mellett egy bekapcsolt diktafon várakozott a híres-neves előadóra. Ha valaki nem látta volna, Berecz András nem öreg bácsika, nem egy ősz bajszú, tagbaszakadt vidéki regölős: Berecz András egy kissé törékeny termetű, középkorú forma, talán a legpajkosabb szemekkel, amit eddig életemben láttam. Világos farmernadrágban, tört fehér ingben érkezett, majd azonnal megfagyasztotta a hangulatot, amikor pajkos szemeit nagyon körbe sem járatva, ízes szóval, varázsdallammal elmondta, hogy ma itt nem lesz semmiféle rögzítés, mivel nincsen készen még az előadás, megköszönte a diktafont, és miután szemmel láthatóan kikapcsolni nem tudta, jelezve, hogy ő ezt nem kérte, letette maga elől egy székre a modern technikát. Innen indult az igazi varázslat.

Első meséje Ádány és Evacska történetéről szólt, erősen férfiszemmel nézve a dolgokat, ahol sok állat jó-rossz tulajdonságaiból kap az ősasszony, de bizony a bagolytól nem kap semmit sem, mert az annyira csúnya. Második meséje volt az a bizonyos félkész, amit maga írt, és amelyből az derül ki, hogy egy angyalzuhanásból és egy szivaros estéből miként jöttek létre a táncok annak ősidején. Megtudható belőle, hogy a kipörgetős verbunk kipörgetése csak egy kétségbeesett és hiábavaló kísérlet szivaridőt nyerni feleség mellett, hogy a mindig elégedetlen porosz ember azért táncol nadrágja hátalját szorongatva, mert becsinált a csodálkozástól, de az sem marad titok, miért sorban táncolnak jegenye románok, és mitől kapkodja annyira a lábát, és csapkodja magát kezeivel a cigány, ha járja.

Már az első kettő sem volt mentes a férfierotika csíráitól, de harmadik meséje az okos parasztfiúról, aki szülei mellett, azok unszolására teszi meg azt, amit parasztlánnyal megtenni nem ildomos, már kifejezetten karika gyanús volt. Hogy a ráadásként elmondott viccről ne is beszéljünk: a terhekkel megrakott parasztlegényről, és annak kacér kedveséről, és arról a híres-neves női varázslatról, hogyan lehet elutasítással hívni, hogy tud lenni igen akár a nemből is, ha résen vagyunk. Mindenesetre volt mit otthon magyarázni a nem kevés gyereknek, akiket a szüleik mesemondót olvasva a programfüzetben a késői időpont ellenére magukkal hoztak, ahogy a mesélőnek is akadt feladata egy, a témát rendkívül látványosan unó kisfiúval az első sorban. Az előadó a maga feladatát elvégezte, foglalkoztatta, kedves-figyelmesen ki-kiszólt a rendetlenkedni kezdőnek, hogy „lesz ez még izgalmasabb is, meglásd”, rajta tartotta a szemét, úgy uralta, hogy voltaképpen ez a kisfiú lett az, akinek a legszemélyesebben szólt az előadás. Neki öregkorára így már van jó története az unokák számára.

Berecz András meséinek fontos eleme szellemességük, lényeglátó öniróniájuk, szintén önironikus férfisovinizmusuk, mesélésének igazi varázslata azonban mégis csak beszédmódjában áll. Bár, Berecz András nem anyanyelvként ismeri az általa használt tájnyelvet, történetszövése közben mégis a legkevésbé sem mórikálja magát, szellemesen és biztos ajkkal használja abban a hangfekvésben a magyar nyelvet, ami annyiunk számára érződik egyébként egyfajta nyelvi skanzennek. Nem őrzi a hagyományt, hanem jól hallhatóan, jól láthatóan üzemelteti, saját meséjével pedig akár gazdagítja is azt.

A Csavar Színház és Berecz András előadásai ebben a tekintetben is összetartottak Hétrétországban: ízes beszédjükkel azt tanúsították, hogy a zengő „kolompér” jobban eltalálja a dolgot, mint a gúnynévszerű „krumpli”, de azt is világossá tették, hogy senkit nem vágnának szájon azért mert lekrumplizza a kolompért. Berecz András, előadása után még az asztalához is szívesen odament, elbeszélgetett vele honnanról és hováról, de talán még azt is elmondta neki, ami a meséből lemaradt, hogy mi lett az angyallal, miután hatalmasakat szellentve végül a földre huppant.

Gál Tamás a Csavar Színházból és Berecz András ördögien éneklő angyalai és angyalian mesélő ördögei, élvezettel játszanak a magyar nyelvvel, nézésük hogyanjával, kinevetik a rosszat, de kalapot is emelnek előtte. Huncut szemük miatt bár sosem lehetünk biztonságban, csodamódon kibeszélik a világot, és teszik ezt fiatal és fiatalabb koruk ellenére szemmel láthatóan értőként. Márpedig mindig megnyugtató olyan emberekkel találkozni, akik értik a világot, mégsem nyugtalanok, sőt kifejezetten derűsek - még akkor is, ha másként értik, mint mi.

X. Hétrétország Fesztivál az Őrségben
2011. augusztus 12-21.