Élhetünk a gyanúperrel, hogy az új Conan, a barbár csak azért nem hivatalos remake, mert készítői az irodalmi bázist lehivatkozva olcsóbban használhatták a Conan-brandet, viszont így legalább nem a 29 éves klasszikus sztoriját kaptuk meg újracsomagolva. Nispel új filmje a leginkább hű adaptációja Robert E. Howard 30-as években publikált Conan-történeteinek, viszont (vagy éppen emiatt) a kritikusok és a nagyközönség egyaránt sikerületlen filmnek tartja. Jogos kritika, hogy a film alig hajaz az azonos című filmklasszikusra, melyet általában a „kard és varázslat” fantasy-szubzsáner megteremtőjének tartanak. Milius filmje valóban az alműfaj non plus ultrája, viszont adaptáció volta miatt műfajalapító opusnak nem nevezhető, de talán reprezentatív műfajfilmnek sem. Oliver Stone író és John Milius rendező szerzőiségének köszönhetően az első Conan, a barbár nem csak a legjobb, de a legegyedibb „kard és varázslat” fantasy is egyben, folytatásai és utánzatai (rögtön a 2. rész, a Conan, a pusztító) már jobban hasonlítanak irodalmi alapjukra.

Nispel mozija csak a címszereplő motivációját (bosszút állni szülei gyilkosán) veszi át Milius filmjéből, mely ráadásul eredeti motívuma volt az 1982-es klasszikusnak, nem szerepelt Howard novelláiban, és mind Stone, mind Milius szerzőiségébe beleillik. A első Conan, a barbár klasszikus felemelkedés-történet, hőseposz, opera, ebben az íróként szintén Stone által jegyzett Sebhelyesarcúra hajaz, annyi különbséggel, hogy előbbiben a fantasy műfaj követelményeinek megfelelően happy endet kapunk, míg a gengszterfilm (anti)hősének buknia kell. Mind Conan, mind Tony Montana (sőt, a szintén Stone-karakter Mickey Knox is a Született gyilkosokból) esszenciális antihős, akivel bárki szívesen azonosul bűnös élvezet reményében, e karakterek ugyanakkor paradox módon alkotóik (beleértve a rendezőiket is) alteregói, azok sötét oldalát domborítva ki. A Conan, a barbár alighanem minden idők legférfiasabb filmje, Stone pedig mestere a maszkulin attitűdnek, elég Montana egysorosaira („egyetlen dolog parancsol nekem a világon: a golyóim”) gondolni. Egyik legszemélyesebb filmje, a Minden héten háború szintén ultra-férfias mozi, modernkori barbarizmusként tételezve az amerikai futballt, a Nagy Sándor, a hódító pedig realizált Conan-sztoriként is dekódolható, talán el sem készülhetett volna Conan nélkül (hisz a fantasy-mentes kalózfilm is kihalt), mivel Milius filmje fantasy volta ellenére annak idején újra divatba hozta a történelmi „kard és szandál” eposzokat.
 

A Conan, a barbár első számú szerzője viszont nem Stone, hanem Milius, a Hollywoodot feltámasztó mozifenegyerekek falkájának leginkább öntörvényű tagja. Bevallása szerint nem rendező, hanem tábornok szeretett volna lenni, olyannyira régimódi fickó, hogy a fasizmusról filozofálnak vele kapcsolatban, a Nietzsche-idézettel nyitott Conan, a barbár pedig leplezetlen történelem-, test- és erőszakfetisizmusa alapján tárgyalást érdemelne Susan Sontag Fülbemászó fasizmus című tanulmányában. Ha a szörfözős Big Wednesday Milius "így jöttem" filmje, akkor ez egy filmes "coming out" a részéről. Rajong a történelemért és a fegyverekért, hasonlóan Robert E. Howardhoz. Olybá tűnhet, ők ketten rokonlelkek, ám van egy fontos különbség: utóbbi (és alteregó-hőse) egy fokkal liberálisabb. „Ellenséget összezúzni, rabságukat látni, nőik jajszavát hallani” – válaszol Milius Conanja arra a kérdésre, hogy mi a legjobb dolog az életben. Ezt a rendező egy Dzsingisz kán életéről szóló könyvből idézi, melyet Howard is nagyra tartott, az ő Conanjától viszont idegen ez a mentalitás, az ő barbárja sokkal inkább naiv, anarchista ösztönlény. Howard fantasyja bonyodalomként megmagyarázhatatlan, természetfeletti eseményekkel operál a horror módjára (rajongott Lovecraftért), Milius filmje viszont csak nyomokban tartalmaz horrort, szinte alternatív kosztümös kalandfilmként működik, minimális fantasztikummal.
 

Milius mozifenegyerekként megidézi a hollywoodi reneszánsz artisztikus, revizionista zsánerdarabjait: filmje hipnotikusan lassú, epizód-orientált, exploitation-ínyencségekkel és hatásvadászattal (a hippi-téma és inverze, a fasizmus kiaknázása), pszichedelikus „acid fantasy” hangulattal szolgál, mintha drog hatása alatt néznénk egy olasz peplumot. Milius ugyanakkor le is számol a hollywoodi reneszánsszal, hisz mozija jellegzetes új-hollywoodi eseményfilm, mely a nagyközönség kiszolgálására törekszik, ellentétben a régi Hollywood bukása után készült európaias hippi-művészfilmekkel. Az antagonista, Thulsa Doom tanítványai gyakorlatilag hippik, azt tanácsolják Conannak, hogy „dobja el fegyverét, térjen vissza a földhöz”, a narrátor válasza viszont így szól: „Lesz majd eleget a földben, ha eltemetik”. Conan az afro-amerikai James Earl Jones játszotta gonosz varázsló megölésével a fél világgal leszámol afféle nemes vademberként: a hippikkel, az új vallásokkal és szektákkal, az értelmiséggel (hisz e fantasy-kontextusban a varázslat a tudomány megfelelője) és a civilizációval, sőt némi fehér felsőbbrendűséget is aspirál, hisz a kannibál Thulsa Doom a rendező szerint egy hanyatló faj utolsó sarja.

A Conan, a barbár ugyanazt jelenti a fantasy zsánerének, mint a sci-fi esetében a Star Wars, viszont folytatásai és utánzatai egyediségét is bizonyítják, hisz legkarakteresebb vonásai nem váltak másolódóvá, utánzói megpróbálták kijavítani a film hibáit, melyek valójában erősségei voltak. A Richard Fleischer rendezte folytatás, a Conan, a pusztító már közelebb áll Howard novelláihoz: Conan itt újra anarchista antihős, egy ízben például megment egy túlerővel szemben harcoló afro-amerikai nőt, és itt már a „tolvajok királyának” nevezik, míg Milius Conanja „túl nagy volt tolvajnak”. A fasiszta antihős mellett Milius test- és erőszakkultusza is a múlté, a Conan, a pusztító gyerekbarát korhatárt kapott, és a kelleténél jóval több benne a gyerekközönségnek szánt komolytalan jelenet (pl. Conan részegeskedése).  Milius régiiskolás vérbosszúja helyett hagyományos és öncélú kaland-misszió a bonyodalom, a film immár nem felemelkedés-történet, csak epizód, tucatdarabként bukása törvényszerű volt. A fantasy alapvetően gyerek-családi közönséget célzó zsáner, mely íratlan szabályt a legtöbb Conan-utánzat be is tartotta, Milius filmje így sikeres felnőtt korhatáros fantasyként is egyedülálló maradt.
 

Conan öröksége kevés sikerült filmet számlál. A Conan, a pusztító bukása után a Vörös Szonja következett szintén Howard nevét és Schwarzenegger népszerűségét kiaknázandó, de ezt a tucat-szagú feminista verziót sem követték folytatások. Ezt követően születtek további (többnyire amerikai) „kard és varázslat” fantasyk, melyek közül a fantasztikus zsánerekben remeklő Don Coscarelli Vadak ura című mozija, valamint a tehetséges Michael J. Bassett szintén Howard novelláira építő Solomon Kane-je nevezhető sikerült darabnak. Az akkoriban minden hollywoodi sikerhez ripoffokat vagy nem hivatalos folytatásokat készítő olasz filmipar is kitermelte a maga verzióit, Ruggero Deodato például két kigyúrt barbárt vonultatott fel a Barbártestvérekben, mely jól példázza a remake-sequel hatásfokozást. Az olasz utánzatok közül egyedül talán Lucio Fulci Conquestje nevezhető érdekesnek, a gore-keresztapa ugyanis ugyanazt teszi a fantasyval, mint a Tarantino-kedvenc A pokol hét kapuja esetében a horrorral. A Conquest afféle avantgárd trash rekordmennyiségű gore-ral és erotikával, a Conan, a barbár bad trip verziójának sem túlzás nevezni, Fulci horroristaként ráadásul egészen howardian keveri a fantasyt mestersége címerével.
 

Említést érdemel a Conan, a barbár méltatott zenéjének öröksége is: Basil Poledouris később e film score-jának köszönhetően kapta meg Paul Verhoeven remekműve, a Hús és Vér zeneszerzői posztját. A két film közötti kapcsolat ennyiben ki is merül (noha Verhoeven és Schwarzenegger a fáma szerint terveztek egy közös filmet, mely premisszájában a Conanra hajazott), viszont a Hús és Vér Verhoeven Miliusnak adott válaszaként is tételezhető. A holland rendező szerzői ideológiája nem téveszthető össze Miliuséval, ő azt mutatja be, hogyan nézhet ki a valóságban egy efféle kosztümös kaland. Filmje történelemhű (noha nem mentes az elidegenítő iróniától), hősei amorálisak, Verhoeven a legsötétebb középkornak ábrázolja Milius romanticizált múlt-képét.
 

Nispel új Conan, a barbárja visszatér Howard novelláinak szellemiségéhez, az új főhős krédója immár a „Nem élet a rabság”, amihez ráadásul némi aktuálpolitikai üzenet is társul (lásd Varró Attila: Káosz és karizma. Filmvilág 2011/9). Az új installáció a hasonszőrű filmek közül a Conan, a pusztítóra hajaz, sztorija, párbeszédei és karakterei csak tessék-lássék vannak, ehelyett látványos csatajelenetekre, a slasher-remake specialista Nispel kézjegyét jelentő gore-ra van kihegyezve, és nem hiányoznak a rosszarcú fickók (a Trónok harca barbár vezére, Jason Momoa telitalálat) és a mérsékelten szégyellős asszonyok sem.  Ahogy a Conan, a pusztító esetében, a siker ezúttal is elmaradt, a mozis „kard és varázslat” királya tehát változatlanul Stone és Milius Conan, a barbárja, e márkanév kizsákmányolása ezúttal sem sikerült, a jövő már talán a Trónok harcáé.