A legutolsó Berlinálén Tarr Béla mellett egy iráni rendező filmje keltett igazán nagy feltűnést. Asghar Farhadit már 2009-ben is nagyon szerették a berlini fesztiválon (Elly története), idei filmje azonban mindent vitt. A Nader és Simin - Egy elválás története nem csak az Arany Medvét kapta meg, hanem a színészeknek járó Ezüst Medvéket is: a két férfi (Peyman Moaadi, Shahab Hosseini) és a két női szereplő (Leila Hatami, Sareh Bayat) is megosztott díjat vihetett haza. A dráma pályafutását környékezte némi politikai botrány, hisz Teheránban a kultúráért felelős minisztérium egy rövid időre betiltotta azt, hála a rendező egy szerencsétlenül sikerült köszönőbeszédének. A nyugati világ ezek után nem mulasztotta el, hogy a vallásos, muszlim ideológiai ellenében próbálja meghatározni az alkotást.

Igaz, hogy a szigorú iráni cenzúra gyakran akadályozza a művészek kibontakozását, de a Nader és Simin esetében erről nem volt szó. Ugyan nem részesítették állami támogatásban a rendezőt, ám Asghar Farhadi korábbi díjaiból elegendő pénzt tudott biztosítani a dráma leforgatásához. A filmet ennek ellenére számtalan nyugati publicista értékelte úgy, mint a szigorú és elnyomó iráni társadalommal szemben felállított kritikát. A politikai felhangok azonban a filmben tökéletesen irrelevánsak. A dráma legfőbb értéke éppen abban rejlik, hogy univerzális problémákat mutat be. A kulturális környezet minimális hatással van csak a történetre: ilyen a vallásosság nyugaton szokatlan jelenvalósága, vagy a nálunk már régóta ismeretlen igazmondás hagyománya. A dráma témája egyébként mindenhol megállja a helyét. Messze nem a politika, hanem a társadalom egy mikroképződménye: a család összetartásának nehézségeiről szól.

Nader és Simin középosztálybeli házaspár, minden kincsük kislányuk, Termeh. A családhoz tartozik a férj Alzheimer-kóros édesapja. A történetet egy eleinte komolytalannak induló veszekedés indítja be, mely elmérgesülve hamarosan a törvény előtt találja a házaspárt. Indokolatlannak és komolytalannak tűnik, mégis kimondásra kerül: válni akarnak. Szándékuk kijelentése indítja be a lavinát: a nő elköltözik, a férfinak pedig házvezetőnőt kell felvennie, hogy valaki foglalkozzék édesapjával. A felfogadott asszony fiatal, vallásos családanya, aki számára meglehetősen nehéz a feladat ellátása. Ebben persze terhessége sincsen segítségére. Nem lehet igazságot tenni: vajon vállalhat-e felelősséggel ilyen feladatot egy kétségbeesett, szegény asszony? Vajon magára hagyhat-e egy beteg öregembert az ágyhoz kötözve a várandós nő, akinek kórházba kell mennie? Vajon kilökhet-e a házából az ember első haragjában egy gyermeket váró asszonyt? Vajon ki felelős azért, hogy az asszony elvetélt? A dráma két szerencsétlen család vitáját és pereskedését mutatja be, végzetes találkozását olyan embereknek, akik mindannyian gyarlók, viszont mindannyian jobbat érdemelnének.

Ha a két főszereplőről beszélünk, akkor a cselekmény a káoszelmélet logikája szerint működik, és ettől is válik életszerűvé. Ahogy két ember kimondja a szakítást és feladja addigi igyekezetét, hogy megértesse a magát a másikkal, elkezdődik a pusztulás, mely végül mindenki másra is kihat környezetükben. Dacos viselkedésük egymással szemben, mely látszólag valódi érvek mentén épül fel, csak még nagyobb rombolást eredményez és tragédiához vezet. A tragédia szerepe a főszereplők szempontjából tökéletesen ambivalens, hisz úgy tűnik, az utolsó lehetőséget kínálja arra, hogy együtt maradjanak. Az őszinteség győzelme és a dac feladása azonban nem történik meg. A legvilágosabb helyzet teremtődik meg, melyben nincs többé helye egymás figyelmen kívül hagyásának: együtt kell lenni a rosszban. A pereskedésből való pozitív kimenetel pedig klasszikus „point of no return”. A baj magától oldódik meg, a család megmenekül, a szakítás így azonban valósággá válik: a vita nem záródik le, senkinek sem lesz igaza. A dráma utolsó percei a válás véglegességéről szólnak, lezuhanó súlyos csend sokkal nehezebb, mint a tragédia és az egymást követő szerencsétlenségek súlya volt.

A film legfőbb hatása abban rejlik, hogy nem lehet igazságot tenni. A remekül megformált karakterek (mégpedig mind a négy) mindegyike érthetően viselkedik. Olyan vitákat láthatunk, ahol nem lehetünk döntőbirák és ezért a szemlélő pozíciójába szorulunk: ez pedig mindennél fárasztóbb. Amikor azt kérdezzük magunktól: ki lopott, ki tévedett, ki hazudott vagy ki gyilkolt, nem tudunk rá választ adni. Pedig itt loptak, tévedtek, hazudtak és gyilkoltak. Asghar Farhadi olyan emberekről mesél, akik hazudnak mások, szeretteik, a törvény és Isten előtt. És ami még ennél is szörnyűbb tanulság, az érvek végül csak a dacot álcázzák. A dacot, mely minden másnál erősebb, és addig pusztít, amíg minden elvész.

A dráma a szakítás és a válás kimondása között játszódik, érdemes megfigyelni, vajon miből indul ki és mekkora lesz a szakadék a szereplők között a végére. Lehet-e úgy együtt élni egy vita után, hogy végül nem lesz valakinek igaza? Egy tragédia gyakran nem messze taszít minket egymástól, csak egy utolsó esélyt ad az újrakezdésre. Vajon nem az az igazi tragédia, ha még ezt sem használjuk ki? A Nader és Simin - Egy elválás története szereplői közül senki se rossz, mégsem tudunk senkivel sem azonosulni. A dráma tökéletesen egyensúlyoz, nem vágható át sehol a cselekmény képezte morális csomó. Ebben nem kis szerepe van a kifogástalanul működő színészi karnak sem. Farhadi nevét pedig lassan ideje alaposan megjegyeznünk. Drámája egyszerű történet arról, hogyan romlik meg minden egy olyan kapcsolat körül, amit már mindenki lusta megmenteni. Milyen könnyen vész el oly sok minden, amibe már nincs kedvünk belekapaszkodni. És milyen könnyen vádolunk mindezért másokat, magunkon kívül.

Nader és Simin - Egy elválás története
Színes, feliratos, iráni filmdráma, 123 perc, 2011.
16 éven aluliak számára nem ajánlott!

Rendezte: Asghar Farhadi
Írta: Asghar Farhadi
Operatőr: Mahmoud Kalari
Vágó: Hayedeh Safiyari
Szereplők: Peyman Moaadi (Nader), Leila Hatami (Simin), Sareh Bayat (Razieh), Shahab Hosseini (Hodjat), Sarina Farhadi (Termeh), Kimia Hosseini (Somayeh)