Az erős kezdés után persze várható volt némi visszaesés, és a program egyébként ment, pörgött nagyon is, maximum a társaságon volt érezhető egy hajszálnyi fáradás. Lehetett ez egyébként a hétvége előtti nagy lélegzetvétel is, mint amikor benntartasz, hogy aztán annál jobb legyen. Figyelni mindenesetre volt mire, a hőség is a helyén, mi kellhetett volna még.

Zsadányi Edit háromrészes, Női poétika? című sorozatának második darabja még az előző előadásnál is jobban a témával kapcsolatos diskurzusra volt felépítve. Olyan szerzők műveinek elemzése volt soron, mint Kaffka Margit és Tóth Krisztina - utóbbi szerző Szálak című verse kapcsán alakult ki a számomra legérdekesebb beszélgetés, amely bizonyította, mennyire passzol is ez a szöveg a témába, vegyítve a szociális kérdések nyelvi illusztrációját és ezek tematizálását. Megjegyzem, én tudom, hol van Battonya.

Ezután jött a hét kiemelt témájának számító társművészeti előadások közül a Hűvös és forró médiumok, meleg és kihűlt testek címmel. A három meghívott képzőművészt - Verebics Katalint, Fehér Lászlót és Szegedy-Maszák Zoltánt - Áfra János kérdezte. Engem legjobban Fehér László Lakner Lászlóval való megismerkedésének története ragadott meg - külön érdekességként, hogy ez egy korábban megírt, felolvasott szöveg volt. Szegedy-Maszák Zoltán médiaművész az augmentált valóság és a művészet kapcsolatát vázolta fel, illusztrációként egy kiállítás videódokumentációjával, ahol a képek csak virtuálisan, egy számítógépes interfészen keresztül voltak megtekinthetőek, a falon csak a helyük volt.

A vacsora - franciasaláta + hús - utáni első előadás a JAK Világirodalmi Sorozatának estje, a legutóbbi kötetek bemutatója volt. Először Győri Hanna műfordító beszélt Thomas Stangl Az egyetlen hely című regényéről - ez a szerző afrikai utazásainak története. Ezután Katarzina Sowula hamarosan megjelenő Nulla-nyolcszáz című kötetéről kérdezte Krusovszky Dénes a szerzőt. Az est legérdekesebb beszélgetése azonban mindenképpen Kertes Gábor műfördító A jövő nem a miénk című, fiatal latin-amerikai elbeszélők munkáiból válogatott antolgiájának bemutatása volt. Amint az kiderült, a fiatal latin-amerikai prózában épp paradigmaváltás zajlik, melynek lényeges momentuma a az irodalmi hagyomány átértékelése és új hatások feltűnése.

A tegnapi utolsó estet, ez talán bevallható, személy szerint én jobban vártam, mint a tábor legnagyobbjának szánt Tarr Bélát. Domonkos István, a régóta Svédországban élő költő és dzsessztrombitás, a jugmagy posztavantgard költészetének egyik kiemelkedő alakja - igen, akkor sem írom le, hogy "Kormányeltörésben".  Az történt viszont, hogy ő betegség miatt nem tudott megjelenni, ezért Orcsik Roland beszélgetőtársa Fenyvesi Ottó, az Ex-Symposion szerkesztője lett. Csalódottságomtól függetlenül természetesen ez is rendben volt, volt mit pótoljak a szimpó történetéből, amit most meg is tettem.

    Az este további része a már fent is megénekelt nyugalomban telt, a sötétségbe csak igen ritkán hasított bele egy-egy "harakiri!!" vagy "Detroit Pistons!!", olyankor a tornyon az érckakas arról álmodott élesen, hogy holnap rendőrökkel viteti el az egész mihaszna bandát, de persze nem. Volt bennünk valami a vízilovak veszélyes nyugalmából, hogy ha kinyílnának a szájak, fegyvernyi tárgyak lógnának ki bentről, de hát a dolog épp attól szép, hogy ilyesmi nem volt tervben sem.

Holnaptól élesedő kampányok, tompuló tekintetek. Eszkalálódás és helyzet, bányalég az agyakban, öklök a zsebekben. Meg  - súlyosbítandó az egészet - pörkölt. Itt holnaptól nincs kegyelem, csak pszichodráma és hp. Röpüljenek azok a házak, autók, tehenek. Szép lesz. Nem lesz szép.

A vihar szeme elvonult fölöttünk, nincs más hátra, mint a java.
Ha önök között van az isten, maradjanak velünk.

Fotó: Bach Máté