Ez persze amolyan jó irodalmárokhoz méltó csendes dübörgés, kvázi néma. Bár az éjszaka állítólag többen hallották, amint valaki a „prózairodalom” szót kiáltozza nekikeseredve, de többen valószínűsítik, hogy ez csakis egy korán elhalt szerkesztő-aspiráns hazajáró lelke lehetett, és egy kastély szellemek nélkül ugye olyan, mint a Dallas whiskey nélkül. Külön érdekesség, hogy valaki talált egy cetlit a lépcsőfordulóban, amin minden valószínűség szerint a készülő titkos napló egy mondata olvasható – nevezetesen annyi: „midőn ezt írtam, ciszta volt az ég”. Nemes Z. Márió mindent tagad, a további részletekkel később jelentkezünk.

Persze ez csak játék és mese, a valódi szakmai program délután kettőkor, egy nagyon összeszedett és pontos előadással, Zsadányi Edit három részes, feminista irodalomelméleteket tárgyaló sorozatának kezdő darabjával indult. Az ELTE után most már évek óta Hollandiában tanító irodalmár témája azonban csak részben klasszikus értelemben vett előadás. Ugyanis nemcsak a feminista irodalom és irodalomelmélet bemutatása, hanem az erről való folyamatos diskurzus is egyben, a közönség aktív részvétele kimondott elvárás. Szó volt azonban magának az irodalomnak a szerepéről, és az ezzel kapcsolatos álláspont változásáról, az irodalom társadalmi szerepvállalásáról. A kirekesztettségről való beszéd azonban legjobban épp a kirekesztettség nyelvén valósulhat meg – nemcsak gender studies-ról volt tehát joggal szó, hanem a queer studies-ról is, ugyanúgy.   

A négykor kezdődő Prizma folyóirat bemutatója minden komolysága mellett is egy jóval könnyedebb terepre vezetett minket – konkrétan a filmekkel kapcsolatos diskurzusok közé. A folyóirat két szerkesztője, Orosz Anna Ida és Kele Fodor Ákos bemutatkozásából az derült ki, hogy a lap indításakor azt a hiátust igyekeztek kitölteni, ami a populáris, néha szinte bulváros filmes újságírás és az akadémiai szakszövegek között tátongott. Célközönségükként azt a réteget jelölték meg, aki „fogékony elméleti írásokra, de a vagány, belezős biohorrort is bírja”. A beszélgetés kétségkívül legérdekesebb része a moderátor, Nemes Z. Márió felvetéséhez fűződik, aki egy esszéből idézett, miszerint a filmek a technológiai fejlődés és a CGI teljes hatalomátvétele miatt elvesztették valóságábrázoló funkciójukat, ezzel a képzőművészet egyik alágává visszaminősülve. Csak Kele Fodor Ákost idézném, aki erre való reakciójában a valóságosság teljes relatív mivoltát emelte ki, hozzátéve „azt tudtam, hogy transformers-ek nem léteznek, de Hókuszpóktól rettegtem”.

Az ezután következő, Mítosz, Mese, Halál című beszélgetés résztvevőit, Erdős Virágot, Halász Margitot és Szvoren Edinát elnézve azon gondolkodtam, hogy három ennyire eltérő írói karakter vajon minek a mentén kapcsolható össze. Mint kiderült, épp a fent említett, „valóságábrázoláshoz” és referencialitáshoz való viszony volt az, ami különös módon bár kiemeli különbségeiket, egységessé tette az estet. Halász Margit anyaggyűjtéskor például elutazik egy-egy helyszínre, heteket tölt el aktív figyelemmel és gyűjtögetéssel, mondhatni tanulással. Eközben például Szvoren Edina szövegei – amint az tudható a leginkább neutroncsillaghoz mérhető súlyú Pertu kötetből is – nyelvi reflexiók, és olvasói önreflexiók. Erdős Virág Trabantfejű nő című legutóbbi kötete kapcsán pedig többször elhangzott már máshol is egyfajta szociális érzékenység, a közvetlen környezetre való közvetlen reflektálás, vérkomoly komolytalankodásainak alapanyaga. Bővebben lásd: „privatizált tavakban”.
A nap záróakkordja, a Trauma az irodalomban, György Péter és Menyhért Anna szereplésével, súlyos darabnak ígérkezett – nem is okozott csalódást. A két szerző munkái, az Apám helyett és az Elmondani az elmondhatatlant tulajdonképpen a téma két vége, a szikár megformáltságában is személyes dokumentumregény nagyon is kötődik a traumák irodalmát felvázoló szakszöveghez. A személyesség körül forog a beszélgetés végig egyébként, a megírhatóság dilemmájáról szól, a tartozásról és az elszakadásról. Jelzés értékűnek gondolom, hogy a késői időpont ellenére a terem zsúfolt volt és csöndes.

Később, az esti beszélgetések nem kevésbé voltak tartalmasak, mint egy-egy előadás, de ezt a részt természetesen a szájhagyományra bízom. Az elnökválasztás, a sorozatszerkesztés a hőséggel együtt lóg a fejünk felett a levegőben, találgatásokkal és kérdésekkel teli minden éjszaka. Egy dolog biztos, hogy semmi se biztos. A tekintetünk cikázik csak, mint a denevérek. Figyelünk. Nagyon figyelünk.

Hogy semmi se maradjon ki: vadas volt az ebéd. Finom volt. A cím késő éjjel jutott eszembe, de az idetévedő Fejős-rajongóknak had segítsek, hogy mi az a Sátántangó: egy könyv. (Fő a pontosság.) Midőn ezt írom már Marczinka Csaba is megérkezett, arra kérnék tehát mindenkit, aki az ország bármely más pontján van, hogy ha látja őt, itt, kommentben jelentse: leellenőrizhetjük a legendát, hogy több helyen is tud lenni egyszerre.

Dübörgés van tehát, mi pedig úgy érezzük magunkat, mint akiket szájába vett a nyár, nem lehetnénk jobb helyen.

Fotó: Bach Máté