A búcsúnapot az alulértékelt honi underground legendának számító Nevergreen nyitotta, akik kénytelen-kelletlen másztak ki gótikus-romantikus, jobbára monumentálisra hangszerelt végzetmetáljukkal a gatyarohasztó melegbe. Délután négykor, 35 fokban azonban nem működött ez a kombináció. Volt valami megemészthetetlen paradoxon ebben a felállásban, mint amikor anno a The 69 Eyes tolta gót-rockját délután, napszemüvegben, miközben az arcfestés csak úgy patakzott le róluk – a rendkívül szigorú riffek és a vele járó pózolások, vagy Bob Macura mélyen fekvő, macsó hangja érvényüket vesztették ezen a délutánon. De nem csak a napfény illúzióromboló hatása miatt.

 

Nevergreen – Ámok

 

A frontember amúgy is kifejezetten rossz napot fogott ki, utóbbi években megkopott hangja gyengén, rekedtesen, életlenül szólt a két sornyi publikumhoz, így a 2000-es évekre populárisabbra fazonigazított, gótikusan hümmögő énekdallamok sem szóltak szívhez – pedig nem a dalokkal volt a gond.

Vagyis azokkal is, ugyanis a Nevergreen legénysége az utóbbi két évben nem nagyon változtatott programján, így repertoárjuk is kiszámíthatóvá vált, utóbbi pár koncertjük egyformaságba fulladt, mivel egy Sötét szív vagy Kicsi a Menyország című meglepetésdal csak nagy ritkán talál helyet a szettben.

Amúgy korrekt best of volt a buli, régi és új számokkal egyaránt, és az is igaz, hogy egy-egy próbálkozás, mint a komolyzenei „ihletésű” O Fortuna, vagy az elsöprő erejű gitárjáték és a lágy, lassú, borongós énekdallamok kontrasztjára építő Sír a csend bárhol, bármikor működőképes.

 

Nevergreen – Sötét szív

 

Ami viszont konkrétan élvezhetetlenné tette az előadást, az a minősíthetetlen hangosítás volt, amely a kásás és a torz között ingadozott, természetesen fülbántó hangerővel megspékelve – az esti nagy előadókat leszámítva, újfent nem tisztelték meg Rock-Metal Nagyszínpad többi zenekarát egy épkézláb sounddal, ami az ország (elvileg) legnívósabb fesztiválján szimpla pofátlanság.

Mivel pár hónapon belül úgyis helyrehozzák ezt a koncertbakit Macuráék, így nyugodt szívvel ballagtam át fél óra után a Nagyszínpadra, ahol Eugene Hütz és népes kompániája hergelte táncba a jónépet.

 

Gogol Bordello – Wonderlust King

 

Hütz, aki egy szál akusztikus gitárjával, ropogós kelet-európai akcentusával és karikaturisztikus bajszával állt ki a színpadra, egészséges öniróniával csak annyit szándékozott elérni, hogy megszűnjön a világban a szegregáció, az izoláció, a szegénység és az előítéletek.

Bő egy órára, a szegénység kivételével ezt is el érte – mégiscsak a feszt utolsó napját tapostuk. Pedig a Gogol Bordello zenéje olyan pofátlanul egyszerű, hogy az már gyönyörű, világzenébe oltott punkjuk vagy punkba invesztált világzenéjük minimalista dallamokkal, szimpla ritmusokkal és szolid hangszerkavalkáddal dolgozik, mégis önfeledt boldogságot varázsolt a Sziget szívébe.

 

Gogol Bordello – Start Wearing Purple

 

Oliver Charles dobos a szigorú diszkóritmustól sem riadt vissza, ahogy a gitárosoktól sem hallhattunk egy-két akkordnál többet, Hütz pedig sok mindent tud, csak énekelni nem – ennek ellenére képtelenség lett volna letörölni a közönség arcáról a mosolyt, hiszen bekajáltak mindent, amit a karizmatikus frontember mondott, énekelt vagy tett.

A legszebb mégis az volt, hogy lényegtelen, éppen a Wonderlust King, az Immigrant Punk, a My Companjera, a Tribal Connection vagy a Break The Spell szólt, egyre ment, a Gogol Bordello ugyanis egybefolyatott-egybejátszott, egyórás öröm-jammet nyomott – legalábbis úgy tűnt.

 

Gogol Bordello – Immigraniada

 

Merthogy ez végletekig kidolgozott, ám ezzel együtt is katartikus hatású show volt, ahol a két „segédénekes” mozgásai, beszállásai vagy közönséghergelése pillanatra pontosan volt beidőzítve, ahogy a szólók is – ettől függetlenül a spontán felüdülést, a multikulti feletti – csak félig ironikus – örömöt egy percre se lehetett kétségbe vonni. A háttértáncosként sem utolsó Elizabeth Sun pedig tradicionális sztenderdeknek is megfelelő énekdallamot csempészett a Gogol Bordello szabados muzsikájába, hihetetlen átéléssel, beleérzéssel és intenzitással tolta társával az immigráns punkot.

Belefért persze egy-egy lassabb ballada is két circle pit és tánc közé, és hiába „prédikált” Hütz dalszövegekben és azokon kívül is folyamatosan, mégsem fordult geilbe a produkció. Ahogy a Flogging Molly az első napon, úgy Gogolék az utolsón döntöttek nézőcsúcsot a Nagyszínpadon – jöhetett később bármilyen sztárcsapat, úgy látszik, még mindig az örömzene és a világmegváltás a legkelendőbb árucikk.

A The National után a finn Sonata Arctica adta szokásos fél-hakni buliját a Rock-Metal Nagyszínpadon, akik hiába jártak itt harmadszor The Days of Greys című lemezük turnéjával, nem törődtek vele, hogy hányadszorra etetik meg ugyanazt a bulit rajongóikkal.

Nem mindig volt ez így, Tony Kakko és társai az 1997 körül rajtoló „heavy metal ressurection” fiatal üdvöskéi voltak, akik friss lendületet hoztak az europowernek becézett alstílusba, amely a korai Helloween és a Stratovarius nyomdokain haladva, jó nagy adag szintetizátor-fröccsel, felturbózott tempóval és érzelmes, herélt énekdallamokkal finomította még populárisabbra a melodikus metál zenék receptjét.

Azonban tehetséges kópiabandából hamar saját arculattal bíró zenekarrá nőtték ki magukat, ami igaz, néhol a nevetségesség határát súrolta (elég csak Henrik Klingenberg hupilila mobilszintijére gondolni), de első négy lemezükön egészségesen balanszíroztak az érzelmes, gyors power metál és az egyre komplexebb dalszerkezetek felé mutató kísérletező kedv között.
 

A 2007-es Unian és a két évvel későbbi The Days of Graysen azonban őket is utolérte az önmegvalósítás végzete, magukra aggatták a progresszív címkét, és többnyire széteső, érdektelen, elnyújtott dalokat komponáltak – koncertjeiken pedig teljes mellszélességgel vállalták fel az új szerzeményeket.

Közben az egyébként változatosan, okosan vokalizáló Kakko az évek folyamán rekordgyorsasággal öregedett, és hangja is lassan, de biztosan kezdett el ereszkedni a középtartomány felé, ami után koncerten rendre kispórolta a hererepesztő sikolyokat a korai dalokból. Aki viszont nem kap giccs-túladagolást két Sonata-dal meghallgatása után, az koncertjeiken még mindig eltengődhet némi nosztalgiáért cserébe.
 

 

A finnek - mindent összevetve - ezúttal korrekt fesztiválbulit nyomtak, se jobbat, se rosszabbat – az már a mi pechünk, hogy a másfél évesre nyúlt turné utolsó fellépése volt ez, és ha Kakko maga fizikailag nem is, de hangja igencsak fáradt volt, spórolt a ragadós énektémákkal, ami sajnos nem újdonság egy Sonata-koncerten.

Mivel biztosra játszottak, így is sikerült bepalizniuk a velük ismerkedőket, illetve azokat, akik képtelenek megunni a Don’t Say A Word, a Victoria’s Secret, a Paid In Full vagy a Full Moon melódiáit.
 

Hiába sorakoztatta fel a szett a zenekar legjobbjait, mára mégis elcsépeltté vált, kis felüdülést csak a majd 10 éves Black Sheep hozott, amelyik feledtette a giccsbe hajló lírai dalt. Remélem, ezután kiadós pihenőre vonulnak a fiatalok, mert kár látni, ahogy a rutin bedarálja az élő fellépések élvezetét, a nem éppen termékeny kísérletező kedv pedig a lemezeiket. Maradjanak csak az eredeti kaptafánál, ha egyszer az megy nekik jól…

Az esti Tankcsapda-buli szigorúan kétesélyes volt. Lehet, hogy az utóbbi évtizedben túl sok értelmes dolgot nem alkottak, de a középkorú rock ’n rollerek még mindig vissza tudnak nyúlni régi önmagukhoz: a 2009-es retro klubturnén lazán idézték meg a korai TCS-feelinget első négy lemezük dalaival. Csak pőre rock ’n roll, és Lukács rendszerkritikus, csajozós-berúgós, de máig ütős ritmusai, szövegelései. Most azonban a helyszín és a körülmények diktáltak, és Lukácsék gond nélkül nőttek fel a feladathoz, ám az összeválogatott szettjük inkább az újdonsült Tankcsapda-rajongóknak szólt.
 

Persze, több éves Nagyszínpados tapasztalattal nem is nehéz vérprofi koncertet hozni, de a trió látványban korábbi Sziget-koncertjein is túltett, ugyanis tisztességes pirotechnikával forrósították a hangulatot, ha már a Mindenki vár valamit és a Minden jót albumok szerzeményei hidegen hagytak – ha nem is a közönséget, de engem biztosan. Az elején még – a füstgép és a lángorkán mellett – pár ütős dallal is bedobták magukat, amelyek között régi motorosnak az Agyarország és az Ez az a ház számított, előbbi az ekkora már perfekt hangosításnak köszönhetően rendesen oda is pörkölt, de kellett is a hangerő, ugyanis egy mellénk befutó tinédzser-csoport a koncert alatt végig Lukács túlordibálásával próbálkozott.

Ezek után viszont behúztak a csőbe, naivan vártam a váltott számokat, egy régi, két új alapon, de csak nem akart beköszönteni az a mocskos 90-es évek, inkább az elmés refrénű Rock a nevem, a Füst és lábdob (itt legalább volt mit nézni), az Adjon az ég, a legcikibb TCS-dal, az Azt mondom állj, a Nem kell semmi, a Be vagyok rúgva, az Új nap vár, a Mindenki vár valamit (ennek legalább a gitártémája oda… volt pakolva) és hasonló kaliberű schlagerek sorjáztak.
 

A fináléban még a Mennyország Tourist is felüdülésképp hatott, majd amolyan kötelező koncként a nyitány tájékán A fiúk ölébe a lányok-at, a ráadásban pedig A Rock & Roll rúgóját dobták oda. Búcsúzni viszont stílusosan tudtak, el is némították a dévajkodó közönséget a zárásként előkapott Akapulkóval, amelyben Lukács basszusgitárja dörömbölt kellemesen-monotonon, majd befejezésképp egyesével szálltak ki az alapritmusból a srácok, előbb Cseresznye, majd Lukács, végül Fejes Tamás dobos.
 

A „szomorú” az, hogy a totálisan egyoldalú setlist ellenére sem hagytuk ott a koncertet, mert nem volt az kifejezetten rossz, csak Lukács újdonsült kínrímei és az értelmet gyakran kerülő vagy szimplán banális dalszövegei idegenítettek el, pedig anno kis hazánk egyik legjobb rock szövegírója volt.

Azonban Fejes ízes és változatos dobolásáért már megérte kibekkelni a gyengébb eresztéseket, okos játéka akár önmagában is elvinné a hátán a dalokat, és hát Cseresznyét se ejtették a fejére, még ha nem is a legeredetibb gitáros a környéken, de egy-egy pofás szólóért vagy pergő, energikus (punk-)rock témáért nem kell a szomszédba mennie.
 

Végül így is elkapott néha az az utánozhatatlan, mámoros Tankcsapda-feeling, amivel anno befutottak a srácok, és a rengeteg kihagyott magaslabda és sláger ellenére sem sajnáltam, hogy nem vándoroltunk át a Világzenei Színpadhoz a Sziget egyik ínyencségének számító Cowboy Junkies koncertjére, mivel az („alternatív”) country-t, bluest és folk rockot vegyítő zenekarnak esélye sem volt a zárónapon megszólítania a közönséget.

A Cowboy Junkies ugyanis a Világzenei Színpad egyedüli olyan főzenekara volt, amelyik nem önfeledt szórakozásra, hanem elmélyülő merengésre invitálta hallgatóit – azt pedig a Szigetlakók az utolsó napon csak sörpadra támasztott fejjel szoktak. Sajnos nem is csoda, hogy alig pár százan lézengtek a füves nézőtéren, azok is inkább zöldeket álmodva bambultak, mintsem hogy a Cowboy Junkies intim, lassan csordogáló zenei világába utaztak volna.

Cowboy Junkies – Sweet Jane

Máskor, más környezetben viszont érdemes lenne elcsípni a kanadai családi vállalkozást, különösen Margo Timmins énekesnő produkciója volt meggyőző, akiben egy blues torok veszett el, bánatosan csengő hangja igyekezett áthatolni a publikum fáradtságának falán, sajnos nem sok sikerrel.

Mert ebbe a zenébe egy szűk kis klubban kéne belemerülni, feledkezni, feloldódni, ahogy a zenészek is tették a színpadon, teát szürcsölgetve, üldögélve, sztorizgatva, miközben néha pszichedelikus merészséggel bontogatták meg dalaikat, lebegve, elúszva saját hangjegyeikben.

Úgy látszik, ez volt az idei Sziget hübrisze – de legalább láthattuk, hallhattuk őket, az Interpol, a National, vagy a Cowboy Junkies úgyis csak álmainkban fog az A38-on ringatózva zenélni…

 

Sonata Arctica és Tankcsapda fotók: Kovács Levente