Fiatalon talált meg a bánat / The National, Sziget Fesztivál, 2011.08.14. / PRAE.HU

Vannak ilyen zenekarok. Akik mintha ugyanazt a számot írnák meg újra és újra, az az egy viszont piszkosul el van találva. Szerencsére ez csak félig állja meg a helyét az ohiói/new yorki, indienek becézett zenekarral kapcsolatban, ugyanis markáns arculattal bíró, és ezáltal egymásra erősen hajazó dalaik sokféle zenei forrásból merítenek: brit kortársaik pop-rock fogalmazásmódja éppúgy tetten érhető minimalista kompozíciókban, mint az amerikai country-s fordulatok (a korai lemezeken), vagy épp a klasszikus zenei háttér – de a nagy énekesbárdok (Bob Dylan, Neil Young) inspirációját is ki lehetne hámozni néhol a sorok közül.

The National – Bloodbuzz Ohio

A finomságok zenéje a Nationelé. A háttérben megbúvó hangszerelési nüánszok, a somfordáló, harmonikus akkordmenetek, a leheletfinom fúvós-támogatás, a ritmizáló, néhol pattogó, máskor rohanó, olykor pedig simogató basszusfutamok teszik ki az alapzatot, amire a szokatlanul domináns, régimódi dobjáték feszül, és természetesen Matt érzelemfacsaró, kétségbeesett énekdallamai. Hiába vágnak rögtön mellbe a férfias, mégis melankolikus vokálmelódiák, a teljes képlet kihüvelyezése többszöri hallgatást vesz igénybe – nem csoda, hogy többeknek ezért nem is indulhatott be, vagy egyenetlennek, strukturálatlannak tűnt a Szigetes koncert.

The National – Mistaken For Strangers

De a National zenéje nem is a hagyományos dramaturgia mentén működik. Alapvetően nem kellenek csúcspontok, leállások, pihentetések, tematikus blokkok, ráadásbeli slágerek (ettől még akadt mindegyikből). A National nem melodramatikus, nem egy „feel bad movie” zenei tükörképe, nem akar pofán vágni a szomorúsággal, hanem „kitartó bánat lelket mos” technikával, szépen-komótosan eszi be a hallgató bőre alá magát, ringat bele sajátos életérzésébe, szürrealitással fröccsöntött sorainak univerzumába.
Ezért is kéne megszakítás nélkül, egybefolyatni a dalokat, egy zárt térben, ahol nincs Nagyszínpados, óriási látószög, amibe akarva-akaratlanul is beszüremkednek zavaró tényezők, amelyek kilöknek az élményből, megszakítják az azonosulást, a feloldódást. Moziélmény kéne, koncertre transzponálva, nem kivetítő, ami elvonja a figyelmet a zenészekről, hanem színpadvászon, közelség, intimitás, ami kizárja a külvilágot, ami beszippant és nem ereszt.

The National – Terrible Love live at Sziget

Nyilvánvaló, hogy Sziget Nagyszínpadon ezt lehetetlen kivitelezni, Berninger viszont megtett mindent, hogy magukra fixálja a figyelmet, bánattal vert háttal járt-kelt a színpadon, kapaszkodott a mikrofonjába, előre-hátra hajladozva – a metal zene teátrális túlkapásain edződve azonban maximálisan élvezetes volt szemmel követni Matt túláradó extravaganciáját, ahogy a Mr. November alatt mikrofonját botnak használva lassúzott ki a balszélre, végül meghajlítva azt, miközben serény-szerényen, kétségbeesetten vergődve ordítja, hogy Mr. November – mármint ő – bizony nem basz át minket. Itt a struktúra, tessék, eksztatikus refrénnel, emocionális túlpörgéssel, amelyet a National diszkográfiájának egyik legszebb lírai passzázsa ellenpontoz – ekkor az utolsó előtti dalnál járunk, nem sokkal előtte sorjázott szintén a zenekar népszerűségében vízválasztónak bizonyuló Alligatorról az Abel, hasonlóan kikelős darab, azzal az élesen szigorú, pattogó dobtémával.

The National – Mr. November live at Sziget

Akad még ilyesmi a szettben, a Conversation 16 Cure-osan ugyan, de rokon tempóval bír a program derekán – egyébként lassan indítanak, a Start A War igazi atipikus kezdőnóta, ráérősen építkezik, a Matt dalszövegeiben visszatérő motívumnak számító pénzes sornál („I’ll get money, I’ll get funny again”) aztán beindul kicsit, a középtempót pedig még jó ideig tartják. A Mistaken For Strangers – Bloodbuzz Ohio párostól igazán kövér tízpontos a buli, annak ellenére, hogy néha tényleg visszaesik a tempó, a lelkesedés, de aztán újra meg újra felpörgünk.

The National – Apartment Story

A koncert korántsem kizárólag aktív szomorkodás, sőt, a szett előrehaladtával egyre szabadulnak fel a zenészek, Matt az elején még pohárból borozgat, majd a végén már üvegből dönti magába, de a közönséggel is kommunikál, ha melltartó hull melléje az első sorokból, akkor azzal szórakozik, ha tengerészsapka, akkor azt húzza a gitáros fejére, majd a Szigetes követelményrendszer előtt fejet hajtva, le is sétál a közönséghez, a korláton is őrjöng egy sort. A melankolikus zenék befogadását nem feltétlen hasonszőrű érzet, hanem a felszabadult örömmel való paradox kombinációja kíséri, ahogy a dalszövegekben is gyakran kíséri az apokaliptikus hangulatú véget újrakezdés, változás, remény, még ha hiú is.
A szürreális szótársítások, mondatkapcsolatok eltáncolnak az egysíkúság elől, erre rímelnek a kivetítő képsorai is, ami nem is feltétlen a koncertet közvetíti, mint inkább hangulatot alapoz, a fekete-fehér, horrorfilmbe illő, pusztuló erdő képei, vagy a hagymázas, absztrakt színkavalkád egybemosódik a visszafogottan mosolygó zenészek profiljával.

The National – Sorrow

Az öt zenész munkáját még két fúvós segíti a háttérben, ami főleg a High Violet dalainak kibontakoztatásánál jön kapóra, a setlist amúgy is lemezbemutató-féleség, mégis az utóbbi három lemezt felölelő, kövér best of, a 2010-es elővezetett dalai ugyanis egytől egyig hibátlanok: a klipes Bloodbuzz Ohio, a félénk Anyone’s Ghost, az egzisztencialista szorongás-érzetre (és hangulatában a Doors People Are Strange-ére) hajazó Afraid of Everyone, vagy a telitalálat bánathimnusz, a Sorrow – talán csak az Englandet cseréltem volna le utólag a lemezt záró, agyament Vanderlyle Crybaby Geeksre.

The National – Fake Empire

Hasonló kaliberű és zeneiségű produkciót sem fogunk hamar viszontlátni Magyarországon, pláne a Nationalt, akik nemrég majdnem feloszlottak a 2007-es Boxer túlzásba vitt turnéja után. A nem ideális körülmények ellenére a National előadásának minden pillanata megérte, még akkor is, ha a konszolidált gitárosok átengedték a terepet Mattnek, és koncertügyileg neki kellett elvinnie a bulit. A régi dalok mélyei ugyanúgy mentek, mint az újlemez középtartománya, még ha néha akadozott is a hangja, de sármja, karizmája mit sem kopott az évek folyamán. Lehet, hogy fiatalon találta meg a bánat, de az biztos, hogy még középkorúan is piszkosul jól áll neki.

national4