A Superbutt az esélytelenek nyugalmával és az underground zenekarok örömével csapott a húrok közé fél hat tájban, ám végül a Rock-Metal Nagyszínpad talán leghangulatosabb hazai buliját adták. Kéttucatnyian ha lézengtek a Broken Nose nyitányakor a szabadtéri színpad előtti poros-árnyékos sávban, de a Szájon át – Pioneer ráadására összesűrűsödött pár száz főnyi közönség végül többszöröse lett annak a létszámnak, amely a hazai modern metál „pionírjainak” egy-egy füstös klubbuliján tiszteletét teszi.

Ennek megfelelően Vörös Andrisék olyan gyermeki örömmel vetették bele magukat laza best of bulijukba, mintha először állnának színpadon – ami azt illeti, először is játszottak ekkora méretű helyen, aminek kopasz énekesünk nem is győzött minden második szám után hangot adni. Persze, a lámpaláz is befigyelt, de a színpad nagyságainak köszönhető bájos esetlenségek csak ritkán szakították meg az amúgy profin levezényelt, és főként profin eljátszott show-t. Az undergroundból való ideiglenes kiszakadás és a nívós rendezvényen való fellépés okán érzett öröm legalább őszinteséget és természetességet kölcsönzött a produkcióknak, ami bizony ritka vendég a Sziget Fesztiválon.

Így aztán lehetett esetlen egy-egy felkonf vagy zavarodottságból fakadó baki, hibázni mégsem tudtak, pláne azzal az egészséges, frissítően ható öniróniával, amivel Vörös magukat, és viccelődve saját énekét is illette. Merthogy hangja nem éppen túlképzett, de legalább kraftja van, mellesleg pedig egy felszabadult, zúzós metál bulin egy-egy hamis hang a legkevesebb, amit el lehet nézni. Ennek ellenére a legutóbbi sorlemez, a You And Your Revolution kissé fifikásabb énektémái sem okoztak élőben gondot a frontembernek, az ordibálós-éneklős kombó pedig maradéktalanul működött András sajátos hangszínének köszönhetően.

A gitárosduót, Kovács Attilát és Práznek Tamást sem kellett félteni, láthatólag összeszokott mozgásaik, pózolásaik a Superbutt lassan évtizednyi színpadi rutinjáról tanúskodtak – András húzós vokalizálása mellett az ő súlyos riffjeik vitték a bulit. A közönség felpörgetését egyébként se bízták a véletlenre, szigorúan legjobb, illetve leghíresebb dalaikat húzták elő – ha csak előbbi lett volna, akkor azért befért volna még ide egy József Attila átdolgozás, vagy a 2008-as lemez címadója is.

A You And Your Revolutionről azért kaptunk így is elég, csak úgy kellemesen pofánzúzó dalt, élükön a Figure-ral és a Lift Herrel, amiket a régebbi „slágerek” (Fishmachine, Pioneer) játékos ritmizálása ellenpontozott. Intenzitásból, ütős dalokból és őszinte lelkesedésből így senki nem szenvedett hiányt – ezért pedig már önmagában megérte becsempészni Superbuttékat az idei Szigetre.

Az elhangzott dalok:

Broken Nose

Last Call

Figure

Gone Far

Legalább fáj

Lift Her

Better Machine

Best Plays

Blisters

Fishmachine

Eat My Brains

----------------

Szájon át

Pioneer

A lassan Farkas Zotya énekes-gitáros szólózenekarává avanzsáló Ektomorfnak már nem sikerült ennyire lekenyereznie, pedig a lehetőség adott volt: koncertjeik Magyarországon kuriózumszámba mennek, hiszen nem járnak gyakrabban ide, mint egyes külföldi társaik, viszont akkor hírhedt erővel bontják le a klubhelységeket Sepultura-ihletésű thrash metáljukkal.

Hogy ezúttal nem sikerült reprodukálniuk lemezeik bunkó, ám kétségkívül hatásos zúzdáját, az egyrészt Farkas Zotya látszólagos egykedvűségének volt köszönhető, az egyébként sem éppen túl hathatós vagy erős torkú srác különösebb lelkesedés nélkül, enerváltan köpködte átkait a nagyvilágra. Bár néha a monotonitástól a fejfájás agyréme kerülgetett, a régebbi dalok azért így is olajozottan működtek, az Outcast, I Know Them, Show Your Fist, Gypsy, Fuck You All és egyéb elmés opusok kellőképp felkavarták a port a nézőtéren.

A probléma mindössze azzal volt, hogy a 2000-es évek közepén kiadott mesterhármas (Destroy-Instinct-Outcast) óta Zotya nem állt le az albumtermeléssel, és habár mostanra az a kevés ötletforrása is kiapadt, még egy fesztiválműsorba is a legújabb és egyben leggyengébb Ektomorf-lemez, a Redemption dalait erőszakolta be. Így majdnem minden „régi” kedvencre egy önismétlő, vérszegény próbálkozás jutott (Redemption, God Will Cut You Down, The One, Last Fight), amely rendre visszafogta a már éppen beinduló buli lendületét.

A koncert legkínosabb pillanatait azonban nem is az új lemez dalai vagy Schrottner Tamás gitáros Korn-korszakból itt felejtett melegítője jelentette, hanem „énekesünk” Johnny Cash előtti főhajtása. Hogy mit keresett a hangulat- és stílusidegen Rusty Cage-átirat a programban, az jó kérdés, viszont Zotya ezt még elszavalni sem igen tudta, így kész felüdülés volt, amikor a ráadás után végre a hangszóróból csendült fel Cash és búskomor hangja.

Viszont abszolút szimpatikus – és sajnos a „multinacionális” Szigeten érthetetlen módon ritkaságszámba menő – volt Zotya kétnyelvű konferálása, amely a magyarok és külföldiek számára is követhetővé tette az átkötő részeket. Ám ez még a régi dalokkal együtt is kevés volt ahhoz, hogy végig fenntartsa az érdeklődést az önmagához képest gyengén teljesítő Ektomorf iránt – talán itt lenne az ideje némi vérfrissítésnek, mert az Ektomorf szekere láthatólag megakadt. De felőlem jöhetne egy múltidéző buli is…

…ahogy mondjuk a Kaiser Chiefs tette Zotyáékkal párhuzamosan a Nagyszínpadon. A helyzet iróniája csupán az, hogy a brit fiatalok mindössze hat évvel ezelőtt dobták piacra debütalbumukat, mégis az Employment dalai dominálták a bulit, a fiatal publikum egyértelműen ezekre izgult. Sajnos az Ektomorf utáni ücsörgés és kötelező porleöblítés miatt csupán az utolsó 4-5 dalt sikerült elcsípni, de az a 20 percnyi, a ’60-as évek pop-rockját idéző indie zene könnyed felüdülést nyújtott a rasszizmus-ellenes metálzene után.

Kaiser Chiefs – I Predict A Riot

Habár utolsó előtti dalnak nem értem, miért épp a felejthető, részegen ordibálós Take My Temperaturet kapták elő, a dús vokálokkal megtámogatott I Predict A Riot vagy a közönségénekeltetős Oh My God kárpótolt az üresjáratért. Láthatólag Ricky Wilson énekes is kellőképp feltuningolt állapotban örvendezett és rohangált a színpadon, a Skunk Anansie énekesnőjéhez hasonlóan gyakran fordulva az operatőrökhöz – igaz, ő nem zaklatta őket, hanem velük kissé kókadt farkasszemet nézve énekelt a kamerába, de így legalább a tér túlvégén is lehetett látni valamit a show-ból.

Kaiser Chiefs – Oh My God

A legkellemesebb meglepetés azonban a sokat kritizált idei albumukról, (a) The Future Is Medievalról elővezetett Kinda Girl You Are volt, a maga halvány Beatles- és Beach Boys-áthallásaival és háttérben megbúvó billentyűfutamaival, a pörgős rock ’n roll dal ugyanis élőben még nagyobbat szólt, mint digitális formátumban. A Kinda Girl You Are és az Oh My God által desztillált atmoszféra és lendület alapján csak sajnálni tudtam, hogy túl sokáig nyeltük a port pár méterrel arrébb – sebaj, a Kaiser Chiefs úgyis hazajáró vendégnek számít a Szigeten.

Az elhangzott dalok:

Everyday I Love You Less and Less

Little Shocks

Never Miss A Beat

Everything Is Average Nowadays

Long Way from Celebrating

Man On Mars

Ruby

The Angry Mob

Modern Way

Starts With Nothing

I Predict a Riot

Kinda Girl You Are

Take My Temperature

Oh My God

A Kusturica-filmek ismeretében, bizakodó koncertturistaként pályáztunk át a Világzenei Színpadra, hogy egy kis örömzenével zárjuk a napot. A Goran Bregovic Wedding & Funeral Band amúgy is visszatérő vendégnek tekinthető Magyarországon, úgyhogy ideje volt már elcsípni őket egy adrenalinban tapicskoló fesztiválbulin – a hangulat meg is volt, csak a zenével számítottuk el magunkat, ugyanis fél óra alatt hiába vártunk a temetési zenére, az csak egy szám formájában képviseltette magát.

Ellenben az „esküvői zene” tényleg az volt, vagyis feszesen pergő diszkóritmusra előadott balkáni népzene, ám mivel agysejt-pusztításból elég volt aznapra az Ektomorf, gyorsan, de nem elég hamar felszedelőzködve, a túlajnározott 30 Seconds To Mars többedik hazai bulija felé vettük az irányt.

Thirty Seconds To Mars – Hurricane

Mivel épp a Hurricane fedőnevű giccsballada szólt, ismerkedésnek pedig ez is elégnek tűnt, ezért innen is hamar elkanyarodtunk az Open Civil Színpad felé, ahonnan kellemes gitárzene szűrődött ki: mint utólag meglestük, épp az Óriás pengette utolsó dalát, épp egy felpörgetett post-rock tekerés közepén voltak, amikor frontemberük bemutatta a zenekart, majd hamar le is vonultak a deszkákról - pont, amikor már lecövekeltünk volna, hogy közelebbi ismeretséget kössünk a sokat dicsért brigáddal.

Heaven Street Seven – Dél-Amerika

Nem gondoltam volna, de végül az MR2 Színpadon főműsoridőben koncertező Heaven Street Seven jelentette a napvégi megváltást, akiknek klipjeit még a zenetévék hőskorában sem tudtam elkapcsolási inger nélkül kibekkelni, ám ezúttal minden múltbeli előítélet ellenére osztatlan sikert arattak. Élőben a popzenei hangszerelést rockosabbra cserélték, így még a lemezen kissé taszító Márta vagy a Dél-Amerika is instant hatott, bár a kiköpötten alteres fazonú Szűcs Krisztián énekéért és átkötéseiért már önmagában megérte idetévedni.

Heaven Street Seven – Hol van az a krézi srác

Mivel a szett utolsó félóráját sikerült elcsípni, kizárólag a leghíresebb HS7-slágerek sorakoztak egymás után, a magyar publikum pedig tisztességes, ám kissé visszafogott táncba kezdett a Hol van az a krézi srác vagy a Tudom, hogy szeretsz titokban hallatán. Krisztián dalszövegei és vokalizálása még a zeneileg kissé blőd dalokat is elvitték – a spleen, a bánatos szerelem, vagy az élményéhség önironikus, populáris melódiákba komponált megfogalmazásait nem lehetett nem szeretni.
 

Habár nem éppen szívügyem a magyar alternatív zenei színtér, Kispálék önnyugdíjazása és érdektelen zenekarokba való száműzetése után a HS7 többedmagával képes lehet a megnyílt űr betöltésére, pláne ha ilyen szórakoztató, impozánsan magabiztos, és (pop)zeneileg is minden igényt kielégítő koncerteket adnak.

Superbutt és Ektomorf fotók: Kispéter Csaba