2011. augusztus 12-én ragyogó későnyári ég fogadott. Nem volt rekkenő hőség, de azért a hidegre sem panaszkodhattunk, amikor végre – némi késlekedés és okvetetlenkedés után – elfoglaltuk a helyünket a különbuszon, ami Kaposvárra szállította a történetemben szereplő karaktereket. A színhely Budapest, Hősök tere.

Már az M7-esen robogtunk, amikor rájöttem, hogy a mögöttem ülő társaság nem pusztán mókából ragadott gitárt szinte rögtön az indulás után, hanem egy ezúton is próbáló zenekar volt. Csak amikor a benzinkútnál jobban megnéztem őket és láttam, hogy elektromos gitárról van szó (ami persze – erősítő híjján – akusztikusan szólt), értettem meg, hogy miért is beszélnek olyan hangosan;-) és miért nem nagyon zavartatják magukat attól a ténytől, hogy a busz utasainak többsége zenekritikus.

A buszon ült még egy fiatal lány és egy valamivel idősebb, kicsit hippis öltözékű pasi: ők angolul beszéltek, és a hangszertokokről is látni lehetett, hogy zenészek és nem kritikusok.

Valóban túlérzékeny a fülem, ezért gyakran inkább szenvedek, minthogy szóvá tegyem a túlzott hangerőt. Zenekarunk esetében sem hiszem, hogy mindenki számára zavaró lett volna a volume, de mégis bőven elég ahhoz, hogy a beszélgetések és hangszer (illetve zenei) hangok alapján – bosszúból? – kritikát mondjak.

Tudniillik arról esett szó, hogy mit játsszanak, valamint az egyes számokon belül a gitáros megmutatta valamelyik másik zenésznek (talán gitárosnak?) hogy milyen akkordokat fogjon. Az ének hamis volt, a gitárok, valamint a dobos többé-kevésbé korrekt. Az út felénél kb. elaludtak. Megérkezésünk után néhány órával már Kaposvár főterén láttam őket, a színpadon. Csak áthaladtam a téren, nincs alapom megítélni a zenéjüket, de annyit bizton állíthatok, hogy hakni.

Nagyon kevés, szinte semmi időnk nem maradt rendezni sorainkat, máris rohantunk egy kiállításmegnyitóra, ahol Kaposvár főemberei – állítólag – csak ránk vártak. Ehhez képest ahogy beállítottunk, illetve bepréselődtünk az öltönyös-nyakkendős-kosztümös sokaságba, a polgármester – ő csak később kap jelentőséget a történetben, de engedjék meg nekem, hogy már most ilyen bizalmasan említsem őt – belekezdett beszédébe, majd az emberek a képeket nézegették, aztán átvonultak a szomszéd szobába falatozni és pezsgőt inni.



Ó, édes uram, mikor is kínáltak utoljára pezsgővel megnyitó illetve sajtótájékoztató után? Talán a békeévekben. Most sem. Ahogy befurakodtunk a tömegbe, ahogy a képek előtt álldogáltam, villogtattam a gépemet vagy bármit is tettem: idegen testnek éreztem magam. Nem vettek rólam tudomást.



Ez utóbbi érzés a polgármesterrel való második, jelentősebb találkozás alkalmával is megmaradt bennem – no nem a polgármester, hanem a helyi média képviselői részéről. Készítettem néhány fotót, kicsit közelebbről megcsodáltam a fesztivál szépjét, valamint bosszankodtam azon - ahogy a sarokban kuksoltam, mellettem néhány pesti kollégával -, hogy milyen idióta angolsággal és milyen idióta kérdéseket tudnak egyesek feltenni.







Valószínűleg még mindig nem vagyok elég világos kedves olvasóm előtt, ezért újra előreugorva – ígérem utoljára – elmondom, hogy az előbb említett fiatal lány a buszon később, mégpedig az utolsó napon Schubert C-dúr vonósötösében fog majd szerepelni. Ez utóbbi darabról pedig csak annyit, hogy személyes kedvencem, ami súlyos metafizikai kérdéseket (élet és halál) feszeget zenei eszközökkel (dúr-moll). Egy koncert közbeni beszélgetésre hivatkozva „modern” darab. A fesztivál szépje is ebben a kvintettben játszott (illetve az összes kamarazenekarban, ahol hegedűsre volt szükség és nem Kokas Katalin vagy Kelemen Barnabás happolta el a posztot:D).

De ne ugorjunk mindig a történet végéhez, kezdjük újra a megkezdett szálat! A kitérőkkel csak arra kívántam felhívni a figyelmet, hogy az elbeszélés kerek és egész, ráadásul szimmetrikus kezdete és vége van, jól beazonosítható főszereplőkkel.

A Rippl-Rónai 150 kiállításnál hagytam abba, ahonnan végre szállásunkra térhettünk rövid időre, rendezkedni az esti koncert előtt, ami után visszatérünk a kiállításhoz. Kalandos történet lesz, s ahogy említettem, itt minden egyes eseménynek és képnek külön jelentősége van.



Az esti koncerten lépett színpadra Kelemen Barnabás. Az előadás első részében meglepetés Kreisler-műveket hallgattunk, zongorán Kocsis Zoltán kísért. Úgy érzem, zeneileg viszonylag egyszerű átirat-szerűségeket hallottunk Kreislertől, de ahogy Barna játszott (mert a helyiek csak így emlegették őt), életre kelt a zene. Talán éppen a zeneileg – viszonylag – egyszerű részeknél villan ki igazán a zsenialitás: egy apró csúsztatás, egy pirinyó díszítés, egy éppencsak „elhangolt” hang – és minden a helyére kerül.

Kocsis Zoltánt alig említem a történetemben, bár lépten-nyomon megtehetném. Minden koncerten láttam, néha a városban is elsuhant. (Ahogy néztem néha, koncerteken szunyókált.) Látszik, hogy valóban komolyan veszi zenei küldetését. Csakhogy nem csak én gondolom úgy, hogy a szétszórt energia meglátszik zenei teljesítményén. Biztos alap, megbízható kísérő volt most, soha nem került előtérbe.

A második darab Prokofjev Péter és a farkasa volt. Már itt, ezen a ponton lehetett érezni, hogy az egész előadás alaposan, jól átgondoltan felépített. Ez az a zene, amit mindenki ismer. Nem minden gyermek szereti a bonyolultsága, modernsége miatt, ám garantáltan minden felnőtt felismeri és megszereti. A szünet után várható Brahms a vájtfülűekre számított.

Fura helyre szólt a jegyem: a színpad. Ahogy felvonultak a zenészek, velem szemben ült le egy fiatal, barna hajú lány (nem összetévesztendő a többi, szőkével). Talán nem is a szépsége ragadott meg annyira. Valami nagyon ismerős volt benne. Egyébként törékeny, bájos teremtés széles, nagy (béka)szájakkal. Sokáig az a meggyőződésem volt, hogy azért ragadott meg ennyire, mert már láttam valahol, ahol szintén megragadott... Azt hiszem nem hiábavaló a kutakodásom azirányban, hogy mikor és hol láthattam, hanem későbbi tapasztalataim győztek meg arról, hogy nagyjából mindenki így érezhetett iránta. Ő volt a fesztivál szépe.

De visszatérve a zenére: bár itt-ott átértelmezték a zenét, Prokofjev meggyőzően és elragadóan szólt előadásukban. Akik pedig kételkednek, azoknak az alábbi videórészletet ajánlom:

Prokofjev - Péter és a farkas. 2011. augusztus 12. Kaposvár

A szünetben, ahogy kifelé tartottam, láttam, ahogy a színpad hátoldalán kinyílik két óriási ajtó, és a háttérben látszik a város, valamint a kék, színes felhőkkel tarkított ég. Próbáltam lefotózni, de nem sikerült igazán jól. A szünetben az utca, a Zeneház és a környező szökőkutak és teraszos vendéglők fényét próbáltam megragadni. Ahogy mondtam, a fények aranyban úsztak és minden képnek jelentősége volt.









Már ezen a ponton, még azelőtt, hogy székemben elhelyezkedvén elkezdődött volna az előadás, éreztem hogy érdemes volt leutaznom, és hogy ragyogó ez a nap.



Brahms 1. B-dúr vonós szextettje csodálatos zene, nem véletlenül vártak rá annyian. Ehhez képest az előadás meglehetősen egyenetlenre sikeredett. Voltak ugyan nagyon jó részek benne, ám volt apró baki és gyengébbre sikerült tételek is. Hogy ezt a kerekséget lezárjam: először egyszerű darabot hallottunk jól, aztán jött a tutti, végül pedig a nagyon jó – kissé gyengén. (Amin az sem segített, hogy Kelemen Barnabás, Kokas Katalin és Kokas Dóra is ott volt a színpadon – mármint a helyiek közül:D)

Brahms: 1. B-dúr vonós szextett, op. 18

Az első nap zenei élményeiről ennyi, térjünk vissza a képzőművészethez és a kalandhoz! Ugyanis a város főterén Tóth Gabi funky-ját hallgattuk, megvacsoráztunk egy óriási sátor alatt, majd éjszakai tárlatvezetésre indultunk. (Tóth Gabiról pedig csak annyit, hogy engem inkább Cserhátira emlékeztetett, mint a funky-ra;-)





Érdekes dolog éjszaka tárlatvezetésre menni a kiállítás kurátorával, ám nem olyan egyszerű, mint azt gondolnánk. Az épületet ugyanis biztonságiak felügyelik, akik egyértelmű felsőbb utasítások hiányában meglehetősen bürokratáknak bizonyulnak. Jó fél órába telt, míg a biztonságiak főnökének felügyelete mellett, majd mielőtt kiengedtek volna, név és aláírással igazolván mindenki hitelességét – végre elkezdődhetett a tárlatvezetés. (Persze előtte még a főnök jól végigmért mindenkit, és kiszúrta azokat, akik a megnyitón már ott voltak.)

Rippl-Rónai 150 1. rész 1

Rippl-Rónai 150 1. rész 2

Rippl-Rónai 150 1. rész 3

Rippl-Rónai 150 1. rész 4

Rippl-Rónai 150 1. rész 5

Rippl-Rónai 150 1. rész 7

Rippl-Rónai 150 1. rész 8

Rippl-Rónai 150 1. rész 6

Rippl-Rónai 150 1. rész 9

Rippl-Rónai 150 1. rész 10

Rippl-Rónai 150 1. rész 11

Rippl-Rónai 150 1. rész 12

 
A kaland és szigorú felügyelet mellett azért picit bosszankodtam azon, hogy kritikus létemre „egyszerű halandónak” tekintenek. A tárlatvezetés jórészt az életrajzra és az előnyben részesített festői technikákra összpontosított. Én újra elcsodálkoztam azon, hogy Rippl-Rónai milyen modern.

Rippl-Róna 150 este 1

Rippl-Róna 150 este 2

Rippl-Róna 150 este 3

Rippl-Róna 150 este 4

Rippl-Róna 150 este 5

Rippl-Róna 150 este 6

Rippl-Róna 150 este 7

Rippl-Róna 150 este 8

 
De nem festészetről és festők életrajzáról akarok most csevegni. Utóbbiról megtudottak alapján némi kajánsággal idézem kollégám megjegyzését: nem csak itt, vidéken döbbennek meg, hanem mi, pestiek is felháborodunk ha valaki a „világ végére” menekül Münchenből, amikor megtudja, hogy a barátnője terhes, valamint azon, amikor egy idősödő férfi beleszeret egy húszéves pultoslányba és a kedvéért (élete végéig) hanyagolja és nélkülözni hagyja feleségét és (fogadott) gyermekét... Szecesszió, ahogy ez a város is maga a szecesszió itt körülöttünk.

Az este örömmel élveztem ki az egyetemi kollégium megtalált wifi-jét, aminek a neve fura módon fuck3-ra végződött:D Reggel pedig az alábbi kilátás ébresztett, majd egy XXII. századi zuhannyal kellett megbírkóznom – kevés sikerrel.



Folyt. köv.