Ám előttük még honfitársaik, a szigetország „titkos fegyvereként” promózott British Sea Power próbálta felrázni a pénteki napon beköszöntő dögmelegbe belepunnyadt nézőket – minimális sikerrel.

Épphogy lézengtek az érdeklődők és a kényelmesen napozók ezen a „kritikusok kedvence” koncerten, pedig a gitárorientált, néhol epikus, máskor szolidan elszállt pop-rock zenéjük kifejezetten kellemes hallgatnivaló, de az óriási tér és a délutáni kánikula az ő produkciójukat is megölte. Persze, a BSP dőlt magától is saját kardjába, hiszen az ösztönösebb, pulzáló, rock szabású dalaikat csak elvétve kapták elő, és egy laza, kötetlen best of helyett inkább a kissé langymeleg Valhalla Dancehall c. idei lemezüket igyekeztek megismertetni a gyér publikummal.

British Sea Power – Waving Flags

A produkciót csupán az a pár tuja (?) színesítette, amivel „beültették” a színpadot, frappánsan idézve meg azt a természet- (és persze óceán)közeli és nyugalmat árasztó hangulatot, ami sikerültebb szerzeményeik sajátja (nagyon távoli párhuzamként talán a Sigur Rós ugorhat be). Húzóerejük – az alkalomadtán beköszöntő darkos atmoszféra mellett – Scott Wilkinson énekes-gitáros volt, akinek relatíve egyedi fekvésű orgánuma szögezett ideig-óráig a színpad elé.

Mindenesetre a Waving Flags miatt már önmagában megérte végigálldogálni a műsort, kár, hogy csak pár hasonló kaliberű dallal tudták megfejelni a programot – így a kritikusok lelkesedése most érdeklődés hiányában elmaradt.

Az elhangzott dalok:

Who's In Control?

We Are Sound

Apologies To Insect Life

Remember Me

Luna

How Will I Ever Find My Way Home?

It Ended On An Oily Stage

Living Is So Easy

Mongk II

No Lucifer

Georgie Ray

Waving Flags

The Great Skua

Carrion

All In It

Rock in A

Nálunk valószínűleg csak az idősödő MTV-függők memóriáját csiklandozza meg a nyugaton megasztár státuszban lubickoló Skunk Anansie neve, de jobb később, mint egyszer se: az első hazai Anansie-koncert és vehemens frontasszonya feltehetőleg azokat is az ujja (vagy egyéb testrésze) köré csavarta, akik eddig még véletlenül sem botlottak beléjük.

A stílus régen valahogy így hangzott: szatirikus, politikai, feminista, nyers britrock. Vagy, ahogy a kopasz, bőrszerkóba bújt, fekete énekesnőjük definiálta: klitorisz rock, utalva arra a mérhetetlen szocio-politikai dühre, ami a dalszövegeiket a 90-es években jellemezte.

Skunk Anansie – Charlie Big Potato

Visszatérő lemezükön, az idei Wonderlustre-on a tekervényes, kígyózó basszusgitár-futamokba, szaggatott és koszos rock ’n roll riffekbe és popos refrénekbe átvezetett agresszió némiképp csökkent, ám az ízig-vérig modern, de rendkívül melodikus gitárjáték nem, és kopasz proteszt-hősnőnk is inkább a körmönfont, csavaros, változatos énekdallamokra helyezte a hangsúlyt az egyébként impozáns őrjöngés helyett.

A Szigetes bulin viszont sikerrel házasították össze a Rage Against The Machine előtt is fejet hajtó, töredezett ritmusokat és követhetetlen dühkitöréseket a szórakoztató pop- és rockslágerekkel, így a közel hiánytalan számlistán nagyítóval sem lehetett hibát találni.

Skunk Anansie – Over The Love

Hogy mindezek hallatán ne csak elégedetten bólogassanak, hanem földhöz koppintsák állukat a tisztességes számban megjelent Szigetlakók, arról Skin határátlépő, radikális és pofátlanul szórakoztató performansza gondoskodott. Az még hagyján, hogy a „leghosszabban kitartott hang” versenyében még Halford papa tegnapi teljesítményét is felülmúlta, hogy magas- és középtartományokban is magabiztosan mozgó hangja többször közelített a lemezminőséghez mint nem, de mindezt úgy volt képes produkálni, hogy a színpadon fel-alá rohangált, minimális levegőszomjjal, arcán az öröm kaján vigyorával.

Skunk Anansie – My Ugly Boy

Legelőször saját énjének határait oldotta fel és gyorsan, de biztosan felolvadt előadói szerepében, ide-oda rángatózva, ugrálva, táncolva, hajladozva élte át az olyan ars poeticaszerű himnuszokat, mint a Yes It's Fucking Political, a londoni zavargások okán honfitársainak ajánlott I’ve Had Enough vagy a katartikus I Can Dream. De nem csak a zenében fértek meg a pofán nyaló, hektikus, zaklatott provokációk, hanem a színpadon is, ugyanis Skin hamar feltérképezte és maximálisan ki is használta a rendelkezésére álló teret, amibe a közönséghez vezető lejáró, de éppenséggel a kameramanek is beletartoztak.

Skunk Anansie – I Can Dream

Utóbbiak között nem akadt olyan, akit Skin ne zaklatott volna szexuálisan, egyszer szolid dominaként térdelt a kézikamerával pásztázó, zavarodott úriember mellére, máskor a menekülni képtelen, daru mögött álló operatőrt „csábította el” – korántsem úrinő módjára.

A többnyire spontánnak tűnő magánakciók mögött azonban gondosan kitervelt koncepció húzódott, a magára öltött őrület, az agresszív női szerep, vagy a lázadás és térlebontás különböző formái ugyanis mind a néhol követhetetlenül összetördelt zenei világot vagy a hadarásba fulladó dalszövegek dühét tükrözték.

Skunk Anansie – Weak live at Sziget

Mivel a bécsi Gasometerben szerencsésen elcsíptem a Wonderlustre lemezbemutató körútját, így az előadók és a közönség közti kimondatlan (és fizikai) válaszvonalat átlépő mutatványai nem értek meglepetésként – a fesztiválkörnyezet ellenére is megnövelt számuk és emiatt fokozott veszélyességük viszont igen.

Habár a spontaneitás látszata egyszer sem sérült, de a koncepciókövetésre talán nincs is jobb példa, hogy Skin ezúttal is az egyik legnagyobb és legütősebb slágerüknek számító Weak alatt sétált be a közönségbe – na persze nem lent, hanem a kezeken, megtartatva magát a publim tetején, az első sorokon állva tolta a Weak égig kieresztett refrénjét.

Akadt példa arra is – talán a záró Little Baby Swastikkka alatt –, hogy a talajon keresztül gyalogolt be a nézőtérre, pechjére azonban valószínűleg angolul nem tudó magyarok közé csöppent, akikkel kissé nehezen sikerült megértetnie, hogy guggoljanak le a dal „csendes-ülős” része alatt, hogy aztán a kirobbanó refrénnél még nagyobb lehessen a katarzis.

Skunk Anansie – Twisted (Everyday Hurts)

Sebaj, utóbbi megvolt így is, hiszen olyan fesztiválprogrammal készültek, ami fölényes és biztosra játszó bemutatkozásra való, a Wonderlustre rádióbarát rockslágerei közül is csak a legismertebbeket rejtették el a műsorban, bár a God Loves Only Yout vagy az Ugly Boy-t legalább ugyanannyian dalolták Skinnel együtt, mint a Hedonism-ot vagy a Twistedet.

A minden figyelmet kisajátító, és saját képességeiben, önfeladásában lubickoló énekesnő azonban gondoskodott róla, hogy a közönség együtt lélegezzen, együtt éljen vele, legyen szó akár intimebb lírai témáról, akár őrjöngésre invitáló behívóról. Egy röpke órára megszűnt a határ zene és zenész, előadó és befogadó között – ennél többet pedig se zene, se zenész, se néző nem kívánhat magának.

Az elhangzott dalok:

Yes It's Fucking Political

Charlie Big Potato

Because of You

God Loves Only You

100 Ways To Be A Good Girl

Over the Love

I Can Dream

My Ugly Boy

Weak

Hedonism (Just Because You Feel Good)

My Love Will Fall

Twisted (Everyday Hurts)

I've Had Enough

On My Hotel T.V.

Tear the Place Up

The Skank Heads (Get Off Me)

Little Baby Swastikkka