Hosszan lehetne taglalni Kőszeg Ferenc választott irodalmi hagyományokhoz való kapcsolódását, a tárca, a memoár vagy a vallomás műfaji jegyeinek megvalósulását. De  tekinthetők a kötet(ek) szövegei (szép)irodalmon kívüli teljesítménynek, kordokumentációnak, forrásanyagnak, történelmi jegyzetnek is. Ám ezeknek az írásoknak a felvetett kérdéseken túl, valahol egészen máshol van a tétjük. Talán nem véletlen, hogy a Múltunk vége első szövege („…kipörögnek a napvilágra…”) épp az Ex Symposion Rendszerváltás gyerekszemmel című tematikus számában jelent meg. Mindez remek felütés, kiindulási alap lesz számomra is.

Nagykorú, sőt mostanra véleményformáló lett egy generáció, mondjuk úgy, a nyolcvanas években és a rendszerváltás körül születetteké, akik nagy részének a politika (értsd, a polisszal való foglalkozás; ezt – és ennyit – még Eperjes Károlytól hallottam, tanultam) érthető módon nem feltétlenül épült be a létkérdései közé. Akiknek a felnőtté válásából kimaradt, hogy rákérdezzenek és válaszokat keressenek fontos és/vagy az önmegértést, önmegismerést szolgáló össztársadalmi, etikai, politikai bizonytalanságaikra, döntéshelyzetekre. Akiknek az – ölükbe hullott – szabad választás nem határozott elvek mentén történt meg, mivel az elveknek nem volt nagy jelentősége; az „ikszük” inkább csak arra korlátozódhatott, hogy Orbán Viktor a jobb srác vagy a másik banda miniszterelnök-jelöltje.

Kőszeg Ferenc ezekben a történetekben lágy, de pontos vonalakkal az Olvasó elé rajzol egy formálódó, majd kiforrott szubkultúrát, alakjait és annak – a maguk között sok-sok vita által kikalapált – eszmerendszerét, amely – az akkor létező diktatúrától függetlenítve is – ideológiai, szakpolitikai (kisebbségi, határon túli, cenzurális, szociális, emberi jogi), sőt publicisztikai hagyományalapnak mutatkozhat a mában. Ez a demokratikus ellenzék és a szamizdat Beszélő folyóirat hagyománya.

Úgy képzelhető ez el, ahogy a ’80-as évek ellenzéke például a bibói magatartást, Michnik új evolucionizmusát és azzal együtt a lengyel ellenállást, az illegális Beszélő 1956-ot is tekintette előképének, minden számban közöltek írást a forradalomról, ezért is rögzíti Kőszeg rezignáltan, hogy „mára a forradalom hagyománya a jobboldal térfelére csúszott át” (Egy kád víz – K. történetei). Sőt a korai Fideszben is többen – Bozóki Andrástól Kövér Lászlón át Vágvölgyi B. Andrásig – olyan, a két háború közötti publicistákat, gondolkodókat olvastak példaképekként, mint Fejtő Ferenc, Ignotus Pál, Zsolt Béla vagy az akkor már idősebb Jászi Oszkár.

Persze jogosan fogalmazódhat meg az ellenvetés, miszerint a demokratikus ellenzék „programja” már kipróbálásra került Szabad Kezdeményezések Hálózata, majd Szabad Demokraták Szövetsége néven, és kettő, négy, hat, nyolc, tíz, húsz (ahogy tetszik) év után kudarcot vallott és leépült, miközben az egésznek elvi alapot adó liberalizmus mint kifejezés szitokszóvá degradálódott.

Sőt az is felvetődhet, hogy Kőszeg ezekkel a történetekkel csak mitizálni kívánja a demokratikus ellenzéket, saját és társai kultuszát igyekszik építeni, történelmi jelentőségüket, rangjukat fenntartani, ércnél maradóbbá kovácsolni. (Egyébként ez a problematikus közelítés, egyfajta kisajátító gesztus – és ezt már nemcsak retorikai szándékkal vetem fel, hanem valóban így is gondolom – tereli tévútra és terheli a Petri-életműkiadás első kötetéről a Holmiba írt, Az implózió költője című tanulmányát és több Petrit említő, értékelő cikkét is.)

Itt jön azonban, amitől csak még szerethetőbbé válnak Kőszeg történetei és még megfontolandóbbá az implicit ajánlata. Ugyanis a szerző nem kertel, hanem kiteregeti a szennyest. De mondom inkább úgy, hogy letörölgeti a tabuládákat. Vagy még inkább úgy: kibeszél. Kiértékel visszásságokat, kompromisszumokat: a Beszélő alapítása körüli huzavonát (A Beszélő 0. éve – K. történetei), Krassónak, az ellenzék fő ellenzékének szerepét (Egy forradalmár polgár), a hálózatból párttá alakulás körülményeit (Puccs), Tölgyessy kiszorítását a pártvezetésből (Tölgyessy és a rendszerváltó pártok alkonya), a legális Beszélő első évei körüli feszültségeket (Ottilia és a Beszélő), a koalíciókötés érveit és ellenérveit, a Tocsik-ügy SZDSZ-es érintettségeit, Magyar Bálint felelősségét (Sakk! Matt?). Elszámol és nem elszámoltat. Kőszeg saját magát és K. nevű hősét is minden élethelyzetben (röplapozó forradalmárként, propagandistaként, kiadói szerkesztőként, könyvesbolti eladóként, szamizdatszerzőként és szerkesztőként, országgyűlési képviselőként, jogvédőként, magánemberként) mély öniróniával és önkritikával szemléli, pátosztól és minden heroizmustól mentesen. Már egyáltalán nem köti a párt- és a frakciófegyelem, talán éppen ezért nincs se kifejezett vád-, se védőbeszéd a két kötetben. Csak elvhűség van (az egyik emlék szerint: a Helsinki Bizottság egykori elnökeként még a – szintén – egykori liberális belügyminiszter ellenében is).

Akárhogyan is vélekedik az Olvasó a Kőszegnél felvetődő kérdésekről, például a halálbüntetésről, a pártfinanszírozásról, pártállamról vagy többpártrendszerről, attól függetlenül, hogy hisz-e neki, mindent elhisz-e neki vagy valamiért még mindig gyanakszik, barátként vagy ellenfélként gondol rá, mégis csak őt és a hozzá hasonló hangvételű, akár más szemléletű megszólalókat jobb hallgatni és meghallgatni, mint a végletekig elfogult, törtető, ötlettelen, bohóc pártkatonákat, innen, onnan, amonnan. Mert Kőszeg hangjában és K. személyiségében ott bujkál a lelkesítő vitakedv, a nyugodtság és az elszántság eleganciája, a biztosnak elfogadott irányok mentén történő izgatott igazságkeresés.

Mert ezekben a nagy és piti ügyekben, az oly sok akta és bársonyszék szagú viszály között, el vannak keverve a magánélet történetei is, a barátságoké, csalódásoké, árulásoké, szerelmeké, hűtlenségeké, veszteségeké. A hétköznapoké. Mert Kőszeg, bocsánat K., ahogyan dönt a hétköznapokban, úgy gondolkodik hazáról, életről, halálról, tehát úgy politizál. És ahogy gondolkodik hazáról, életről, halálról, tehát ahogy politizál, úgy dönt a hétköznapokban.

Ezzel a két kötettel hétvége köszöntött be Kőszegéknél: a nagypapa meséli meghosszabbított, második kamaszkora legszebb történeteit, fotelban ülve, a vasárnapi ebéd után, de még szunyókálás előtt. Tehát komolyabb hevesség nélkül. Már csak az a kérdés, az unokák odakuporodnak-e a szőnyegre.