Kortárs popkultúránknak kevés oly stabil alapköve van, mint az R.E.M., amely azon kevés zenekarok közé tartozik, melyek képesek voltak egyszerre két évtized emblematikus előadói is lenni. Természetesen e bravúros teljesítményhez nemcsak zseniális lemezek szükségesek, mint a Chronic Town EP, a Document, az Out of Time vagy a New Adventures in HI-FI, hanem olyan fontos pályakorrekciós lemezek is, mint az 1985-ös, kifejezetten élvezetes Fables of the Reconstruction, a zenekar legkísérletibb (sajnálatosan mégis sok kihasználatlan vagy rosszul kihasznált lehetőséget felmutató) 1998-as Up, illetve a 2008-as Accelerate című lemeze.

Ezek az albumok jellemzően a teljes életmű egészének tükrében mutatják meg igazi értéküket, fontosságuk pedig nem annyira önértékükben, mint inkább a teljes diszkográfia aktív alakításában rejlik.

Számunkra (jelen írásunk tárgya, a Collapse into Now lemez mellett, természetesen) mindezek közül a legutóbbi Accelerate a legérdekesebb. Mégpedig azért, mert a fent említett lemezek igazi jelentősége többnyire a közvetlenül utánuk következők (tehát az életmű kormányzásának mértéke és főleg minősége) alapján dől el.

A Fables of the Reconstruction esetében a következő állomás (Lifes Rich Pageant) magáért beszélt, az Up esetében (Reveal - 2001, Around the Sun - 2004) már nem igazán. A Bill Berry dobos távozása okozta traumát az együttes ugyanis olyannyira megszenvedte, hogy míg az 1998-as lemez inkább csak egy félig jól elsült kísérletnek volt betudható, az utána következő kettő már egyértelműen jelezte: az R.E.M. éppen pályafutásának mélypontjára (hullámvölgyébe, válságába - ahogy tetszik) zuhant az ezredfordulóra.
Így vált lehetségessé, hogy minden idők egyik legkiválóbb zenekara a nyolcvanas és kilencvenes után nem tudott (részben) a magáénak még egy évtizedet, s ezért nőhetett föl időközben már egy olyan generáció, amelynek tagjai nem feltétlenül vannak tisztában vele, hogy ez a leginkább élettelenül, elnyújtva, ványadtan agonizáló, már-már pempős állagúvá túrósodott zenekar egykoron a legfontosabb dolgok egyike volt a nemzetközi popkulturális térben. (Jellemző, hogy maga Peter Buck gitáros nyilatkozta anno az Around the Sun lemezről, hogy számára effektíve hallgathatatlan az anyag, mivel folyton kihallja belőle, ahogy három elkeseredett pasas nyűglődik azzal az anyaggal, amit annyira unnak, hogy már szó szerint el sem bírják viselni.)

Ilyen szituációban született hát 2008-ban az Accelerate, amely az R.E.M. ígéretéhez híven nem is a zenekar kilencvenes, hanem mindjárt a nyolcvanas évekbeli gyökereihez nyúlt vissza ihletért, s bár az ilyen kísérletek a legtöbb kollektívánál többnyire csúfosan, zenei kapuzárási pánik szánalomkeltő dokumentumaiként sülnek el, az R.E.M. nemcsak hitelesen, de élvezetesen is abszolválta.

Mondom ezt még akkor is, ha az Accelerate, mint a fent már emlegetett pályaújratervező lemezek egyike, nem igazán bírt versenyre kelni az életmű legnagyobb részével - tekintve, hogy nem ez volt a célja, hanem már címében is a lehető legvelősebben összefoglalt elhatározás: a mindennél fontosabb gyorsítási szándék. És lásd, a zenekarba valóban élet költözött, nem is akármilyen.



És (csak) itt érünk el ahhoz, amiért most egybegyűltünk, nevezetesen hogy végre érdemben is szót ejtsünk az R.E.M. tizenötödik (!) stúdiólemezéről, az idén megjelent Collapse into Nowról.

Ha már eddig terjengősen tettük a dolgunkat, legyünk ezegyszer velősek: ez egy jó lemez. Mi több, erős, izmos munka, mely ha nem is ereje teljében, de annak mostani potenciális legjavában mutatja a georgiai triót. A színvonal persze ingadozik valamelyest, ahogy ez a legtöbb lemezükön megfigyelhető, most azonban kevesebbet, vagy kisebb kitérésekkel.

A lemeznyitó Discoverer tekintetében már mindjárt felróhatunk némi kisiklást lefelé, bár a dal nem rossz, de valójában nem is igazán nagy szám (csak összehasonlításképp: a pont tíz éve kijött Reveal dalainak túlnyomó többsége még ebbe a nem-igazán-nagy-szám kategóriába tartozott), sokat segített rajta azonban a zenei kontextus és pozícionálás, nevezetesen hogy felvezetésre és hangulatbeállításra tökéletesen alkalmas: a jóisten (illetve hát a zenekar) is egy jó lemez felütésének teremtette.

Innentől pedig jobbnál jobb trekkek következnek. Számos dal idézi az Accelerate lemezt is, igaz, dallamosabban, dúdolhatóbban, mint a 2008-as korong számai: hiába, beérett a gyorsítási elhatározás. Így az olyan kiváló szerzemények, mint az All the Best, a Mine Smell Like Honey, az Alligator_Aviator_Autopilot_Antimatter vagy a That Someone Is You elsősorban az előző lemez hatékonyságának és szükségszerűségének ékes bizonyítékai.

Még majdan nagy valószínűséggel klasszikusa érő felvételeket is találunk (ilyenre az Accelerate-en vagy elődjén, az Around the Sunon - mégha sok jó szám közt válogathattunk is - nem akadtunk), mint az addiktív Überlin, vagy a maga erőteljes pátoszában mártózkodva is bombaerős Oh My Heart.



És a seregszemle végére hagytam a lemez legfőbb erényét: nevezetesen hogy a lassúak is működnek (meglepő módon már az Accelerate két kakukktojás lassúszáma is pazarul szólt).

Persze jogos a kérdés, hogy egy, a kilencvenes évek alatt fokozatosan belassuló, majd a kétezres évekre már nevetségesen tempótlan valahai bítzenekar esetében miért lenne olyan nagy reveláció, hogy épp a lassú számaik működnek?

Nos, ha el is tekintünk az utóbbi négy-öt év R.E.M.-es tendenciájától, ami leginkább a pörgős ritmusú dalok favorizálásában merült ki, maga a tény, hogy az R.E.M. a botrányosan csigatempójú Arund the Sun után mindösszesen hét évvel újra megreszkírozza a lassú számok nagy(obb) tételben történő előállítását, s még jól is jön ki a helyzetből, valóban böcsületes teljesítmény.

A Collapse into Now visszafogottabb, merengősebb szerzeményei (Oh My Heart, Every Day Is Yours to Win, Walk It Back, Me, Marlon Brando és a várva várt újabb, s megint emlékezetesen elsülő Patti Smith-kollaborációt meghozó Blue) egytől egyig emlékezetesre, izgalmasra és (a legfontosabb) karakteresre sikerültek.
Ahogy a fent már említett Patti Smith bárki fülét könnyűszerrel megbabonázó újabb közreműködése, de még a kanadai Peaches (elnézést, nincs rá találóbb kifejezés) cukor vendégszereplése az Alligator_Aviator_Autopilot_Antimatterben is jó ízléssel és arányérzékkel meghúzott lépés, mert bár a lemez (R.E.M.-viszonylatban legalábbis) hemzseg a be-beköszönő sztároktól (még a Pearl Jam-es Eddie Vedder is belekornyikál az Itt Happened Todaybe - hálisten nem nagyon hallatszik), a végeredmény mégse lesz csiricsáré és rikító.

S bár a lemez az R.E.M. életművében inkább csak a középmezőny felső régióiban kaphat helyet, az idei zenei év legszűkebb értelemben vett egyik legjobbja. Na, ilyesmire nem volt példa a kétezres évek beköszöntte óta. Nincs minek nem örülni.