zene

Soós Tamás

2011. 08. 19.

Kedélyinga: fent és lent a Szigeten

Interpol, Rise Against, Flogging Molly, The Maccabees, Sziget Fesztivál, 2011.08.10.

Idén a Szigetelők az utóbbi egy-két év kínálatánál jóval erősebb zenei felhozatalból szemezgethettek. Igaz, szélsőségektől mentes, összefüggő programot még a széles ízlésvilágúak sem tudtak összerakni egy-egy napra. A Nagyszínpadon egymást váltották a bánatosabb rockzenék és a felszabadult örömzenék, de az idei debütnap a markáns kedélyingadozással együtt is az egyik leghúzósabb összeállítást kínálta.

Hangulatjelentésünket és a Szigetet a brit indie rock mindent felfaló és megemésztő kategóriájába sorolt The Maccabees nyitja, akik délután háromtól, verőfényes napfürdőben prezentálták borongós, atmoszférikus rockzenéjüket. Eddigi két albumuk, a Color It In és a Wall of Arms lemezkritikáiban (a) The Futureheads és az Arcade Fire számít visszatérő referenciapontnak, ám a főleg a második lemez introvertált, merengős dalaira építő programjuk az említetteknél egy visszafogottabb, szomorkásabb zenekar képét mutatta.

Habár egyediséget tényleg elfelejtettek becsempészni hol popslágerekre, hol elborult indie zenére emlékeztető hangjegyeik közé, az élesen ropogó basszusgitár-sorokkal, ízes, kétgitáros harmóniaszólókkal és feszes alapritmussal delejező dalcsokor mégis kiváló felvezetésnek bizonyult.

The Maccabees – No Kind Words

A koncertet Orlando Weeks énekes-gitáros vitte, akinek orgánuma egyaránt megidézte a depresszívebb poszt-punk bandák és a pörgős, bulizós indie rockzenekarok világát, de igazán felszabadultan a némileg az előbbi stílusra hajazó dalokban lubickolt. Az „újlemezes” Young Lions vagy a No Kind Words mélyebben fekvő énektémáinak törékeny szépsége könnyedén került összhangba a kissé feminim, szolidan melankolikus húrokat pengető gitárjátékkal.

Az együtténeklős slágereknél elvileg a vokáloknak kellett volna fenntartani a lendületet, de ezek sajnos a kora délutáni hangosításban kissé elvesztek, és a szépszámú publikum sem volt még úgy felspannolva, hogy maximálisan kisegítse a briteket pl. az One Man Holding refrénjénél.

The Maccabees – Love You Better

A koncertet úgy negyed óra után pörgették fel pár elsőlemezes, vidámabb dallal, de a színpadi koreográfia és mozgás még ezeknél se kötötte le nagyon a figyelmet: Weeks kitartóan menetelt a mikrofonja mögött, de a többiek részéről minimális figyelemfelkeltésre se futotta. Nagyjából az aranymetszés táján ült le kissé a buli, hiába szálltak néha a srácok, mint a Floyd, a túl gyakran egybefolyó dalok, és a biztos középtempó visszafogta a hangulatot. Sajnos ezzel egy időben a Szigetes munka hívó szava is elszólított a színpad elől, így pont a végszóként előadott Love You Betterről sikerült lemaradni, ám a rákövetkező Flogging Molly koncert fél perc alatt oszlatott el minden bánatot.

Talán a Narancs Szigetes külön rovatában írták, hogy se a Molly, se az Interpol zenéje nem a Nagyszínpadra való, hanem intimebb klubkoncertre, ahol az ír punk-rockerek intenzívebben tudják lebontani a ház falát, és az elegáns brit ifjak melankóliája is egyénhez címezve tud igazán hatni. Aki látta a Flogging Molly-t pár éve, hasonló időpontban a Szigeten, mikor Float című lemezüket adták el a nagyközönségnek, az tudhatja, hogy az ír kocsmarockerek zenéje nagyon is jól működik a Nagyszínpadon, és a délutáni időpont se nem véletlen, se nem kicseszés irányukban. A sokat emlegetett, és többnyire megfoghatatlan „Sziget feelingnek” címkézett felszabadultság érzéséhez ugyanis tökéletesen passzol a napfürdőben előadott örömzene, a hatalmas tömegeket táncra perdítő punk ’n roll, és az írek keserédes mulatós zenéjének keveréke. Talán nem véletlen, hogy az első napon ők, az utolsón pedig a szintén 16:30-kor kezdő Gogol Bordello szögezte a legimpozánsabb emberszámot a Nagyszínpad rétjére, ahol szinte tökéletes hangosítással festettek kaján mosolyt az arcokra.

Flogging Molly – Drunken Lullabies

Értelemszerűen a krimlik zenegépéhez kiadott, idei keltezésű Speed of Darkness volt elsősorban terítéken, amely kissé túlpolírozta a dallamokat a punk nyersesség rovására, néhol egészen bódítóan kellemes dallamokat tapasztottak a csordavokálos refrén helyére. Persze ezt meg is tehetik, hiszen a frontember Dave King talán a legjobban képzett punk-rock énekes, anno még a Fastway c. heavy metal bandában tolta együtt a Motörhead ex-gitárosával, Eddie Clarkekal és az UFO-ból ismert Pete Way-el egyetemben. Élőben viszont a sok öblögetésnek és kitartó ordibálásnak, rohangálásnak köszönhetően ugyanolyan ércesen szólaltak meg ezek a dalok, mint a Drunken Lullabies pofátlanul egyszerű, egy kaptafára írt, ám megunhatatlan slágerei.

Flogging Molly – What’s Left of the Flag

Az újlemezes dalok alatt a táncolásba oltott masszív pogó a tüdőpróbáló ugrálásnak adta át a helyét, mint a kirúgott melósoknak dedikált Revolutionben, vagy az akusztikus lassúzással felvezetett Oliver Boy-ban. Azonban elég volt rápillantani a kivetítőre, hogy a színpadot letaposó írektől máris kellően szigorú hangulatba kerüljünk, a focihuligán-külsejű George Schwindt dobos, vagy a refrének alatt állatian vicsorgó Nathen Maxwell basszer rögtön a füstös kocsmák mélyének légkörébe repített, ahol nemcsak a tízedik söritaltól lehet lefejelni az asztalt.

Flogging Molly – Seven Deadly Sins

Dave King már jóval barátságosabban kommunikált a közönséggel, és a szimpatikusan ugrabugráló énekestől még az oly gyakran elcsépelt-elhasznált, szabadságról, békéről és szeretetről szóló átkötő szövegek is őszintén hangzottak, mikor azokat a hányatott sorsú ír nép történelméből kiragadott pillanatokkal támasztotta alá. Buzdítania viszont senkit nem kellett, a Szigeten úgyis mindenki szeret mindenkit, másrészt a Bridget Regan hegedűjének dallamaival megbolondított, féktelen kelta punkra mindenki heves és tisztességes őrjöngésben tört ki.

A Flogging Molly újlemezes dalokkal megspékelt, masszív best of bulit nyomott, amely során csak a Drunken Lullabieshoz vagy a Requiem for a Dying Songhoz hasonló katartikus slágerek akadályozhatták meg a közönséget, hogy ne kezdje el verni a pultot egy pint Guinnessért. Ilyen dalokkal nem is lehet hibázni, ezúttal is tökéletesen ütötték meg a Sziget alaphangját. Jövőre talán csak egy Dubliners vagy Dropkick Murphys koncerttel lehetne feljebb tenni a lécet – csak mert őket még nem láthattuk itthon.

Az elhangzott dalok:

The Likes of You Again

Speed of Darkness

Requiem for a Dying Song

Worst Day Since Yesterday

Revolution

Drunken Lullabies

Saints & Sinners

Devil's Dance Floor

Float

Oliver Boy

Tobacco Island

If I Ever Leave This World Alive

What's Left Of The Flag

The Seven Deadly Sins

A paficista punk-rockot űző Rise Against hiába számított az idei Sziget egyik húzónevének, lendületesen és profin levezényelt koncertjükön mégis sokkal kényelmesebben el lehetett férni, mint a túlzsúfolt Molly-bulin. Pedig a környezet- és állatvédő zenészek bűvészmutatványa az, hogy már hatodik albumukon keresztül házasítják össze sikerrel a The Offspring vagy a Blink 182 régi szép pillanatait idéző, populáris punk-rock zenét a kiapadhatatlan dallamforrásaikkal, és az idei Endgame-en se fogytak ki a nagy ívű, fülbe tapasztott melódiákból.

Ennek ellenére előadásuk korántsem hatott meg annyira, mint a Sziget előtti rövid lemezmustra során vártam, ugyanis Tim McIlrath énekes egyszerűen nem bírta elegendő szuflával a felpörgetett tempót, és a koncert első felében csak kapkodta a levegőt az énektémák alatt. Technikailag kifogástalan, ám kissé színtelen-szagtalan orgánuma így el-elveszett a sorok alatt, és tagadhatatlan dallamérzékenységét is elsodorta a megfeszített hadarás. Inkább a relatíve lassabbra fogott nótákban érvényesült, mint a Help Is On The Way vagy az Endgame elsőszámú slágere, az Architects.

Azonban amint lekeverték a Greenpeaces, vegetáriánus punk-rockerek a tempót, azon nyomban fejest is ugrottak a pozitív üzeneteket feladó giccs világába, mint azt az akusztikus gitáron elővezetett, zeneileg üresen csengő Hero of War maradéktalanul példázta. De legalább ekkor tisztán és kivehetően vokalizált McIlrath, aki csak a koncert második felére szokott hozzá a bespeedezett ritmusokhoz. Szigethez illően hiába raktam félre mindenféle előzetes fenntartásomat, a várva-várt önfeledt bulihangulat elmaradt, így a korrektül szórakoztató műsor egy órája után átbattyogtunk a Nagyszínpadtól szimpatikus kétperces távolságra fekvő Rock-Metal Nagyszínpadhoz, ahol héttől a Within Temptation melegített.

Rise Against

Számlista:

Chamber the Cartridge

Satellite

The Good Left Undone

Re-Education (Through Labor)

Survive

Make It Stop (September's Children)

The Dirt Whispered

Help Is on the Way

Prayer of the Refugee

Hero of War

Audience of One

Architects

Ready to Fall

Entertainment

Savior

Give It All

Within Temptation – Faster

Bár ne tettük volna... Egy fesztiválon a műfaji kötöttségek és preferenciák előszeretettel szorulnak háttérbe, pláne az elmulatott idő és a betermelt malátaszörp mennyiségének növekedésével párhuzamosan, így a holland gótmetalból popzenészekké avanzsáló Within Temptation koncertjét is nyugodt szívvel kibekkeltem volna az Interpol kezdéséig, ám a hangosítók tettek róla, hogy még véletlenül se lehessen élvezni a bulit. A késés miatt simán előre lehetett lopózni akár a 2-3. sorig is, ám ez a túl szép lehetőség azonnal megbosszulta magát, amint megszólalt a túlhangosított basszusgitár, ami garantálta a masszív halláskárosodást és az élvezhetetlen koncertet.

Amikor kiderült, hogy idén végre kihelyezik szabadtérre a rock koncerteket, néhány naiv zenebarát talán azt hihette, hogy a fellépők végre hírnevükhöz és munkásságukhoz méltó körülmények között szólalhatnak meg (már amelyik), és nem úgy, mintha egy eldugott pesti klub négyméteres színpadára zsúfolva kéne szórakoztatniuk a részeg rockereket egy nagy adag zajmasszával. Hogy a Within Temptation vajon műfaji fenntartások nélkül jó koncertet adott-e, azt tudja a fene, mert pár újlemezes, diszkóritmusra komponált és nagyzenekari szintiszőnyeggel megspékelt popsláger (Shot In The Dark, Faster, In The Middle of the Night) után visszakanyarodtunk a Nagyszínpadhoz, hogy ne véres füllel kelljen végighallgatni az Interpol első magyarországi buliját.

Interpol – NYC

Hogy az idei feszt egyik legjobban várt koncertjét adó Interpol miért nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, arról megoszlanak a vélemények. Az időzítés mindenesetre nem tett kivételt Paul Banks és társai komoly arca és gyakorta bánatos „poszt-punkja” kedvéért, nem akaródzott idő előtt besötétednie, így a 19.45-re kiírt koncert első felében igencsak hangulatgyilkosnak bizonyult a kitartó napfény. A Nagyszínpad biztosította monumentalitást sem használta ki a 2000-es évek indie-alternatív-ésatöbbi hullámának egyik legfontosabb zenekara, a pódium előtt laza sorok kígyóztak, azok is csak az ismert rockslágerek alatt szánták rá magukat szolid ugrabugrálásra.

Interpol – Barricade

Az Interpol bebizonyította az előre tudott tényt, miszerint zenéjük inkább „walkmenes” éjszakai barangolásokra, magányos borozgatásokra, vagy a hálószoba eldugott sötétjébe való, nem pedig ilyen nagyszabású környezetbe – de az A38-ra az életbe sem fogja leszervezni őket senki, marad hát a Nagyszínpad, és a felemás élmény. Az első találkozás varázsa azért jó ideig elcipelte az elvártan visszafogott performanszt a hátán, meg persze ők is bedobtak néhány életmentő, felszabadultabb slágert, amivel a gerelyrészeg szigetelők is tudtak azonosulni, ovációztak is a Barricade vagy az Evil hallatán.

Interpol – Obstacle 1

Énekes-gitárosunk sem gondolta úgy, hogy az ő reszortja lenne felspannolni kicsit a csendben merengő publikumot, néha hümmögött csak két szám között valamit a mikrofonjába, ellenben pár hang híján lemezminőségben énekelt, ráadásként Daniel Kessler gitármelódiái is kristálytisztán csengtek az éjszakában. Főleg az elsőlemezes nosztalgiázások ültek a leginkább, az Obstacle 1-gyel, a minimalista, elszállós Hands Away-jel nem is nagyon lehet hibázni – kár, hogy a hatperces The New-t is beszuszakolták a szettbe, mondjuk a kiüresedés és a nyugalom érzetét egyaránt megragadó NYC vagy a bánatosan gyönyörű, és remek dallamhajlításokkal központozott Leif Erikson helyett.

Interpol – The Heinrich Maneuver

Nem is lehet kizárólag az egyértelműen gyengébbre sikerült 2010-es CD dalait hibáztatni, amelyek néhol önismételnek, akár lemezen belül is (a Summer Well például a Barricadet kopírozza), az elővezetett dalok egy része nem rendelkezik olyan muzikális dramaturgiával, váltásokkal, felpörgetésekkel, amely a Nagyszínpad első napjának esti óráihoz szinte kötelező. Ez önmagában még nem vétek, egy intim hangulatú, kétórás klubbulin simán működnének. Számomra inkább az Our Love To Admire lemez olyan bulizósabb, feszesebb dalai hiányoznak, mint a No I In Threesome, a Mammoth, vagy a lágyabb oldalról a Rest My Chemistry.

Interpol – Evil

Egy kisebb paradoxonnal élve, még így is az Interpol prezentálta az idei Sziget egyik legjobb buliját, csak néhány nagyágyú (Judas Priest, Skunk Anansie, The National) tudta őket beelőzni, igaz, ez inkább azt jelzi, hogy az emelkedő színvonal ellenére még korántsem makulátlan a Sziget régi renoméja. Az Interpol előkapott dalainak másik fele gondtalanul hipnotizált, a Narc vagy a C’Mere keserédes melódiái lazán tudták ideiglenesen feledtetni az olyan zavaró tényezőket, mint a többi ember, a szabad tér, vagy a napsütés. A britek zenéjének hangulat- és érzelemskáláját valószínűleg egyébként se egy koncerten fogja valaki befogadni és átérezni, ettől függetlenül egy klubbulin bármikor, bárhol jöhetnének. Az Interpol zenéje még mindig kiváló narkó, és ezen egy felemás koncert se változtathat.

Az elhangzott dalok:

Success

Say Hello To The Angels

Narc

Hands Away

Barricade

C'mere

The New

Evil

Lights

Take You On A Cruise

Summer Well