A központhoz közeli gyárépületben berendezkedő mamco sajátos tárlatpolitikát folytat: negyedévenként egyszerre cserélik le mind az öt szintjének majdnem teljes kiállított anyagát. A kortárs művészetre kíváncsi ipari alpinisták az évszakokkal együtt váltakozó, heterogén műciklusokat nem ömlesztve, mégis egy egészben kaphatják meg a maguk nyolc frankjáért. A jelenleg bejárható nyári anyagot – ahogy itt mondják: a nyári szekvenciát – például négy művész és egy gyűjtemény teszi ki. Két vizit után sem tudtam eldönteni, hogy most öt vagy tényleg csak egy kiállítást láttam, holott nem sok eredménnyel lehet összefüggésbe hozni az egyes műcsoportokat. Rögtön hozzá kell tenni: a szabálykövetés nem kenyere egyik kiállítónak sem. Régen rossz, ha a svájci utcákon könnyen megszokható hűvös ésszerűsséggel látunk neki az elszállt óriási plüssnyulak, szélsőségesen elidegenedett mizantrópok és punkok benépesítette négy emelet megmászásának.

Számottevő méreténél fogva leginkább Cosima von Bonin kiállított anyagát lehet önálló tárlatszámba venni. Megismerve a kölni művésznő – leginkább konceptuálisnak nevezhető – munkáit, nehezen tudom elképzelni lamentáló, görcsös alkotóként. Látványosan távol áll tőle a tüchtigség, de megeshet, hogy sűrűnek tűnő ötletrohamai közepette nincs is ideje letisztázni a frissen megformázott sziporkát, hiszen rögvest jön egy újabb. Letisztázást nem ismerő munkamódszerével valószínűleg ő maga is tisztában van: „art is not a natural science” – hirdeti ars poeticus cégérként egy fémtábla rögtön az első mű felett. A kompozíció egyébként is sokat megelőlegez a következő termek hangulatából: egy hatalmas textilnyúl kidőlve kör alakú szobája közepén, mely szüntelenül mozog, mintha csak a pulzáló minimáltechnóra keringőzne. A gépzene – mint később kiderül – saját. Az öröm pedig, amelyet annak komponálása jelenthet von Boninnak, túláradó lehet, ugyanis az egyszeri nézőt is igyekszik lemezlovassá avatni. Több terembe is kirakott egy-egy keverőpultot, melyeken babrálva bárki kedve szerint variálhat a hangzáson. 



Nem ez az egyetlen pont, ahol törekszik bevonni a látogatót. Szövegszerkesztőből nyersen kinyomtatott lapok – mintha csak hirtelen ötlet vezérelte volna aznap reggel – hívnak minden sarokból: tegyem fel ezt a fülhallgatót, álljak be a búra alá, másszak fel a létrára etc. Rokonszenves igyekezettel munkálkodik már a befogadói állapotok számát is gazdagítani azáltal, hogy több lehetőséget kínál fel ugyanazon darab szemrevételére. És ez még csak a „nézőpont”, a számtalan olvasatot tartogató műre eddig egy pillantást sem vetettünk. A két legméretesebb installációjával von Bonin elmerészkedik a nézőbevonás lehetőségeinek határáig. A vasúti konténer és a madárketrec bejáratát éppen akkorára nyitja, hogy lehetetlen eldönteni: ide akkor szabad vagy tilalmas a bemenet. A technotaktusok ezekben a dilemmákban és a kiállítás többi szegletében is arra sarkallnak, hogy minél több meggondolatlanságot engedjünk meg magunknak. Itt nem ólálkodnak megsavanyodott, a délután hat órát váró teremőr nénik, nem fog megszólalni a riasztó sem, ha hozzányúlunk valamihez. Olyan falak között járok, ahol mindent szabad! Bármilyen múzeumiatlanul viselkedek is, nem üthetem meg sem a bokámat, sem bármi mást, hiszen minden plüssel van kibélelve.

A minimál techno mellett a mindenhová kilógatott és talán a nagyanyai örökség legócskább kendődarabjaival összestoppolt textilek, lepedők, plédek határozzák meg karakteresen az összképet. Egy végtelen belső telet követő tavaszi nagymosás hangulata uralkodik, a kiteregetett szennyest senki előtt nem szégyelli a művész. A rongykölteményeket nem kevésbé hevenyészetten, de elsöprő lendülettel „írta tele” tűvel és cérnával: frusztrációk, naplóbejegyzések, adatok betűzhetők ki. Felcsigázó kezdeményezések, a megvalósítás viszont csúnyán összecsapott munka. Láttukra a MOME legvagányabb textilszakosai is kifakadnának. Ezek a kendőzetlenül egymásba szabott kendők azonban tudatos végtermékek, ugyanis így nem számít más a puszta ötleten kívül. Csak a pillanat, a kiötlés és az alkotás momentuma a maga nyers voltában. Gyanítom, hogy az az attitűd uralkodik a munkákon, ahogy a kölni művésznő az életét is igyekszik élni.

A főszereplők is tű és cérna segítségével készültek. Mesefigurák, antropomorf állatok – többnyire plüssből –, akik hol egy kötélen lógva száradnak, hol zenét hallgatva révülnek, egyikük egy rakétát lovagol meg. A termek között néha léc- és (természetesen) plüsskerítések magasodnak minden kétséget eloszlatva afelől, hogy éppen határokat lépünk át. A mögöttük élő figurák a „carpe diem” szemlélet huszonegyedik századi szószólói, akik körében sűrűn megforduló vendég lehet Cosima von Bonin. Mi is ismerjük ezeket a típusokat: a magát akár a szobája közepén kiütő nyulat, a rakétát lovagló madarat és a bús pinokkiót, aki annyit hazudott, hogy az orra két helyen is átlyukasztotta már a falat. Lelki rokonaik ott róják saját kábulatot kereső útjaikat minden nagyobb város éjszakájában. Zömük szemmel láthatóan jól érzi magát. Még én is, hiszen képtelenség nem velük együtt mosolyogni, dacára annak, hogy a zene terén végképp nem azonos az ízlésünk.

Ekkor még nem sejtem, hogy egy emelettel magasabban eljön az én időm is. Az egy lépcsőfordulónyira lévő kiállításszekvencia-részlet, az Europunk neve ugyanis nem egy művészt, hanem a punk kultúra 1976 és 1980 közötti vizuális lenyomatait takarja. Bakelitborítók, stencilezett fanzine-ok, filctollal készített koncertplakátok… A kultikus darabok között öt perc után már azt bánom, hogy miért nem születtem harminc évvel korábban. Az élmény mégsem lehet teljes, mert a kiállítás süket: a Joy Division- és a Buzzcocks-riffeket nekem kell dúdolnom a koncertfotók alá. Pedig senki sem tiltotta meg, hogy szóljon a zene. Cosima von Bonin éppen most nyomott le az ötleteivel együtt csomagolva annyi minimáltechnót a fülembe, amennyit még életemben összesen nem hallottam.

Tucatnyi kiállítást hagytam már el azzal a gondolattal, hogy ha lettek volna dalok is a képek mellé, akkor valami kerekebbel mehetek haza aznap. Nem hiszem, hogy a zenehasználat egy kényes muzeológiai tabu lenne, amelyet csak a von Bonin-féle szent őrültek mernek feszegetni. Valamiért mégis rendre elfeledkeznek a zenéről a képzőművészek és a kurátorok, miközben ugyanazokban a múzeumokban portréfilmeket vetítenek és koncerteket rendeznek. Ideje lenne rátapintani erre a „valamire”, mert gyanúm szerint számos kortárs képzőművész sokkal többeket tudna megnyerni a nonfiguratív vagy többszörösen összetett mondanivalójú kompozíciók számára, ha azt – akárcsak kapaszkodó gyanánt – némi dallamba vagy zajba ágyazná.

A genfi mamcóban szeptember 18-ig fogadhatók be Cosima von Bonin művei, illetve a Cycle L'Éternel détour című nyári tárlatszekvencia többi darabja: Nina Childress, Mai-Thu Perret, Markus Raetz anyaga, valamint az Europunk gyűjtemény.