Hogyan kapták meg a tervezési megbízást? Ismerték már korábban Kovács Gábort, a megbízót?

Magyari Éva: Nem ismertük és nem találkoztunk korábban Kovács Gáborral. Talán Dávid Ferenc művészettörténésszel volt kapcsolatban, tőle kérhetett tanácsot, és így merülhetett fel a mi nevünk. Dávid Ferenccel már dolgoztunk többször, régi házakon is. Valamikor 2006 februárjában keresett meg bennünket Kovács Gábor, hogy megvette a kolostort, és szeretne megbízni minket az engedélyezési tervek elkészítésével. Nagyon rövid volt a tervezésre álló idő. Szédületesen gyorsan készült el, 2-3 hónap alatt, azt hiszem...

Pazár Béla: Még annyi sem, 2-3 hét alatt. Akkor még nem is láttuk a házat.

Magyari Éva: A pályáztatási rendszer miatt volt ez a rövid határidő. Ahhoz hogy pályázni tudjanak, egy beadott építési engedéllyel kellett rendelkezniük. Ez nagyon rossz követelmény: nincs előkészítési idő, nem lehet elég időt szánni a tervek elkészítésére.

Nem volt más választásunk, mint készíteni 3 hét alatt egy finoman mondva hiányos anyagot, majd beadni a megfelelő hatságokhoz, és a hiánypótlási idő alatt elkészíteni rendesen, letenni azokat a részeket, amik nem készülhettek el. Így a tulajdonos tudott pályázni, mivel a pályázathoz csak az engedély beadásának az igazolása szükséges.

A beadott tervekhez képest mennyit változott a megvalósult épület?

P.B.: Meglévő épületről van szó, tehát alapvetően nem változott semmi. Bizonyos részleteiben változott – mint ahogy mindig is a tervek kidolgozása során változik egy kicsit a ház –, de alapvetően az eredeti elképzelés valósult meg.

M.É.: Az volt a szerencse, hogy nem kértek semmilyen különleges dolgot, hanem azt, hogy ott az a ház, megvették, és ennek a térnek megfelelően szállásfunkciót helyezzünk el benne. Tehát semmi olyan különleges igény nem merült fel, amit nem lehetett megoldani – és ez később sem változott meg. Mikor megnyerték a pályázatot és megkapták a támogatást, akkor sem nőttek az igények, nem voltak olyan kérések, amik rosszat tettek volna az épületnek.

P.B.: Egy épület és egy építtető szerencsés találkozásáról beszélhetünk. Az épület az új funkciót és tereket jól befogadja, továbbá az építtető nagyon barátságosan és tisztelettel viszonyult az épülethez, semmi olyan dolgot nem várt el, nem kért, ami egy ilyen szép régi épületnek a hangulatát, tereit tönkretette volna.

M.É.: Egy ideig tartottunk is tőle, hogy majd jön még valami, kérni fognak valamit, mert hihetetlennek tűnt, hogy csupán csak szállásépületet szeretnének. Természetesen vizesblokkokat el kellett helyezni, valamennyire hozzá kellett nyúlni a házhoz.



Az interjút a képre kattintva megnézhetik a 6b.hu-n.

Mikor találkoztak először a kolostorral?

Mikor megkaptuk a megbízást rögtön lementünk, az volt az első. Az első találkozás varázslatos volt, nagyon jól éreztük magunkat az épületben. Téli nap volt, nagy hó, nagyon hideg, de nagyon szép napos idő. Lehetett látni, hogy szerencsés módon nagyon sok minden megmaradt, nem ment tönkre. Az idők során hozzáépítgettek mindenféle toldalékot, és persze nagyon sok minden apróság változott, de alapvetően semmi visszafordíthatatlan dolog nem történt a házzal. Láttuk, hogy le lehet bontani, amiket hozzáépítettek, amiket kettéválasztottak, azokat újra lehet egyesíteni. Úgy éreztük, hogy valahogy megállt ott az idő. Talán nem is igaz, hogy megállt, de beleérezhető volt minden, akár az 1640-es állapot, akár a későbbi korok által a rárakódott nyomok.

Legutoljára elmeszociális otthon volt, annak a nyoma mindenhol jelen volt: a világoskék csempe, a metlachi burkolat, a különböző gépezetek, amivel a betegeket emelték, a fürdető, a belső udvarban hozzáépített kis félnyeregtetős épületrészek. Ezek a kis hozzáépítések a gazdasági udvarban mint kis dudorok ránőttek a házra. De ugyanakkor ott voltak a kőkeretes ablakok, a boltozatos terek, a fantasztikusan jó arányú templom és ez a hármas udvar – belül is van egy udvar, a gazdasági udvar és hátul is van egy udvar, magas fallal körbevett kert, teli növényzettel a hó alatt, nagy fákkal – elég varázslatos volt.

A házon a karmeliták nyomai ugyanúgy rajta voltak, mint a pálosoké, ahogy utána kórházé és az elmeszociális intézeté. Amikor az intézet kiköltözött, akkor bezárták a kapuit, és azóta mintha nem lépett volna be senki.

Mesélnének a ház történetéről?

P.B.: 1440-ből van az első írásos anyag a későgótikus pálos kolostorról. A sopronkertesi pálosok, akiknek a kolostora csatározásokban elpusztult, költöztek át ide Sopronbánfalvára. Nagyon viszontagságos a történetük: a török feldúlta, később üres volt, lacikonyhások, táborozások folytak benne. A XVI. század közepétől a XVII. Század közepéig félig-meddig romos állapotban volt – írták, hogy fák nőnek benne –, majd 1640-ben feltámadt és utána tulajdonképpen virágzott a kolostor, jómódúak voltak, egészen II. Józesef rendeletéig, ami feloszlatta a szerzetesrendeket. 1786-tól 1892-ig, újabb száz évig teljesen változó világi használatban volt: katonai kórháztól kezdve bányászlakásokig minden volt benne. A következő korszak 1892-től 1950-ig, amikor a karmelita rend használta – a mayerlingi karmeliták vásárolták meg, majd megint jön egy viszontagságos időszak 1950-től 2000-ig. Talán mondhatjuk hogy megint méltó használata van az épületnek.

Visszatérve arra, hogy hosszú időn keresztül mit él meg egy épület és mégis, ha eljön az idő, képes feltámadni.



Az épületről készült filmet a képre kattintva megnézhetik a 6b.hu-n.

Használóként: elmeszociális ápoltként vagy ápolóként, nővérként vagy szerzetesként, bányászként az intenzív használat során berendezkedik az ember mindenhol. Hol van az a pont, amikor az idegen, az építész, egy ilyen nagy multú, az ő életéhez képest jelentős idővel rendelkező épületet, történetet úgy olvas már, mint a használói. Mikor szembesül vele, hol tud belehelyezkedni egy ilyen időtávlatba? Amikor először lemegy és találkozik vele vagy amikor elkezdi rajzolni a terveket, és érzi az elődök nyomát?

M.É.: Van egy első benyomás, senki nem tud szabadulni alóla: Hatással vannak ezek a terek mindenkire: akár építész, akár nem. Ha jó, akkor független szinte a szakmánktól, egy ilyen első benyomás mindenkire tud hatni. Az nagyon erős. És az egész már nem egy pont utána, hanem az egy folyamat, egy hosszú együttlét folyamata, amikor mindig egyre többet és többet lehet megtudni róla. Egyrészt a múltjáról – amiről először semmit nem tudtunk, csak azt, hogy van. Ez a folyamat egészen addig tart, amíg kész nincsen, de valójában még utána is. Ha igazán jól sikerült ez az egész közös munka – amiben a kivitelezők, a tulajdonos, a lebonyolítók vesznek részt –, akkor mindennek van egy utóélete is. Tanácsot kérnek később is, ha szükségük van rá, ha nagyon égető.

Nem zárul le az átadással, de ez az intenzív együttlét a kivitelezés befejeztével sajnos lezárul. Nem?

P.B.: Igen, igen. Már az első találkozás az épülettel fantasztikus volt, mert óriási hatással volt ránk, az már mindent eldöntött. Van még egy érdekes dolog, hogy tulajdonképpen építészként az ember több házban van otthon. Amiket megtervezett és felépült, azokban tényleg otthon van, mert nem csak hogy ismeri minden részletét, hogy mi hol van benne, melyik ajtó merre nyílik, hanem ahogy így telik az idő, valahogy mintha nem is költözött volna el onnan. Tényleg nem kell már odajárni, mert nem épül már a ház, de bármikor odamegy az ember, nagyon otthon van. Úgy van otthon, mintha a lakásába menne haza. Ez nagyon érdekes jelenség. De az összes épülettel ez van. Nem csak velünk, másokkal is. Ez olyan mesterség, aminek ez ilyen furcsa, örömteli tulajdonsága. És a legkülönbözőbb fajta épületekben. Egy ilyen kolostorban is úgy érzi az ember, ha bemegy, mintha hazamenne bizonyos szempontból. Ami nagyon jó érzés, és nem múlik el.

Nem múlik el tényleg? Nem érzi utána kicsit kirekesztve magát az ember? Most, hogy bezár a nagyközönség előtt, és szálloda lesz.

Visszagondolva: más épületeinkbe is vissza szoktunk járni, melyek 10-15 évvel ezelőtt készültek el.

M.É.: Csak nem olyan intenzív a kapcsolatunk. Ez az intenzív korszak zárul le a ház befejeztével.

P.B.: Pont a Sándor-palota az a ház, ahol az ember nem csak mindent ismer, hanem tényleg mindig szólnak, ha valami problémájuk van .

Sopronbánfalván is a nyilvánosság számára bezárul a kapu, de igazából most kezdik használni, tehát az élet most fog elindulni benne, aszerint, aminek szánták.

A teljes interjút elolvashatják itt.