0. nap

Bár úgy tűnik, a Gesztivált követően az első – és igazán jelentős – nagy produkció a Szigeten Prince fellépése volt, a zömében a nyolcvanas években kitermelt poppal párhuzamosan egy másik rendezvény is zajlott, mégpedig a Magyar Rádió Szimfonikusának a hazai pop-elittel végbement keresztezése a világzenei nagyszínpadon. Sajnos látszott, hogy még nem igazán indult be a Sziget, illetve mindenki (legalábbis a külhoniak) Prince-et választotta: a szimfonikusok előtt mintegy a keverőpultig terjedt a laza tömeg.

A könnyűzene keverése klasszikus hangszerekkel, illetve komplett nagyzenekarral messze nem újdonság, szűk másfél évtizeddel ezelőtt többek közt a Metallica is áthangszerelte néhány dalát egy koncert erejéig a San Francisco-i szimfonikusokkal, és bár annak a produkciónak akkoriban talán nagyobb volt a füstje, mint a lángja, végül a Metallica-dalok sem jöttek ki rosszul belőle. Igaz, a Bay Area zenekar akkoriban épp a Load/ReLoad okozta sebeket igyekezett valamilyen módon gyógyítani, így a főként retró anyagból álló műsor – amerikai füllel legalábbis – sikert aratott. De még itt Európában is hasra estek tőle sokan, jóllehet már ekkor többen az Apocalypticára mutogattak, amely a szóban forgó műfajt ennél is korábban sikerre vitte a metálban.

Mindezen előzményekkel kérdés, vajon a hazai popzene úgyszólván intelligensebb darabjai elbírják-e a nagyzenekari súlyt, illetve képes-e a szimfonikus átdolgozás valamely másik arcát mutatni az olyan daloknak, mint a Heaven Street Seven Ez a szerelemje, a Freshfabrik Steeling the Sunja, a Belmondo Süt rám a napja, vagy a Vastaghúros Swetter népdalai. A kérdés részben retorikus; persze, e nóták kellemes töltetet, mondhatni mélységet nyertek, a nagyzenekari támasszal, a vonósok által érdekes színezetet kaptak. Másfelől viszont e mélység látszólagos és tűnékeny: a klasszikus hangszerekkel mintegy komolyabbá, nagyszabásúbbá varázsolt tételek ugyan csillogtak-villogtak, de nem hoztak elő semmilyen, a stílusok keveredéséből fakadó elementáris többletet. Hiszen éppen igazi kereszteződés nem történt: sokkal inkább az egyik zenei világ – a pop – kiszínezése, kifestése a klasszikusokkal. Alkalmasint viszont jó reklám ez mindenkinek, és még szórakoztató is, így komolyabb fanyalgásnak helye nincs, a koncert betöltötte fesztiválos funkcióját. Ezen túl azonban – az alapanyag jellegéből fakadóan is – semmilyen csoda nem történt.
 

LVP

1. nap

Már a Filatorigátnál leszállva sűrűsödik a mormogás, megváltozik a hangi környezet, egységes massza tömi el a hallójáratokat – végig ott is marad. Alapszituáció: csak ordítva, kiabálva lehet érintkezni az óbudai szigeten; még jó hogy az efféle tömegrendezvényeket – lózungszerűen – közösségi élményként határozzák meg. De nem is akarok több szót vesztegetni a fesztiválra, hiszen én csupán a keretében zajló koncertekre jöttem.

Nem érkezhettem elég későn ahhoz, hogy ne kelljen meghallanom a bődületes hangerővel mutatványoskodó holland Within Temptationt. A minden eredetiség híján a metállal kacérkodó bombasztikus műanyag popjuk persze óriási tömeget vonzott. A színpadtól mintegy 100 méterre menekülve is túl közelinek bizonyult hangorkánjuk.

Egyszer az életben látni kell a Motörheadet. Ezért jöttem. Bár a 80-as évek közepe óta Lemmyék rendszeresen előfordulnak hazánkban (talán 10-szer voltak nálunk), amikor már igazán kedvet kaptam élő teljesítményük megkukkantásához, richtig, Budapesten kívül léptek föl. Annyira azért nem akaródzott… Most minden föltétel adott volt!

Előzetesen azt mondanám, hogy egy Motörhead-koncert ilyen méretekben maga a paradoxon. Ahogy az AC/DC egyébként kiváló kocsmarockja, úgy Lemmyék rock ’n’ rollja sem stadionokra, fesztiválokra való. Nincs a helyén. Ám mindkettő zenekar annyira közérthető, hogy természetes, hogy nagy közönséget vonz, ami csak monumentális térben fér el. Meggyőződésem azonban, hogy zenéjük ereje inkább kisebb helyen érvényesül: kocsmákban, bárokban, de hát… aki így akarja hallgatni a muzsikájukat, megteheti egy local hero tribute zenekar által…

20 percet csúszva a kiírtakhoz, 20.50-kor csapott bele a zenekar az Iron Fistbe. Huszonöt perc múlva, amikor már túl voltunk az Over The Topon és a Rock Outon is, eszméltem rá, hogy az említett számokon kívül, voltaképpen unatkozom. Pörgős, húzós dalok, de inkább az autóban. Bármennyire is kedvelem a ’headet, teljes lemeznyi csodát soha nem kaptam tőlük, inkább egy Greatest Hitset tudnék elképzelni tőlük. Az előttünk lévő sorban Ganxsta Zolee is inkább fotózkodott a barátaival, mintsem lenyűgözve hallgatta a muzsikát.

Bármennyire is Lemmy az ikon, az est hőse Mickey Dee volt. Nevébe nyugodtan beilleszthető lenne elődjének beceneve: minden metáldobosok atyja, a Muppet Show házizenekara Animaljének reinkarnációja. Nagyon keményen, nagyon látványosan üt, bohóckodik az emelvényén. Dobszólója sem volt unalmas, igaz Phil Campbell gitárszólója sem…

A zenekar nem tudott ott tartani bennünket (hagytuk az Orgasmatront és az Ace of Spadest másra), a csúszással is maguk alatt vágták a fát: 21.50-re átslattyogtunk egy másik színpadhoz, ahol a Venice Beach-i Suicidal Tendencies kezdett. Nem is tűnik olyan távolinak a tavalyi július 6-ika, amikor a zenekar először tette tiszteletét nálunk, az azóta inkriminálódott budapesti West Balkánban. Akkor némileg csalódott voltam, mivel a banda nem az általam leginkább kedvelt késői albumaira (The Art of Rebellion, Suicidal For Life) helyezte a hangsúlyt, és némi haknijelleget is érzékeltem. Most nem voltak különösebb elvárásaim.

A hatalmas sátorban a keverőig tömörültek az emberek, a zenekar mögötti falon kivetítőn duplázták meg a koncertet. Mike Muir és Mike Clark láthatóan tavaly óta külön-külön leadott vagy tíz kilót, bár akkor sem voltak kevésbé mozgékonyak. A You Can’t Bring Me Downnal kezdtek, majd jött az Institutionalized. Teljesen érthetetlen módon főleg csak zaj jutott el a fülemig, mintha egy másik zenekar is éppen koncertet adna a színpad mögött (talán a kivetítő medializáltsága az audiocsatornákon is sokszorozódott). Mindenesetre szinte élvezhetetlenné tette a koncertet: inkább kellett arra figyelni, milyen számot játszanak a zenészek, mintsem élvezhettem azt. Tegyük hozzá, a fesztiválon még sohasem voltam olyan sátras koncerten, aminek a hangosítása megfelelő lett volna!

Mindenesetre a Suicidal Tendencies éppen már látványában is igen hatásosat produkál, színpadi mozgásuk és zenéjük valami eszeveszett hiperaktivitásról tanúskodik, így a párhuzamosan zajló Motörhead miatti közönségfluktuáció ellenére produkciójuk ebben a környezetben is hiteles tudott maradni.

RIP