Mondhatnánk, verseskötet a (kortárs?) kapitalizmusból. De nem mondjuk, botorság lenne, hisz az csak példa. Zsoldosok, rabszolgák, érdek, alku, irodaházak, iparnegyed, barackfaliget, elmulasztott lehetőségek, a vágy, hogy felcsapjunk valaki másnak, minden olvasásnál egyre ismerősebb az egész:

„Október kettő

Belakva immár a legapróbb részletét is
a környező helyeknek, s hogy étvágyamat
a megszokott nem csillapítja, új kihívást
találtam: elviselni így a változatlant,
előre látni mit hoz április kilenc,
az egyforma napok egymásutániságát,
s főleg nem tartani attól, hogy amivel több
múlik el, annyival már kevesebb van hátra.”

Történetek, ahol minden kitörés (a sorsból? egy sorsból?) kudarcba fullad, jólét, ami egyértelműen nem hoz boldogságot.

Annyira nem, hogy az már idegesítő. Le is csapjuk a könyvet. De aztán mégis felvesszük, lássuk, mi jön vagy jöhet még. Mert ezek a versek azért nagyon pontosan vannak megírva. Látszik rajtuk, lassan épülnek össze, egymásba, könyvvé. Mintha kérnék az olvasást. Nem hangoskodnak, nem hőzöngenek, nem akarnak odacsapni. Kimérten és hidegen végzik a dolguk, tudatos ügyfelek.
 

Elérünk az utolsó lapra és akkor vesszük észre, igenis történt sok minden. Itt valaki nagyon dolgozik, őszintén, fáradhatatlanul írja jelentéseit, menti a menthetőt. Utazik, mint Dante vagy Iggy Pop, viszi testét-lelkét, aprót a zsebében, mindent elkövet. Az üdvösségért? Szerelemért? Halálért? Nem derül ki, ahogy az sem, melyik oldalán állunk a fekete folyónak, ahogy a távolodó révészt nézzük.

„Esti mosdás

Rutinból sikálom véresre bőröm,
bár azért szegre nem akasztanám,
alóla – miért annyiszor eladtam –
a jólét még bőven kikandikál,
s meglehet, vásárra naponta járok,
megesik az is, hogy egyszerre van
megkötve és széttárva két kezem,
de beismerem, néha élvezem.”