Amerika az újrakezdésről szól. Az Egyesült Államok kulturális alapja nem épülhet sokszázéves hagyományokra, nem határozhatják meg magukat valamely ősi nép vagy nagy hódítók szerencsés/problémás utódjaiként. Az erkölcsi nagyságot és az USA patriotizmusának alapját az emberiség ősi „nyugat-képe” adja: az a mitológiákban öröklött összcivilizációs hagyomány, hogy Nyugat felé a tengeren túl az Újvilág, a régen elhagyott Paradicsom fekszik, ahol mindent újra lehet kezdeni, és magunk mögött hagyhatjuk a végleg elromlott óvilágot. Az Újvilág olyan hely, ahol nem az számít, mi van a zsebedben, mit hagyott rád a régi, romlott világ poros-mocskos örökségként. Csupán az számít, hogy mire vagy képes magadban, mivé tudod alakítani magadat. Az egyén beteljesítheti saját végzetét, megszerezhet bármit, kiérdemelhet bármilyen sorsot, ha rendelkezik a megfelelő akarattal hozzá, és megvannak hozzá az individualizmust kiegészítő képességei is. "Néhány dollárral a zsebünkben" szállunk le a hajóról a világokat összekötő (vagy elválasztó) óceán átszelése után, és egy-két évtized múlva már lehet belőlünk a Legnagyobb is az Újvilágban.
   
Amerika Kapitány, a Marvel egyik első hőse az amerikai álmot testesíti meg. Elég erős, elég gyors, de nem ezen tulajdonságai teszik méltóvá arra, hogy vezetőjévé válhasson az univerzum más, nála sokkal erősebb és gyorsabb hőseinek. Lelki nagysága, akarata teszi őt azzá, ami. Nincsenek igazán látványos képességei, tulajdonképpen karaktere sem sok, ami elvihetne a hátán egy róla szóló filmalkotást. Valójában az Amerika Kapitány elkészítése – főként úgy, hogy az óvilágban is el lehessen adni – egyáltalán nem könnyű feladat.

Tipikus előzményfilmről kell beszélnünk, amelyik a Thorhoz hasonlóan az Avengers (bár magyarul Bosszúállókként készül, az első képregényes magyar fordítása a sokkal ízesebb: a "Bosszú angyalai") felvezetését szolgálja. A Kapitányt születésének körülményei közé viszi vissza, a második világháború – persze fikciós – világába. Az első képregény címlapján Steve Rogers kék-piros jelmezében Adolf Hitlert üti ki, 1941 márciusában, nyolc hónappal az USA hadba lépése előtt. Már pusztán ez a körülmény is eleve meghatározta a figurát, és amilyen híressé tette őt az ország területén belül, legalább annyira jelentéktelenné mondjuk európai viszonyok között, ahol mások (Pókember, az X-Men és Rozsomák, gyengébbek kedvéért: Farkas, Vasember) sokkal népszerűbbek lettek nála. Hisz ők olyan hősök voltak, aki nem önszántukból keveredtek slamasztikába. A Kapitány viszont szándékosan lépett harci ösvényre, önként ment küzdeni "a jó ügyért", messzire hazájától: az USA ideológiáját képviselte, amikor az belépett a háborúba, és teszi ezt azóta is. Ezért errefelé nehéz volt elfogadni őt a Bosszú angyalainak élén. Az Amerika Kapitány film feladata tehát például itthon, szűk hazánkban eleve más kellett hogy legyen, mint ott, ahol készítették: el kellett hogy foglalja helyét az Marvel univerzumban, bizonyítania kellett a rátermettségét egy olyan környezetben, ahol nem lehetett nemzeti hős. A film tehát ugyanúgy előzményfilm, mint az idén vetített Thor volt. Ugyanúgy nagy költségvetésű 3D mozifilm lett, egy megbízható és rutinos profi-rendező munkája, csak sokkal nehezebben eladható alapanyagból.

Váratlan fordulat következik: mégis jobb lett az Amerika Kapitány, mint a skandináv Istenhős csikorgó filmbe-akarása. Steve Rogers Amerika Kapitánnyá válása mellé ugyanis a forgatókönyvbe nem próbáltak meg túl sok történést beletuszkolni és ez igen jót tett a sztorinak. Az egész film a második világháború idején játszódik, hűen és jó érzékkel kíséri végig a hős legendává válását, és nem próbálja erőszakosan megmenteni a teljes univerzumot. A manapság szokásos realisztikus ábrázolásmód jól áll neki, és jó egyensúlyban tartja a karaktereket. Van eleje-közepe-vége (ami a Thorhoz képest már eleve előny), és ennyivel megelégszik. A legveszélyesebb csapdát, a túlzott és erőszakos pátoszt és a hősiség nevetségesig erőltetett jeleneteit elkerülte, úgy általában is szép távolságot tart negédes patriotizmustól: ugyan egy-egy kínosabb - kötelező - pillanatban odafekszik alá, de a következő jelenetben már kacéran neveti ki saját magát. A figurák szerethetőek, megvannak a kötelező különválasztott, beavatottabbaknak vagy teljesen kívülállóknak szóló poénok és a finom romantikus szál, amelyet nem tolnak erőszakosan az arcunkba. A Vörös Koponyát játszó, mindig kimért Hugo Weaving jót alakít (valahol félúton Smith ügynök és Elrond között), ahogy a szépséges Hayley Attwell, a szigorú Tommy Lee Jones és a kisebb szerepekben játszók is. A színészek közül talán egyedül a főszereplő volt, aki egy árnyalattal kisebbet teljesített az utóbbi időben megszokott képregényhősöknél, de amint az imént is említettem, ezt egy ennyire (minden tiszteletem ellenére is) „egysíkú” hős esetén nem is könnyű feladat kivédeni. Lassan egyébként a Marvel azon is elgondolkozhatna, a későbbi közös munkák érdekében eltekint attól, hogy az univerzumból több szerepet is eljátszasson egy-egy színészével (például Amerika Kapitány már nem találkozhat többé a Fantasztikus négyes csapatával, ahol Fáklyát is Chris Evans játszotta).

Joe Johnstont kiválasztani egy világháborús hősfilm megrendezésére nyerő ötlet volt, hisz ezt már szinte kezdőként, 1991-ben is egész tűrhetően csinálta (Rocketeer). Tulajdonképpen, bár a képregény műfaj csúcsait nem közelíti meg, határozottan kellemes alkotás lett az Amerika Kapitány, képes volt megágyazni a Bosszú angyalainak és méltó helyére tenni hősét a Marvel univerzum mozgókép-világában. A gyönge, de óriási hittel és bátorsággal küzdő fiú a szuperkatona-program (illetve „Újjászületés Projekt") segítségével valóban olyan figurává válik, akinek pajzsa mögött biztonságban éreznénk magunkat, még akkor is, ha nem az Egyesült Államok zászlója alatt születtünk. A film utolsó perceiben már érezhetjük az Avengers forgószelének első apró lökéseit, és ha végigvárjuk a stáblistát, bele is nézhetünk abba, milyen erőt jelent majd a hősök szövetsége.