Beuys – a 20. század második felének egyik legnagyobb hatású (környezetvédőbe oltott) művésze – 1972-ben járt először a dél-abruzzói kis faluban, Bolognanóban. Ekkor ismerkedett meg a helyi birtokos Guiseppe De Domizio Durini báróval, kinek földjein tíz esztendővel később fogott bele Difesa della Natura – a „természet megvédése” – névre keresztelt ötlethalmazának megvalósításába. E nagyszabású vállalkozásfolyamat megidézését állítja időszaki tárlatának középpontjába a zürichi intézmény, amely Beuys további nagyobb – kasseli és seychelles-szigeteki – környezetvédelmi projektjeibe is betekintést enged. Művészeti kiállításról lévén szó, a hangsúlyt természetesen a művekre igyekeztek helyezni, akárcsak a szomszédos termeket megtöltő korai újkori németalföldi festmények alkotta állandó gyűjtemény rendezésekor. Csakhogy jelen esetben az alkotás – melyet önmagában is múzeumi őrök figyelmére bízott művészetként dédelgetnek – nem más, mint kétkezi mezőgazdasági munka, a szűkebben vett mű pedig néhányszáz palacknyi bor és olaj. (Utóbbiból 900 frankért – durván 200 ezer forintért – a museum shopból haza is lehet vinni egy flaskával.)

A reprezentatív építkezések esetében megszokottal vetekedő alaposságú – szinte mániákus – dokumentálás és Beuys (tényleg!) mindenhová odafirkantott szignói révén avanzsálódik mindez kaszástul-kapástul Rembrandt és Bacon közvetlen társaságát kiérdemlő Hochkunsttá. Mégis mi minden? A bejárat mellett rögtön egy egész fal a borosüvegek kartongöngyölegéből; bekeretezve azok a tudományos mérések, melyeket a termés hozama és minősége érdekében végeztetett különböző laboratóriumokkal Beuys; egy magosztályzó, amelyet a 86-os párizsi F. I. A. C. art fairen ő maga is kiállított; egy három lábon álló rozsdás vasüst és egy macséta a Seychelles-szigetekről; illetve még többtucat tárgy, melyek, ha a kerti fészerben akadnának a kezünkbe, valószínűleg nem tartanánk többnek holmi kacatnál.

A falakon körben Guiseppe Durini ültetéseket, betakarításokat, környezetvédelmi vitaesteket és más akciókat megörökítő fotói közül az a száz darab, melyet főszereplőjük válogatott ki és írt alá. Úgy tűnik az utolsó szögig mindent összegyűjtöttek, a napmeleg olajbogyó íze mégsem omlik szét a számban. Egyedül az eredetileg is a zürichi gyűjteményt gazdagító Olivestone installáció előtt érzem úgy, hogy törökülésbe kell kuporodnom. Valószínűleg azért, mert nem Beuys egyik szerszáma, hanem egy par exellence szoborcsoportja előtt állok: terebélyes, durván megmunkált kőtömbökön csillog élettelien, szinte játékosan a folyékony olaj.

A nyolcvanas évekre már komoly presztízsre szert tevő német művész egyszerre artisztikus minőséget szavatoló védjegyként és óriásivá nagyított múzeumi cédulaként feszítette ki a nevét a szőlőtőkék között szüretelő napszámosok fölé vagy a munkába fogott dézsákra annak idején. Most a drapériák, molinók, de a kések is rendre itt sorakoznak az emeleti kiállítótermekben, csak éppen a dagadó fürtök, a munkáskezek és a hegyi levegő nincs sehol. Megpróbálták a vállalkozást hiánytalanul, minden apró részletre kiterjedően – mint egy posztmodern pergamoni oltárt – bementeni a fehér falak közé, de azok a szüretek, borforrások és olajsajtolások már a rájuk következő téllel tovatűntek. Mindez az Alpok túloldalán, negyedszázaddal később – minden muzeológiai mesterfogás mellett is – már csak egy velejét vesztett vázként szemlélhető. Szigorúan két lépés távolságból.

A tárlat létjogosultsága vitathatatlan, de bejárásától nem várhatunk semmi átütőt. Az 1984-as napfényes bolognanói hetek zamata még egy bécsi akcionista estről készült felvételnél is sokkal kevésbé tud ellenállni az időnek. Nem a zürichi muzeológusok hibája, sajnos a Diffesa della Natura elevensége nem nemesedik az annak idején palackozott borral együtt. Úgy tűnik, hogy amennyire megtisztelő lehet egy Beuys-tárlat kurátorságára szóló felkérés, legalább olyan keservesnek ígérkezhet az azzal járó munka. Hiába áll időben sokkal távolabb tőlünk, Botticelli festményeivel egyszerűbb megidézni a reneszánsz természeteszményt, mint ugyanazon falakra felakasztott rozsdás ásók segítségével közelebb hozni Beuys zöld lánggal égő lelkét.

Úgy hírlik, nemsokára a MODEM és a Műcsarnok is otthont kíván adni egy-egy Beuys-kiállításnak. Valószínűleg Gulyás Gábor lenne a leginkább meglepődve, ha az œuvre plasztikusabb, szobrászati részére helyezhetnék a rendezés során a hangsúlyt és a magyar kiállítótermek felé nem az elvont célok érdekében fáradhatatlanul végzett vállalkozásokból megmaradt – és persze szignált – reminiszcenciák vennék útjukat. Izgalmas kihívás, hogy a valaha a mester által érintett eszközökbe vajon többet tudnak-e lehelni az azokat katalizáló eszmékből és lelkesedésből zürichi kollégáiknál a magyar művészettörténészek.
 

Roman Ondák – Enter the Orbit

Korántsem az a meglepő, hogy a MoMA és a Tate Modern után Svájcban is önállóan állíthat ki Román Ondák, sokkal inkább a rendelkezésére bocsátott zürichi (játszó)tér szűkössége. A Pozsonyban alkotó konceptművész egy nem túl tágas és két kifejezetten kicsi termet kapott az alpesi ország nemzeti művésze, Alberto Giacometti életművéből válogatott állandó kiállítás kellős közepén, de a térképzetekkel szívesen játszó Ondák bizonyította, hogy noha a hírnevet talán, a leleményességet azonban semmiképpen sem négyzetméterben mérik. Az első termecskében a fal mellé szinte odadobva, egy két méter hosszú csomag fekszik: a Föld első műholdja, a Спутник-1 gondosan becsomagolva, akár egy karácsonyi ajándékként küldött szánkó. Az 1957-es fellövés idejére emlékeztető, CCCP feliratú bélyegekkel teleragasztott küldeményt a szlovákiai főváros Sputnikova ulica 1. szám alá címezték. (After Return from Orbit, 2011.)

Az ötvennégy éve várokozó pakk felbontását nem kell tovább halogatnunk, a következő teremben már a csomagolópapírból kihámozva látható. (Enter the Orbit, 2011.) Annak idején 96 percre volt szüksége a Föld megkerülésére a kozmoszban, most 96 apró Szputnyikovácskára rebbent széjjel, melyek annak rendje és módja szerint kiállítóterem körüli pályára álltak: katonásan követik egymást a falhoz erősítve egy méterrel a talaj felett. Köztük az üres kozmosz, olykor egy-egy látogató húz el kiszámíthatatlan pályájú üstökösként. Az űrbeli szerkezetek alapvetően kísértetiesen hasonlítanak: négy híján száz darab gömb négyarasznyi hosszú lábbal. Változatosságuk felmérése mégis bogarászó gyermekszemek megállíthatatlanságát igényli! Igaz, a szívószál- és hurkapálcika-antennák mellett a lábak javarészt fémpálcák, de a gömbök bámulatosan sokfélék: celofángalacsin, mákgubó, biliárdgolyó, kókuszdió, habverőfej és még kilencvenegy readymade gömbtestű izé… Tíz éves kor felett is el lehet (mit lehet, kihagyhatatlanul érdemes!) veszni a részletekben.

Miközben sorra könyveltem el lehetetlenként, hogy bárkinek iksz vagy ipszilon matériából eszébe jusson szovjet szatellitet készíteni, azon csodálkoztam, hogy ennyi kreativitása nemhogy egy negyvenöt éves javakorabeli embernek, de az összes pozsonyi óvodásnak sem lehet együttesen. A Panamarenko kütyüivel és repülő masináival vetekedő anyag azonban újra és újra megcáfolt. Igaz, az érdem nem egy valakié. Ondák ugyanis – mint már korábban többször – az eredeti és egyéni művészi stílus megkérdőjelezéseként felvállaltan művészbarátaival együtt dolgozott az anyagon.

Az utolsó tér hiába kisebb az előzőnél, felerészben ezt is kénytelen megosztani a Giacometti-anyaggal. Mindkét körülmény hátránynak tetszik, a szlovák művész azonban – talán nem túlzás hozzátenni, hogy magától értetődően – erényt kalapál belőlük. Itt lovagolja meg Ondák másik kedvelt konceptuális vesszőparipáját, a központi tárgy körüli térrel űzött játékot. Az apró szputnyikokkal körüldíszített, egyébként üres nagyobb teremből lépünk át a szűkebb, folyosószerű helyiségbe, ahol egy vitrinben áll a kifejezetten a zürichi kiállításra készült Man, Art and Gold kompozíció. Elrendezésük hasonló: a tárló közepére pöttyentve egy kocka, amely még így is óriásinak hat a ráhelyezett egészen apró Giacometti-másolat és a mellette fekvő cseppnyi aranyrögök láttán. Ne csodálkozzanak a modern művészettel és a térrel való spekulációk iránt fogékonyabbak, ha a svájci szobrász előtt tisztelgő hommage boncolgatása közben megszédülnek kissé, hiszen a szlovák művész Zürichben is rászolgált arra, hogy a koncept art új nemzedékének legjelesebbjei között tartsák számon.

Roman Ondák utoljára 1999-ben állított ki Magyarországon. Itt az ideje, hogy újra gondolkodóba ejtsen bennünk a Dunán innen is.

A Joseph Beuys. Difesa della Natura című kiállítás augusztus 14-ig, a Roman Ondák – Enter the Orbit című tárlat pedig augusztus 28-ig tekinthető meg a zürichi Kunsthausban.