A Némajáték tipikus első-képregényes alkotásnak tűnik. Na nem a hibái miatt, hanem az összegző szemlélet, önmeghatározás és az önreflexió szándéka miatt. Néhány fiatal képregényrajongó azon serénykedik, hogy olyan képregényhőst kreáljanak végre, amivel megmutatják a nagy öregeknek, és a kortársakat is lepipálják. Hőseink tehát eleve azzal a szándékkal lépnek fel, hogy közönségbarát történettel álljanak elő, ami szerencsés módon ötvözi az összetevőket: élet-halál harc, akció, csipetnyi romantika és gördülékeny dialógusok.



Felvidéki ezzel mintha csak a hazai viszonyokat képezné le, ahonnan hiányzik az igazán „fogyasztható” képregény. Hozzá kell tennünk gyorsan, hogy ez persze nem feltétlenül baj, más-más célt szolgál egy szélesebb közönséghez szóló, és egy elvontabb, vagy szimplán csak személyesebb mű. Másfelől viszont nem feltétlenül a hazai alkotók hibája mindez, mert tehetséges emberekből itthon sincs hiány: a megjelenési felületek ritkák, nem biztosítanak rendszerességet, és a szűk terjedelem is gátat szab a szárnyaló fantáziának. Voltak korábbi próbálkozások, mint Pepita Offélia vagy Nero Blanco történetei a megboldogult Fekete-Fehér Képregényantológia lapjain, vagy a Roham képregények. Míg azonban a Marketing Stratégia csak egyszeri olvasmányként értékelhető, a Johnny Fellow és a Pestblog.hu is folytatás után kiállt, a Bürokraták pedig a mai napig nem jelent meg önálló kötetben. Talán csak Pilcz Roland Kalyber Joe-ja tudott éves rendszerességgel megjelenni (azt sem mindig), de ő is csak nonprofit, tehát saját költségen nyomtatott. A Nyitott Könyvműhely kapacitásához mérten korábban is hajlott hazai képregényesek felkarolására (olyan ismertebb alkotókról van szó, mint Gróf Balázs és Csordás Dániel), mégis a Némajáték az első igazán sikeres „közönségképregény”. A jelző, meglehet, valamelyest leminősítőnek hat, de Felvidéki Miklósnak semmit sem kellett feláldoznia ennek kedvéért. Ráadásul története nem csak önálló kötetként állja meg a helyét, az epizódvégi cliffhangerek, és az őket elválasztó festett borítók is azt súgják, hogy Felvidéki füzet formátumban gondolkodik, és egy esetleges folytatás elől sem zárkózik el, még ha képregénye pont a nyitva hagyott befejezés miatt is lesz teljesen kerek. A terjedelem tehát végre szabad kezet adott alkotójának.

Csöppenjünk azért vissza egy kicsit a Némajáték világába. Míg a képregénybörze miliője a rajzolók, írók, gyűjtők és rajongók (tehát a képregényes szubkultúra) körébe enged egy rövid betekintést, addig az ötletelések során megelevenedő főhős, a Pantomimes kalandja már nemcsak egy lehetetlen világot mutat be, hanem egy újabb közeget is érint, amiben a képzőművészek mozognak, s ezáltal szolgál újabb önreflexív elemekkel. Felvidéki Miklós ugyanis amellett, hogy képregényrajongó és alkotó, a MOME animáció szakos hallgatója is, édesapja - csakúgy, mint műkritikus nemezisé - ugyancsak képzőművész.

A Pantomimes világában „alter andergrand performanszosok”, „neoavantgárd posztszubkulturálisok”, „nikotinszagú alkoholisták” és tipizált értelmiségiek kerülnek szembe kérlelhetetlen műkritikusokkal, cirkuszlátogató diákokkal és értetlenkedő átlegemberekkel (doktor, pszichológus, horgász, stb). Az ironikus megjegyzésekkel („biztos a fogyasztói társadalom miatt”, „tuti lekéste a pogácsákat”), feliratokkal („a dohányzás csúnya”) és vizuális gegekkel (egymásra halmozott popkultúrális ikonokat imitáló festmények) Felvidéki mégsem foglal egyértelműen állást, és főhőse, a Pantomimes szkeptikus, vizsgálódó alakja mellé áll. Története központi motívumának így az alkotás megértését/meg nem értését teszi meg.

Annak ellenére, hogy a történetmesélők igencsak amatőr módon szövik a cselekményt, Felvidéki dramaturgiája nagyon is átgondolt és tudatos felépítésű, a történet felénél visszaugrunk egy kicsit az időben, és megismerjük az eddig csak a háttérben feltűnő, teljesen lényegtelen alaknak tűnő Oszvald történetét. Felvidéki panelkezelése igencsak elnagyolt és terjengős – tehát nagyon filmszerű –, illetve története is sablonokból indul ki, mégis képes túllépni az egysíkú karaktereken. Oszvald a Pixar animációs filmjének, a Hihetetlen Családnak a főgonoszát juttatja eszünkbe, aki úgy próbált Supermant játszani, hogy elintézte a többi Szuperhőst.



Oszvaldot marja a bűntudat, amiért valaki túlságosan is a szívére vette a kritikáját. Gyermekrajzként megelevenedő expresszív rémálmai azonban sokkal inkább gyermekkori szorongásait, megfeleléskényszerét elevenítik meg. Oszvald nem tud olyan tehetséges lenni, mint amilyen akar, s magának is alig vallja be, de sok mindent nem is ért. Ez rettentően frusztrálja, és amikor megcsillan számára az „értékes élet” lehetősége - miszerint újonnan szerzett képességével az emberek védelmének szentelhetné életét -, keserű pirulaként kénytelen lenyelni a Pantomimes létét. A valós sík brainstormingos kölykei közben már nagyon szeretnék egymásnak ereszteni a hősöket (”már bunyózhatnának is”), véget vetni a jó és rossz örök harcának, Felvidéki azonban a fináléra tartogatja a mindent eldöntő leszámolást.

Egymásnak feszül pusztító és alkotóerő, de ahogy azt már korábban láthattuk, jóra és rosszra egyaránt lehet őket használni. Első körben Oszi győzedelmeskedik, hogy aztán a „lét köztiből” visszatérő (hirtelen a legutolsó Harry Pottert jutatta eszembe) névtelen Pantomimes alaposan ellássa a baját. Akciót koreografálni nem kevésbé nehéz, mint történetet mesélni, itt most mindennek szemtanúi vagyunk, legyen akár oldalakon elnyújtott ökölharc, vagy fél oldalban elmesélt késő esti bulizás.

Hogy a Némajáték mennyire az alkotás mikéntjéről szól, arra az ifjú képregényalkotó-jelölteken, a Pantomimes képességén és Oszvald személyén túl a kötet végi sketchbook is rádob egy lapáttal, ahol Felvidéki rövid kommentárokat fűz a képregényhez készült karakterterveihez, vázlataihoz. Véleményem szerint ez igazán lelkes hozzáállás és követendő példa.

Mégis van itthon nagy kompromisszumok nélküli közönségbarát képregény, és még kiadót is sikerült találni hozzá. Reménykedjünk a folytatásban.