A magyar műfordítás-tradíció meghatározó szerves része a magyar irodalomnak, a magyar kultúrának, ösztönzője és közvetítője a nemzeti önismeretnek, az európaiság eleven hagyománya, a szellem világában való közlekedés alapja. Sorolhatnánk még a műfordítás és a műfordítók méltatását, a közhelyek kopogós seregszemléjét, persze időnként nem árt rápillantani erre a teljesítményre, úgy, ahogyan mondjuk rácsodálkozunk néhanapján a Lánchídra vagy az Operaházra. Hát nem természetes hogy ott vannak? Hát nem.

A Dobogókőn immáron másodszor megrendezésre kerülő Műfordítók Szakmai Hétvégéje, a tavalyi nagysikerű első tapasztalatait leszűrve, igyekezett a mai magyar műfordítás aktuális problémáit, jelenlegi kérdéseit áttekinteni. Tavaly Diósjenőn amolyan nomádabb viszonyok voltak. Az előadások például ott egy kerti lugasban kerültek megrendezésre, a közelben békák kuruttyoltak, este pedig jöttek a szúnyogok. Ettől a nívós szakmai program tényleg egy kempingtáborra hasonlított, ami kifejezetten jót tett az egésznek. Most Dobogókőn masszív szállodaépületben zajszigetelt konferenciatermek várták Hermész követeit. Mégse lehetett a hétvégézőket összekeverni egy kardiológuskongresszus résztvevőivel. Hivatásos műfordítók és irodalmárok mellett egyetemi oktatók, szakfordítók, szinkrondramaturgok és egyetemisták is voltak szép számmal.

Idén is úgy állította össze Nádori Lídia és a MEGY a programokat, hogy azokban arányosan legyen elméleti áttekintés, módszertani disputa, és a szövegeket közelről olvasó-fordító, tehát újraíró műhelymunka. Emellett idén újdonság volt, a rendkívül hasznos névjegykártyák mellett, az a szakmai vita is, ami az első este bontakozott ki a műfordítás taníthatóságáról. Lukácsi Margit és Rácz Péter felvezető párbeszéde után körülbelül tucatnyian szóltak hozzá a kérdéshez. Mennyire integrálható a műfordítás tanítása a bölcsészettudományi képzésbe, illetve mennyire kellene a műfordítóképzést úgy kezelni, ahogyan a színészmesterségét. Rácz határozottan ellenzi, hogy legyen műfordító MA-diploma, és a műfordítói attitűd elsajátítását tartja a legfontosabbnak. Lukácsi Margit középröviden elmesélte oktatói tapasztalatait a MÜFI-ről, ahol olasz nyelven tanít műfordítást 9 embernek. A műfordítás mellett stilisztikát és helyesírást is kellett tanítania. Ezzel el is jutottunk egy másik problémához: hova lehet (már ha kell) integrálni egy olyan diskurzust, mint a műfordítást, amely eleve több területet foglal magába. A jó műfordítóban egyszerre lakozik egy nyelvész, egy tolmács, egy stiliszta, egy kultúrakutató, egy szépíró, egy szerkesztő és egy olvasó. Géher István például Kardos László-műhelyéből került ki, Kardos-módszerét vitte tovább. A Géher-szemináriumokon immáron évtizedek óta a fordításkritikán, a fordításelemzésen, tehát a reflektált olvasáson át vezet az út a fordítás átsajátításáig. Nagyon fontos a szöveg élménye, mondja Géher, akinek majd minden sorban ül egy-egy tanítványa Dobogókőn is. A szöveg közvetlen közelében kell minél több időt eltölteni. Inkább beszélgetés volt ez, mint vita. A megszólalók az alapkérdésekben egyetértettek, és inkább egy-egy speciális elemet részleteztek. Kálmán Judit a Hungarovoxban tanít műfordítást, elmesélte a módszertanát. Hetényi Zsuzsa a budapesti orosz tanszéken belül működő műhelyt mutatta be röviden: a bibliai propedeutikától a világirodalmi ismereteken keresztül a kiadványszerkesztést is tanítják, nem is beszélve az esszéírásról. Emellett nagy hangsúlyt fektetnek a fordításkritikára, a geopolitikára és az országismeretre, valamint a társművészetek (film, színház, képzőművészet) bevonására. Józan Ildikó irodalomtudós a fordításelmélet oktatásáról beszélt, a japán fordítást tanító Vihar Judit pedig a mesefordításban rejlő potenciálról. Mesterházi Mónika a British Council szemináriumán tanít, Horváth Viktor pedig Pécsett. Horváth a rá jellemző szenvedéllyel magyarázta mennyire elhibázott, hogy a honi műfordítóképzés ennyire nem foglalkozik az applikációval, a gyakorlattal. Mintha a Balettintézetben csak tánctörténetet, és testelméleteket tanítanának, és nem lennének konkrét lépések és lépésgyakorlatok, így lehetne összefoglalni Horváth Viktor megjegyzését.

A műfordítás örökzöld kérdéseit: a fordítói hűség jelentéskörét, a hangzás és a jelentés, az aktualizálás és az archaizálás, az idegenség és a közvetlenség dualizmusát, kettős kockázatát több előadás is érintette. Ezek, amilyen hálás témák, olyannyira nehezek is, abban az értelemben, hogy ne a már többször megfogalmazott aforizmák toppanjanak be újra, vagy ne az ezerszer hallott szövegpéldákkal, akár egy unalomig ismert viccel, magyarázzanak egy-egy jelenséget.

Az igazán emlékezetes előadások közé tartozott Géher István köszöntője még az első este: Versfordítás nálunk és más nemzeteknél, egykor és most. Géher az elméleti bevezető után, egyetlen szövegpélda (Catullus: Odi et amo) magyar fordítástörténetének alapos átolvasásával működésében, létesülésében mutatta meg a versfordítás örök dilemmáit, amelyek olyanok, mint a számítógépezés közben felugró ablakok. Hogy Géher tanár úr sommázata mennyire produktív volt, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Dobogókőn új változatok is születtek a klasszikus kétsorosra.

„Odi et amo, quare id faciam, fortasse requiris. / Nescio, sed fieri sentio et excrucior.” – így süvít latinul Catullus létezésdilemmája. Molnár Krisztina Rita fordítása így hangzik: „Ó, de utálom. Hogy szeretem. Mint hozta a sors így – / faggatsz. Én se tudom. Érzem, megfeszülök.” E sorok írója tanúja volt annak, hogyan csiszolta-tökélesítette verzióját Molnár szabad perceiben, és látta azt is, amikor a végeredményt megmutatta az éppen induló Géhernek, aki lerakván a bőröndöt, szemüveget cserélt, és hangról-hangra átelemezte a textust. Horváth Viktor is előállt a farbával. Fordítása a XXI. század számára menti másként Catullus klasszikusát: „Lájkolok és diszlájkolok, és mondd meg, mi a vérnek! / Gőzöm sincs, de ziher, hogy para, és kicsinál.”

Géher mellett Mesterházi Mónika és Nádasdy Ádám is állandó előadója a szakmai hétvégéknek. Mesterházi Amikor a szereplő szemével látjuk a világot: a 3. személyű narráció című előadásában angol példákon keresztül a fordítás technikai problémáira az angol és a magyar mondat eltérő szórendjéből adódó dramaturgiai gondokra fókuszált. Orosz példák segítségével Soproni András is hasonlóképpen tett, aki Nemek játéka – játék a nemekkel címmel a lehetetlen lehetőségeit demonstrálta: mit lehet tenni, ha az egyik nyelvben, jelesül a magyarban, nincsenek grammatikai nemek, a másikban, példának okáért az oroszban, pedig vannak. Mit lehet tenni? Törni a fejet. Még inkább, mint a nyelvet.

Nádasdy, akár egy úszóbajnok, több számban is indult. Egyik előadásában a vulgarizmus, a másikban pedig az érthetőség szempontját emelte ki. Frappáns és mégis egzakt példák egész tárával, valamint utánozhatatlan reflexióival, melyekben egy konferanszié és egy paptanár legjobb tulajdonságai együttesen mutatkoznak, idén is sikerült a fordítás egyszerre érzéki és intellektuális (érzékien intellektuális) vetületét nyelv-közelbe hoznia.

Az elméleti szekcióban Józan Ildikó A fordítói hűségeszmény felfogásának története című előadásában a Nádasdy által praxisában elemzett hűségeszmény metahistóriáját, narratív kiterjedését vázolta. Szőke Katalin pedig (A műfordítás filológiai alapjai) a szövegtudomány és a forráskritika eleven összefüggéseit taglalta.

Arról pedig, hogy hogyan ropják a műfordítók a Zubolyra, hogyan nézik (vagy nem nézik) a Bajnokok Ligája döntőjét, és hogyan tévednek mindig majdnem el a regényes Pilisben, nos minderről majd szóljon egy másik beszámoló. Stílszerűen: fordítva.