Karácsonyi Zsolt első két kötetét szereztem be akkor. A Téli hadjárat és a Sárgapart plusz egy hosszúkávé. Aztán órákig ott üldögéltem, elolvastam a két könyvet, az olvasásból pedig rögtön írás lett, írtam, szürcsölgettem a régen kihűlt kávét, jó volt, jó lógás (történet), megérte.
 

Karácsonyi Zsolt világa egy másik világ, ami ugyanaz. Ismeretlen, ami nagyon is ismerős. Mint az Egyiptomi Fickó, a Szerda, a Sárgapart, a Kő. „A nevem: Főszereplő, nincs miért meghatódnom.” A szereplők, a versek elkapnak, megfognak, mint egy rég nem látott rokon, nem várt vendég, valamit kell velük kezdeni, valahova el kell őket helyezni. Egy világ sem létezhet itt a másik nélkül, de amivel találkozunk, amibe belelátunk, ha csak egy villanásra is, az már nem hagy el. Most az Igazi nyárról kell írnom, a legutóbbi verseskönyvről, de nem tudok nem beszélni a többiről. Mert akkor melyik az igazi?

Mindenik, persze, és egyik sem, persze.
 

„Ő sejti meg, hogy a túlsó/ oldal sem lehet lakatlan,/ eloszlik a felismerés/ az elsimult akaratban.” Mindenhol lakik valami, választóvonalon, sárgaparton innen és túl. Néha csak sejlik, jelez, simogat, néha meg hirtelen valahol máshol ébredünk és csak pislogunk, hogy is kerültünk mi ide át. Olvasó és szerző, színész és rendező akar valamit ebben a játékban, ezen a színpadon a sivatagban, aztán hirtelen minden megváltozik, az akarat még a sajátja, de már nem érti. Csak sodródik, követi az utat a sötét alagútba, igyekszik felfogni. Mint az élet.
 

Mint az Esti Metró, az út a mélyben, amin csak akkor lehet felülkerekedni, ha előbb beletörődünk, hogy nem lehet, hogy nincs kiút. „Mert a régi létezésed, mint használt szakaszjegyet/ tépik el az Ellenőrök, akik úgy adnak helyet/ neked is e mély világban, ha végleg átalakulsz/ és megjegyzed, hogy örökre kétesélyes minden út.”
 

Olyan világ ez, ahol a nyelv, a forma biztos pont, de csak a vers végéig, vagyis amíg használható. Biztos, mert hasonlít ránk, vagyis állandóan mozgásban van, változik. És pont ezért bizonytalan, mégis, mintha ez a bizonytalanság válna a túlélés, az utazás egyetlen biztos eszközévé, alapjává. Mintha csak a bizonytalanságban lehetne bízni. Mintha erre épülne minden, „az a gyorsan táruló/ mindent fogadó képzet,/ hogy többé már nem lehet/ tisztázni az egészet.” Illetve: „Míg túli tényeket tanít,/ a kör bezárul újra,/ csak annyi van,/ hogy könnyedén/ lépek jövőbe, múltba.” „Más szóval: élek itten,/ szebben, mint ahogy vártam,/ szebben, mint ahogy álmok/ legmélyén kitaláltam.”
 

Elveszítjük magunk, megtaláljuk, nem újra, másképp. Reménytelen minden, aztán mégis jó lesz. De nem heppiend vagy feloldozás által, hanem mintha azért lenne jó, mert reménytelen. Mert bármi történhet. Azaz: nem feloldozás, mert nem tagadása vagy eltörlése vagy kijavítása a reménytelennek, a rossznak, ha úgy tetszik. Inkább feldolgozása. Betonkeverője. Ami egyben az elfogadása is. Változás minden, változat, képzet, vers, nyelv, őrület, őskáosz. Beletörődés, aztán elölről. Miért? Nincs miért. Csak az út van. „Ahol az átváltozást megtanítják.”
 

Mintha valaki (Orpheus? A szív? A test?) tolmácsolna nekünk, egy időnk előtti vagy utáni világból. De úgy, hogy közben mindvégig egyenrangú marad velünk. Áldozat ő is, utazó, filmszereplő, alany. Ül velünk egy kávéházban, otthon, együtt keverjük a betont. Befejezi, újrakezdi. Pedig elsőre nagyon halk, észre se vesszük talán, mintha nem is mondana semmit, szépen beleolvad a ritmusba. Ha pedig figyelni kezdünk, észre se vesszük az elején, mintha nem történt volna semmi, de egyszercsak mi is ott találjuk magunk mindennek a közepén, szépen beleolvadtunk a ritmusba, nem lehet visszacsinálni. Mert rólunk szól. Felszólít, hogy kezdjük. Felszólít, hogy írjuk tovább. Hogy tőlünk függ minden, ott vagyunk.
 

„Zápor lesz itt, vihar készül,
zavaros a vizek tükre,
de az igazi nyár figyel
egyértelmű helyzetünkre.”
 

Időnk előtt vagy után vagy pont most?