A mese – akárcsak a sorozat többi részében – egy feszültséget keltő szituációval kezdődik: a játékmackó szeretné, ha Annipanni elmesélné neki új képeskönyvét, de Annipanni sajnos nem ér rá, rengeteg dolga van, máris indul bevásárolni. Boribon magára marad, és elhatározza, hogy megfejti Annipanni rejtjeles listáját, amin a hátravaló tennivalók sorakoznak egymás után.

Nem ez az első eset, hogy Marék Veronika valamiféle rejtvényt, titkot épít a történetbe. A csúnya kislányban a főszereplőt a mese végén a tündérjelmezben nem ismerik fel barátai – ezért egy rajzot mutat, hogy rájöjjenek, ki is valójában. Képrejtvény. A Laci és az oroszlán egyetlen nagy titokra épül: a gyáva kisfiúnál egyszer csak felbukkan egy pici, piros oroszlán, (ki ő, honnan jött?) aki megtanítja Lacinak, hogyan győzze le a félelmét, hogyan legyen bátor. De a gesztenyegyerek kalandjaiban is bőven találunk megoldásra váró rejtélyt. Van, amikor legkedvesebb barátját, a katicát kell megtalálnia Kippkoppnak (Kippkopp a fűben), de a legutóbbi részben (Kippkopp, hol vagy?) maga Kippkopp esik szakadékba, és a gesztenyecsaládnak kell őt felkutatnia és kiszabadítania. Tipptoppnak is fel van adva a rejtvény, amikor a kis kipikopik újonnan szerzett nevét ki kell kitalálnia (Kippkopp gyerekei). Boribon születésnapján Annipanni titkolódzik, a játékmackó már-már világgá megy, mire végre kiderül, hogy a neki szánt meglepetés miatt volt a sok titok. Egy másik mesében (Jó éjszakát, Annipanni!) Annipanni lefeküdne, de valaki nyafog, rá kell jönni, hogy ki az. A Boribon és Annipanni című rész is rejtélyesen indul: Boribon talál egy pár cipőt, egy kék inget és egy szalmakalapot, amiről nem tudja, hogy kié.



A fenti példák után kijelenthetjük, Marék Veronikánál a rejtvény  alapmotívum, amely legtöbb történetében felbukkan. A főhősök a kezdeti feszült helyzetből általában valamiféle titok, rejtély megoldásával kerülnek ki. Maga a szerző is elárulta egy interjúban, hogy rettenetesen szórakoztatják a képrejtvények, rejtélyek, labirintusok, és ahol lehet, beépíti őket a meséibe is.

Boribon eleddig csak Annipanni segítségével tudott eljutni a titkok megfejtéséig. Az új mesekönyvben először próbálkozik önállóan és direkt módon a rejtvényfejtéssel: ki kell találnia, hogy mit rejt a papírcetlin található három ábra, majd el is végzi a képrejtvénybe kódolt feladatokat. A legnehezebb talán a második, egy feje tetejére állított kisautó. Ez vajon mit jelenthet? Boribon felismeri saját játékautóját, és meglátja, hogy nem csak az áll a feje tetején, hanem az egész szobában felfordulás van, rendet kell raknia. Boribon kiállja a klasszikus mesék három próbáját, következhet a jól megérdemelt jutalom. De a boldog befejezés még várat magára, van egy kis csavar, amitől az egyébként roppant egyszerű vonalvezetésű történet igazán marékveronikássá válik.

Annipanni ugyanis – hazatérve a vásárlásból – nem veszi észre, hogy Boribon mindent elintézett helyette, és dühösen rákiabál a játémackóra, mikor az újra a mesélést kéri tőle. Annipannit többször is láthattuk már szigorúnak (Boribon beteg; Annipanni, hull a hó!), elfoglaltnak (Boribon focizik, Boribon születésnapja), de igazságtalan még sosem volt. Pedig milyen ismerős helyzet ez egy mai gyerek számára: a szülő nem ér rá, rohan a dolga után, és előfordul, hogy türelmetlen, meglehet, igazságtalan is azzal, aki egész nap csak rá vár.



Újabb rejtvényfejtés következik: most Annipanninak kell kitalálnia, ki lehetett az, aki elvégezte helyette a rá váró feladatokat. Miután rájön, hogy Boribon mennyit segített neki, belátja, hogy hibázott, és bocsánatot kér a szomorkodó mackótól. Ez a történet „könnycsepp-pontja”, amiről az író egy helyütt így nyilatkozott: „… a könnycsepp-pont a mélypont, és amikor a főhősnek sikerül innen kikapaszkodnia, megszabadulnia a feszültségek szorításából, az a dráma nyelvén a katarzis, a megtisztulás, az oldódás. Az a fontos, hogy ez bekövetkezzék!”

A katarzis ezúttal sem marad el, a szorongató helyzet megszűnik, Annipanni végre mesélni kezd Boribonnak. De előtte még lezajlik a következő párbeszéd:

- Annipanni, mesélj nekem! – kérte Boribon.
- De hiszen te is tudsz olvasni – nevetett Annipanni. – Elolvastad, amit lerajzoltam.
- Az igaz, de mesét még nem tudok olvasni.

Annipanni nyíltan arra utal, hogy az olvasás és a rejtvényfejtés egy tőről fakad. A mesék (szövegek) is mindig valamiféle üzenetet rejtenek, amit a mesehallgató gyerek a maga módján megfejt, értelmez. Marék Veronika könyvei esetében szöveg és illusztráció együtt képezi a rejtvényfejtés tárgyát. A szerző rajzai nem csupán ábrázolják a szöveget, hanem kiegészítik azt, olyan érzelmi töltést adva hozzá, amely nyelvi eszközökkel ilyen egyszerű, rövid történetben elképzelhetetlen volna. A szereplők mozdulatai, az arckifejezések mind-mind arról mesélnek, ami nincs leírva, nincs kimondva. Az új könyv legszívhezszólóbb oldala, ahol Annipanni bocsánatot kér Boribontól. A már jól ismert Annipanni-otthon tárgyai eltűnnek a háttérből, a vízszintes osztás is megszűnik, csak a két főszereplő látható az egyszínű oldal közepén összebújva. De találunk direkt módon megjelenő képrejtvényt is (ami kizárólag az olvasónak szól, nem Boribonnak): a belső borító színezetlen ábrájából kiderül, hogy a történetben szereplő képeskönyvet Boribon a negyedik születésnapjára kapta. Nem véletlenül szeretné, hogy Annipanni végre elmesélje neki.

Mindenki (Boribon, Annipanni és a mesét hallgató gyerek is) rejtvényt fejt tehát, de miért? Mert a rejtvény, akárcsak a mese, kalandra, játékra hív. A játék pedig a gyerek számára a világ megismerésének meghatározó módja. A játék (és a mese hallgatása) közben a gyerek ún. kettős tudatban van, amolyan átmeneti térben a fantázia és a valóság között, ahol lehetőség nyílik arra, hogy a szubjektíven átélt élmény és az objektíven megtapasztalt valóság egyszerre, egymással kölcsönhatásban legyen jelen. Bruno Bettelheim így ír a játékról Az elég jó szülő című könyvében: a játék olyan szimbolikus tartalommal rendelkező tevékenység, amelyet a gyerekek arra használnak, hogy tudattalan szinten megoldják a maguk számára azokat a problémákat, amelyekkel a valóságban nem tudtak megbirkózni; a játék segítségével úgy érzik, maguk irányítják az életüket, jóllehet a valóságban ettől még messze vannak. A gyermek csak annyit tud, hogy szüksége van a játékra ahhoz, hogy megoldatlan problémáinak feszültségére megnyugvást találjon.”

Marék Veronika kitűnően érti a gyerekek nyelvét, a játék-nyelvet. Hiszen a Boribon-történetekben is a játékon keresztül mutat be a szerző olyan szorongást kiváltó alapproblémákat, amelyek minden kisgyerek életében előfordulnak.

A mesékben Annipanni ugyan anyukaként viselkedik, Boribon pedig gyerekként. De ha górcső alá vesszük Annipanni alakját, rájövünk, hogy nem más ő, mint egy óvodáskorú gyerek, aki a világot a játékon, azon belül is a szerepjátékon keresztül értelmezi. Belebújik anyukája bőrébe, és kedvenc játékmackója lesz ő maga, azaz a kisgyerek. Anyukája szerepét próbálgatva igyekszik megérteni a felnőttek világát, persze gyerekszemmel.



Feladatlistája is ezért áll képekből – anyuka ő, de csak játékból. Boribon is azért kelhet önálló életre, mert Annipanni játékában vesz részt, és a játék természetéből adódóan ilyenkor felfüggesztődnek a valóság korlátai. Óvodáskorú gyerek lesz belőle, rajta keresztül kerülnek bemutatásra azok a problémák és vágyak, amelyek valójában Annipannit (és az összes kisgyereket) foglalkoztatják. Vagyis a főhősök személyében többszörös tükröződés (anya-gyerek, gyerek-játék) megy végbe, viselkedésük mégis, vagy talán éppen ezért teljesen őszinte és hiteles.

Talán ez a rejtett összetettség a kulcsa annak is, hogy a történetet hallgató gyerekek könnyedén és teljesen azonosulni tudnak a hősökkel, és magukénak tudják érezni azok problémáit, érzéseit, gondolatait. Hiszen velük is ugyanez a „varázslat” esik meg nap mint nap játék és mesehallgatás során. Közben pedig a világ – mely számukra nem más, mint egy óriási rejtvény – észrevétlenül egyre otthonosabbá válik.