Az első külföldi fellépő, az utrechti Bong-Ra valamivel éjfél után lépett a színpadra. Róla azt írták, hogy a jungle/breackcore-t raggával és dancehall-elemekkel keveri. No de kezdjük az elején: mi is az a breakcore, ugye. Van olyan, hogy drum and bass, ami a tört ütemek világa: olyan gépzene, ami nem a hagyományos 4/4-ben íródik, általában fortyogóan gonosz basszusokkal kísért dobütemek és egyéb zajok keveréke, de ebből is van ezerféle – az egészen zeneitől a teljesen emészthetetlenig. De még a legdurvább d’n’b is kismiska egy erőszakosabb breakcore-hoz képest. A breakcore már nem is tört ütem: itt már a kiszámíthatatlanság ural mindent; körülbelül olyan, mintha a konyhai polcot - amin a tányérokat, késeket, villákat bögréket és ilyesmit tartanánk - elkezdenénk nagy erővel rázni, majd leborítanánk a földre, és ugrálnánk rajta még egy kicsit. Ehhez ízlés szerint lehet keverni még egyéb dolgokat, ahogyan Bong-Ra tette. A várt reggae helyett a buli kezdetét egy végletekig széttorzított Slayer-gitártéma jelezte és végig döntően metál hangokkal operált. Felismertem a Green Machine kezdő akkordjait a Kyusstól. Nem véletlenül bukkant fel, hiszen mielőtt emberünk belemerült volna a súlyos és embertelen gépzenék világába a kultikus holland doom/stoner rock csapatban, a Celestial Seasonben dobolt és basszusozott.

Az éjszaka másik külföldi fellépője a kanadai Venetian Snares volt. Róla legendákat szoktak zengeni, és jogosan. A srác a modern elektronikus zene egyik nagy újítója, aki teljesen őrült kiszámíthatatlansággal és gátlástalansággal keveri össze a pumpáló technót, a darabolós drum and bass-t és az eszeveszett breakcore-t Jimi Hendrixszel, a hiphoppal vagy éppen Bartók Bélával. Pár éve fellépett Budapesten a Kultiplexben, és az itt töltött napjai emlékére komponálta a Rossz Csillag Alatt Született című lemezét, ez a műfajban világsiker lett, rajta Seress Rezső Szomorú vasárnap-jának feldolgozásával (Öngyilkos vasárnap címen).

Breakcore bulit szinte lehetetlen feladat leírni. Nincsenek számok, sokszor a dolog zeneisége is megkérdőjeleződik: alig vannak visszatérő, ismétlődő részek, és gyakran azok is annyira zajosak és brutálisak, hogy csak na. Ez adja a dolog pozitívumát is: annyira legyalulják a népeket, mint a legkegyetlenebb death metál bandák, és aki ezt szereti, az valószínűleg nem csalódott. Intenzitás, néhol pedig pszichopatikusan visszafojtott, ám döntően mégis súlyos pusztítás. Az ilyen zenére - értelemszerűen - táncolni sem lehet, ezért furcsa látvány a breakcore esemény: páran mozogni próbálnak a folytonosan változó sebességű, kiszámíthatatlan zenére. Ők viccesen néznek ki. A többiek javarészt fennakadt szemekkel bólogatnak, majd egy-két különös zenei-technikai megoldásnál felüvöltenek örömükben. Mi is így tettünk. És jó volt nekünk.