Márffy Ödön, Pór Bertalan, Tihanyi Lajos, Berény Róbert, Czigány Dezső, Czóbel Béla, Orbán Dezső és Kernstok Károly tekintélyes méretű, fekete-fehér, századfordulós fényképe néz szembe a látogatókkal, mihelyt túljutottak a biztonsági kapukon. Az ember idegei körül felforr a levegő, sejtjei felizzanak, a csodáló kábulat magával ragadja a festmények tanulmányozása során. Nagy betűk hirdetik, „tanulóévek Párizsban”, olyan magasan és olyan nagy méretben, hogy a betűkből áradó hidegség és tekintélyelvűség összeborzaszt. Személyes vélemény és talán ostoba túlzás, de a betűk elhelyezkedése a Terror háza hangulatát idézte fel bennem, rossz szájízzel vettem ezt tudomásul.

Nem baj, a szervezők ezzel is komolyságot akartak adni a kiállításnak, ami ezen túl nagyszerűen sikerült, a teremben biztosított klíma és a segítő információval, magyarázatokkal ellátott táblák metszetében függő képek azonnal magával ragadják a „nézőt”. Jó ötlet a képekhez bekapcsolt kísérőzene, Bartók Béla Allegro barbaroja, mintegy a nyolcak újkori szemléletének, megújulást célzó elvárásainak kölcsönöz hangot, a Bartókot és őket ért vád ugyanis hasonló volt, az érthetetlenség és vadság, az idegenség azok szájából, akik az egyszerűség és óvatosság gőzfürdőjétől megpuhult lélekkel és ésszel formáltak elsietett véleményt. Nehezen, majd később sikerrel szerzett érvényt magának a Párizs festékdallamára fülelő modern festészet és lett meghatározóvá a Nyolcak és az őket követők tevékenysége a huszadik század magyar festészetében.

A fiatalon Párizsban eltöltött nyomorgások, tanulóévek alatt készült munkák erősen egymás és Matisse képeire emlékeztetnek, bár nem tudom, van- e a Nyolcakhoz hasonlóan olyan festő Kelet-Európában, akinek képein ennyire hűen és megrendítően jelennek meg a párizsi utcák, terek, hidak, épületek és emberek jellemző vonásai. Magyar festők francia tekintettel, remekművek sorát hozták létre megalázottan és megszomorítottan.

A kiállító teremben beljebb haladva egymás után tárul fel az immár érett, saját stílussal és jegyekkel rendelkező képek garmadája, Czóbel, Berény Róbert és Kernstok ópiummal töltött és szenvedéllyel, erővel feloldott színei már a terem végéből, mint egy ortodox szent arca világítanak az ember tekintetébe. A világító arcok azért metaforikus értelem nélkül is ott lógnak a falakon, Kosztolányi Dezsőné fáradtan, Kosztolányi szegény-bús kisgyermek-férfiként, Ady duzzadt szemeivel bámul a róla készült portréról, a képet Csinszka második férje, Márffy Ödön jegyzi, híres Csinszka-képei a szív fájdalmára jelen gyűjteményből sajnos hiányoznak. Helyette itt van Kernstok elhíresült, hatalmas festménye, a Lovasok a parton, nehéz megmondani, miért olyan nagyjelentőségű, bár egyetemi tanulmányaim során a festészet felé tett kitérőm alatt képzőművész-tanárom szintén nem talált rá megfelelő magyarázatot. Térfoglaló egy kép, fanyar színekkel és izmos férfiakkal, időbe telik, amíg a tekintet „belakja”, nekem és a Feleségemnek úgy tíz percbe telt. Valahol itt érhető tetten a „remekművisége” indoklásához vezető egyik út. Esetleg. Aki minden képével tündököl és elképeszt, hogy azt mondjam, ha lett volna festészeti Nobel-díj, azt első körben megkapta volna Berény Róbert. Nem fűzök hozzá különösebb magyarázatot, aki ismeri, tudja jól, miért írom ezt, aki még nem, az azonnal pótolja ezt a félelmetes kép-hiányt a pupillájából. A Nyolcak festőin túl helyet kaptak a kiállításon a velük egy időben és teremben kiállító művészek, köztük Lesznai Anna gyönyörű gobleinjeivel, Vedres Márk, Fémes Beck Vilmos szobraival és Lehel Mária képeivel.

A magyar ember hajlamos lenézően, balkáni életérzéssel nyilatkozni a saját hazájáról, kultúrájáról, ilyen pillanatokban kézen fogva kellene ezeket az embereket az ehhez hasonló kiállítások helyszínére hozni és kérni őket, hogy mint egy távcsőbe, nézzenek bele ezekbe a képekbe, mert igen ám, az ott Nyugat-Európa, tökéletes kilátás van a magyar színeken és formákon keresztül Európára. Párizs, Párizs és Budapest, Budapest, két jó barát, együtt issza festéktubusát, mondhatom ügyetlenül, érzésem szerint nem állok ezzel messze az igazságtól.

Érdekes egy találkozás a Nyolcak festményeivel, mert valahol a festék mögöttiség légkörében ott a vérrel és dohányfüsttel, izzadtsággal és alkohollal, küszködéssel elkevert lüktetés kihívó jelenléte. És az olcsó megjegyzés, a kapkodó levegőjű „igazmondás”: ha ezek az emberek, teszem azt, egyenesen Párizsban születtek volna és nem csak kilátogatnak oda, akkor ma a festészetet megítélő világ szemében Léger-vel, Picabiával egyenértékű festőként kezelik őket. Nem születtek oda. Ide születtek, magyarnak számkivetve, Istennek hála.

Aki eddig nem látta a Nyolcak kiállítását, feltétlenül látogasson el a Szépművészeti Múzeumba, garantálom, az élmény első osztályú és a kiállítás az európai múzeumok színvonalával vetekszik, ha nem még azoknál is jobb. Nem kérdés. Jobb.

A Nyolcak című kiállítás 2011. szeptember 12-ig tekinthető meg a Szépművészeti Múzeumban.