Szombat este, már távol a Hegyalja Fesztivál nyüzsgő forgatagától s egymással leginkább hangerőben versenyző színpadaitól, az otthon nyugalmában a német kulturális adón, a 3saton a tavalyi Salzburgi Ünnepi Játékok nyitó hangversenyét közvetítik, műsoron Beethoven, Pierre Boulez és Anton Bruckner, a mindig nagyon megbízható Bécsi Filharmonikusokat Daniel Barenboim vezényli. A három egységből álló koncertet hallgatva azon töprengek, a helyszínen lévő, népes, zeneértő Kulturbürger közönség vajon mennyiben képes az előadás alatt e három különböző zenei világra egyaránt ráhangolódni, s ezt miképpen segíti a műsor szerkezeti fölépítése: Beethoven fölkészíti-e a befogadót Boulez sokkal zajosabb, hidegebb, zaklatottabb kompozíciójára, melyet ellensúlyoz-e a vokális szólistákat és kórust egyaránt fölléptető bruckneri Te Deum.

A közönség hangoltságának külső befolyásolása vélhetően sokkal összetettebb módon megy végbe egy olyan zenei fesztivál esetében, amely könnyen bejárható területen több napon át jóformán folyamatosan és szimultán különböző zenei világoknak ad otthont. Az a sűrített kulturális programsorozat-forma, amelyet a Hegyalja is követ, számos lehetőséget biztosít a közönség számára, egy valamit viszont biztosan nem: a csönd és muzsika megfelelő arányát, vagyis azt, amelyben mindkettőnek megvan a jelentősége, a csöndet megtörő zenének, illetve a zenét tagoló és keretező csöndnek. Természetesen tudom én azt, hogy egy fesztivál sokkal inkább gazdasági lehetőségek és (kulturális) marketingstratégiák metszéspontjában jön létre, ahol ezer dologra kell a szervezőknek figyelni, s közben a zene befogadásának esztétikai dilemmái a legkevésbé sem fontosak. Magam is elsősorban a társiasság végett, s nem a lehengerlő zenei élmény reményében látogattam el az idei esztendőben újfent Tokajba, miközben – amennyire erre mód nyílott – igyekeztem arra a néhány koncertre tartalékolni az energiáimat, amelyeket valóban vártam.

Noha az Amorphisnak korántsem vagyok oly elkötelezett híve és alapos ismerője, mint LVP kolléga, mivel az elmúlt években mindig lemaradtam a magyarországi koncertjeikről, most nem hagytam ki őket. Ahhoz képest, hogy szerda délután a tűző napon még néhány tucatnyian voltunk kíváncsiak a magyar Magma Rise remek doom zenéjére, mely a bandának köszönhetően annak ellenére hangulatos volt, hogy ehhez a stílushoz egy underground klub illik, s nem a verőfényes nyitott színpad, a finn zenekar esti előadására már jócskán megtelt a nézőtér, s amennyire azt meg lehet ítélni, a közönség nagyon is vevő volt a melodikus rock-metal muzsikára. Ez talán annak is köszönhető, hogy az Amorphis kimondottan egyszerű ritmikai képletekre építkezik, a dalszerkezetek is könnyen kiismerhetőek, s az énekes Tomi Joutsen is kellően hatásos közösséglétesítő kommunikációs gesztusokkal élt, így a finnek diszkográfiájában korábban nem elmélyülők számára is adott volt a csatlakozási lehetőség, melyet számomra ugyanakkor megnehezített, hogy az Amorphis-számok között a nagyszínpadon játszó Eddát lehetett hallani. A finnek előadásmódja, színpadi megjelenése ma már sokkal inkább illik az újabb lemezek slágeres muzsikájához, mint a korai albumok death metal gyökereihez, így a koncertnek azok a részei, amelyek ehhez a világhoz nyúltak vissza, miközben zeneileg teljesen rendben voltak, a látvánnyal és a koncert egészének karakterével nem igazán szervesültek. Az viszont tagadhatatlan, hogy jelenleg Magyarországon az Amorphis mind egy metal-, mind egy vegyes profilú fesztiválon jó választás a szervezők részéről.

Arról, hogy ez mennyiben mondható el a csütörtöki nap főbandájáról, az atlantai Mastodonról, nyilván megoszlanak a vélemények. Dzsi barátunknak a Crack the Skye című albumról írott kritikája találó megfogalmazásával élve, a zenekar mára „úgy lett mainstream, hogy kicsit sem az”. Anélkül, hogy most az ebben az állításban rejlő termékeny feszültséget feloldani kívánnánk, annyi a koncert alapján megállapítható (nem mintha ez oly nagy meglepetés lenne), hogy a szaksajtó által szárnyas szavakkal s a teljes mértékben jogosan dicsért zenekar sokkal összetettebb zenei világgal bír annál, semhogy azok számára is magával ragadó legyen, akik nem ismerik alaposan. Akik viszont a lemezeik alapján nagy várakozásokkal érkeztek a koncertre, aligha csalódtak. Néhány éve Bécsben volt szerencsém látni a zenekart (bár akkor trióban léptek föl Bill Kelliher balesete miatt), a Gasometerben a kisebb és zárt tér bensőségesebbé tette az élményt, viszont a tokaji nagyszínpad sem bizonyult túl nagynak a zenekar számára. Ehhez a nagyon hatásosan fölépített setlist jócskán hozzájárult – a korai, rövidebb, durva, de ritmikailag rendkívül komplex daloktól (pl. Iron Tusk, March of the Fire Ants, Where Strides the Behemoth, Mother Puncher) a legutóbbi album összetett, pszichedelikus, hosszabb szerzeményein keresztül (Crack the Skye, Ghost of Karelia) a Blood Mountain legjaváig (pl. Crystull Skull, Sleeping Giant) és az energiabombaként robbanó zárlatig (Blood Mountain, The Bit a Melvinstől). A koncert harmadik harmadában elhangzó Bladecatcher káoszcore-ja minden hozzám hasonló underground sznob szívét megdobogtatta, s a közönség megtizedelésére is alkalmasnak bizonyult. A Mastodonhoz írandó ódámnak nem itt és most kell elkészülnie, ezért most csak annyit, hogy a koncerten (mely nagyon tisztán, arányosan és kellő hangerővel szólt) újfent bebizonyosodott, hogy ennek a kvartettnek egy-egy dalában több ötlet, innovatív képesség, muzikalitás és hangszeres tudás van, mint sok más zenekarnak a teljes életművében, s ez bőven kárpótol azért – amit eddig is tudtunk –, hogy a dallamos énektémákat koncerten nem tudják előadni.

Míg a Mastodon eredetiségét és egyediségét jól jelzi, hogy az elképesztően adatgazdag angol nyelvű tudástár, az Encyclopaeida Metallum olyan műfaji kategóriába sorolja a zenekart, melyet évekig csak ők képviseltek (s jelenleg is csupán egy senki által nem ismert, egyetlen EP-vel rendelkező kanadai csapat kapta még meg ezt a műfaji jelölőt), addig a Slayer zenetörténeti jelentősége már rég megkérdőjelezhetetlen, mint ahogy az is, hogy koncertjeik magával ragadó, magába szippantó intenzitása újra és újra unikális performanszt jelent. Fura dolog, hogy miközben az egyik legstabilabb zenekarról van szó, az elmúlt időszakban mindig más összeállításban volt szerencsém őket látni: előbb Hannemannal, majd Pat O’Briannel, most pedig Gary Holttal. Mivel nekem egy Slayer-koncert bőven elegendő zenei-testi élményt jelent egy napra, így pénteken a fesztivál legkisebb, legcsöndesebb, de annál izgalmasabb színpadának eseményeit figyelve készültem föl rá. A zenefogyasztási szokásrendek mediális, kulturális és gazdasági összefüggéseit volt hivatott szóba hozni a pontban délben kezdődő beszélgetés a Zenei hálózatok című kötet egyik szerkesztőjével, Tófalvy Tamással. Örömteli volt, hogy a lehetetlen időpont és az emberpróbáló hőség dacára szép számú közönség tisztelte meg jelenlétével a programot, melyből többen kérdéseikkel dinamizálták az eszmecserét – a közeli hangszórókból harsogó rögzített zene ugyanakkor nem könnyítette meg a résztvevők dolgát, a gondolatnak inkább közege a csönd, mint a zaj.

Ha valahol a Slayer föllép, ott az erőviszonyoknak sajátos hierarchiája tud kialakulni – én legalábbis így tapasztaltam, amikor szombat este barátaimmal végigjártuk a rock és metal bandáknak helyet adó színpadokat: miközben mindenhol nagy tömeg volt, mi úgy éreztük, hogy sem a méltán népszerű magyar alternatív csapatok, sem a finn lakodalmas-folk-sör metal, sem az egykor keményebb húrokat pengető, mára populáris rockká szelídült német banda nem eléggé autentikus választás a Slayer fölvezetésére, így visszatértünk a déli beszélgetés helyszínére, ahol előbb a Szalóki Ági és Borlai Gergő nevével fémjelzett elektroakusztikus, jazz, folk, pop és sok egyéb elemet ötvöző Kishúg muzsikált: természetesen Borlai bármit képes játszani, Szalóki Ági itt több stílusban is kalandozhat, láthatóan kedvvel is teszi, aztán, hogy a sokféle elem összeáll-e valamiféle egységes zenei világgá, azt e hangulatos koncert alapján nehéz lenne megmondani, nekem mindenesetre ott és akkor jól esett csakúgy, mint az őket követő, az egykori Genesis-gitárossal, Steve Hackettel kiegészült Djabe által játszott fúziós jazz. Az, hogy a Hegyalja Fesztivál nem az efféle muzsikák hallgatóit vonzza, az érdeklődők szerény létszámából egyértelművé vált, miközben a Djabe közönségében jelen lévő Slayer, Cannibal Corpse és egyéb zenekarok pólóit viselőkből arra is lehetett következtetni, hogy mások is úgy gondolták: a smooth jazz után jobban fog esni az amerikai thrashmesterek brutális intenzitása.

És ez nem is történt másként. Egy Slayer-koncert minőségén legföljebb külső körülmények tudnak rontani, ahogy ez egy rövid, de annál intenzívebb vihar hatására, szerencsére csak a koncert egyébként is tervezett végéhez közeledve be is következett, így sajnos minimum egy Raining Blooddal rövidebb volt a program a kelleténél. Az áprilisi pesti koncerthez képest annyiban változott a setlist, hogy a Seasons in the Abyss lemez dominanciája még erősebb lett, s a Lombardo nélkül készített lemezekről már egyetlen szerzemény sem fért be (sajnos a remekbe szabott God Hates Us Allról sem) – másfelől persze nem föltétlen van ennek önmagában jelentősége, amennyiben a Slayer-életműből rossz programot összeállítani nagyjából lehetetlen. A hangzás – meglepő módon – egy árnyalatnyival kevésbé volt tiszta és hangos, mint előző este a Mastodonnál, de ezzel együtt is bőven jó volt. Egy tömeg kellős közepén állva nem lehet megbecsülni, hogy mennyien is lehetünk, a hivatalos adatokból az derül ki, hogy hozzávetőleg négyszer-ötször annyian voltak kíváncsiak a Slayerre a fesztiválon, mint amennyien legutóbb az Arénában. Noha ezt előre nyilván senki sem sejthette, s így a közönség számára motivációként nem is szolgálhatott, mindazonáltal az először egy villámcsapás miatt másodpercekre elnémuló, majd valódi befejezés nélkül hirtelen befejeződő koncert óhatatlanul megtapasztalhatóvá tette azt a szorongást keltő érzést, hogy eljő majd a pillanat, amikortól kezdve már nem számíthatunk arra, hogy a Slayer-koncert pótolhatatlan élményét újra és újra átéljük.

                                                                                  Fodor Péter