A Presidance-ből alakult Új Magyar Táncszínház nevű formáció Az Új világ című kortárs táncdarabja több tekintetben is valamiféle monumentalitást engedett sejtetni előzetesen önmagáról. A cím kényes globalitása, amely mifelénk nem mentes rossz mellékízektől, a játszóhely neve (RAM Colosseum), a roma tematikához való hozzászólás ígérete, vagyis nevekkel, címekkel és ígéretekkel indult ifj. Zsuráfszki Zoltán darabja. Maga az előadás ezen a helyen valóban akár nagyobb léptékben is elgondolkodtató lehet kultúránk állapotáról, mívességéről, mívtelenségéről, így az előzetes ígéretek bizonyos értelemben teljesedtek is: mind kitűnő látvány, mind magvas gondolkodnivaló akadt Az Új világban. Az egészben a csavar ott van, hogy ami leginkább elgondolkodtató, éppen az, hogy egy látványparádé, amelynek keretében kiválóan képzett kortárs néptáncosok illusztrálnak egy közhelyet virtuózan és közhely jellegénél fogva teljesen érdektelenül, mivé hasznosulhat a cigány kérdésben egy Angyalföld kellős közepébe pottyantott Colosseum nevű épületben, ahol az átlagos jegyár 4000 forint, és ahová jól láthatóan a Nemzeti Táncszínház törzsközönsége látogatott át.

A nézőtér széles, némiképppenegy hatalmas orfeum érzetét kelti, a játéktér arányai, hangulata viszont a Nemzeti Táncszínházéra emlékeztetnek. A nézőtéri székek szellős kényelme sem kárpótolja azonban a nézőket azért a gyakorlati kellemetlenségért, hogy minden második sorban 190 cm-es testmagasság alatt az előző sorban ülők vállának és fejének kitakarása szinte élvezhetetlenné teszi az előadást.

A teljesen üres játéktéren egy vörösszín kerékkel és videotechnikával pillanatok alatt vázolódik egy történet, két fiú saját kisközösségéből elindul a világba szerencsét próbálni. Az előzetesen ígért világos vonalvezetés már az első pillanatokban megbotlik, amikor nem teljesen világos, hogy ebben a kisközösségben voltaképpen romák és nem romák élnek, csak éppen mindenki cigány táncokat táncol vagy csak a romák. Az első esetben valójában minden megtörtént már az első pillanatban, hiszen mi sem szólhatna egyértelműbben a két kultúra közötti valamiféle átjárhatóságról, mint a roma táncot lejtő nem romák Magyarországon. Ezzel az alapvető kérdésességgel (ami természetesen abból is fakad, hogy az előadók között talán ha egy-két roma táncos lehet) a kétfelé vált két fiú viszonya és vele együtt az egész előadás mondandója, megmutatandója nem egészen világos. Mindvégig nem lehet eldönteni, hogy a végső, patetikus és ámulatba ejtően mézízű záróképben, ahol a roma fiú végül felemeltetetik, miközben barátja lentről nézi őt, valamiféle kalapemelés a cigány (tánc és zenei) kultúra felé a nem romák részéről, vagy csak annak bemutatása, hogy roma ember is sokra viheti. A fiúk elválnak, néha megintcsak egymás mellé kerülnek, majd ismét nem, és így tovább egészen addig a jelenetig, amikor az egyenesderekú roma fiút a vörös kerékre állva a fejük felé emelik mindenféle viseletben lévő fiatalok, miközben a videón egy fehér fényüstökös köröz, majd válik szét piros, kék és sárga fényüstökösökre, amelyek mozgása egy gömböt formáz, s a végén ezek a színek ismér egyesülnek a fehérben.

Annak ellenére, hogy ifj. Zsuráfszki Zoltán történetszövése dramaturgiai értelemben voltaképpen akár kaotikusnak is nevezhető, és hogy maga a darab, bármit is mond cigányságról és nem cigányságról, az legfeljebb szellemes, szirupos közhely, az egész vállalás összességében mégiscsak egy jó hangvételű gesztusként működik egy fontos társadalmi kérdésben. Míg az előadás üzenete legfeljebb az, hogy milyen prímán lehet táncolni a cigánytáncot, és hogy roma ember is lehet sztár (ahogy azt mondjuk Győzike is példázza), a koreográfia ennél azért meglehetősen messzebb megy roma kérdésben.

A lehengerlő hangszerelésű és hangerejű zenei aláfestéssel megtámogatott, helyenként brillíros mozdulatsorokkal fűszerezett, rengeteg belefektetett munkával grammra kimért előadás egy jelenetsor, amely egyértelműen a míves látvány, az érzéki élmény erejére kíván támaszkodni: nem gondol semmit sem, nem mond semmit sem, még csak nem is megmutat, sokkal inkább mutogat, kunsztokat mutogat, kiválóan képzett, jó képességű táncosokat mutogat, cigány táncokat mutogat, cigányverést mutogat. Aki míves színház felől érkezik az előadásra, azon értetlenkedik, hogy miképpen lehet fejlődéstörténet, hogy egy kezdetekben büszke, egyenes derekú cigányfiút, miközben az sok-sok megpróbáltatás közben is büszke és egyenes derekú marad, piedesztálra emelik. Aki mondjuk az Experidance előadásai felől jön, az a lelassult, tört mozdulatokat sokallja a kavalkádban. Mindez a kétirányú értetlenkedés valamiféle kísérleti jelleget sejtet, ahogy valóban kísérlet egy első előadás és kísérlet (ha nem is ritka kísérlet) a kortárs main streamhez való igazodásban az érzéki maximumra való törekvés, miközben azért mondjanak is valamit. A kortárs tánc, a független kortárs színház jelenlegi támogatottsági helyzetében várhatóan egyre több ilyen kísérletnek lehetünk szemtanúi. Az Új világnál remélhetően, sokkal sikeresebbeknek is.

Akárhogyan is, az, hogy kvalitásos kortárs magyar néptáncosokat láthattunk cigánytáncokat kedvvel és fiatalos lendülettel táncolni, valamint egy nagy léptékű ötletet ezt előadássá tenni, mindenképpen valami, még ha csak egy kicsinyke gesztus is, és még akkor is, ha nehezen képzelhető el az előadás után komolyabb válaszreakció a mai napi nézőtéren, mint egy „Ej, a cigány kurafiát, de tudja ropni!”, amely persze aligha nevezhető társadalmi léptékűnek. Lehetett mondandója a koreográfus-előadónak, de ezt ma ebben a látvány-táncszínházi előadásban nem igen tudta megmutatni, a nézőtéri végső értetlenkedés és némi csalódottság viszont vélhetően megmutatta, hogy a kortárs tánc irányából kielégíteni a látványosságokhoz szokott és szoktatott nézőket csakúgy nem sikerült, mint a Kovács Gerzson Péter darabjairól Angyalföldre merészkedőket.

Romákról és nem romákról látványos kunsztokkal beszélni olyanoknak, akik sokszor csak a hírekben láttak cigányembert a legnagyobb jóindulat mellett sem tűnik működőképesnek. „A romák is emberek” – csodálkozhatunk rá. Ennyi. Valami van. Valami érdekes. De … nem az igazi.

Presidance: Új világ

Brachna Bálint
György László
Járai Anikó
Karvai Noémi
Kökény Róbert
Lendvay Zsóka
Linczenbold Maximilien
Marosi Erika
Szabó Dániel
Szabó Rubinka Anna
Szeverényi Barnabás

Díszlet- és jelmeztervező: Túri Erzsébet
Látványtervező: Kiégő Izzók
Zene: Csodafarkas
Dramaturg: Böhm György

Koreográfus: ifj. Zsuráfszky Zoltán

Bemutató: 2011. június 26.
RAM Colosseum