Az elején ülünk a belső udvaron, időjárásról beszélgetünk, hogy ki mennyire nem bírja már ezt a nagy meleget, ki hogy nem alszik éjjelente, négy nap, már négy napja tart a kánikula, és látszik, hogy szenvedünk nagyon, mindenki izzad, fújtat, törölközik. Ha összeér a bőröd, ragad, dugjuk a lábunkat a pincenyíláshoz minél közelebb, helyezkedünk a dohos hidegért. Pedig nincs rajtunk sok ruha, a moderátor, Czapáry Veronika királykék, rövid japán selyemben, a nőknek általában kinn a combja, a férfiaknak lábszár vagy mellkas. A fül kerül előre, az lesz a nyitószöveg, kinek mi van a fülszövegén: Deres Kornélia mesél magáról, Deák Botond egy zárójeles évszám és a korábbi kötet, Szabó Marcell két tőmondatban intézi el. Ennél valódibb bemutatkozás három vers tőlük: Mosatlan (D.K.), Az alámerülő híd (D.B.), Álló nap (Sz.M.).

Az ember egyedül marad, és valamit kell csinálni, válaszol Deák Botond az első körkérdésre: Miért írtok verset? Korábban kitermelődött a költők társadalma, ma fordítva van, mondja, a költők termelik ki a társadalmat. Aki ír, az egyszer majd publikálni fog; mindenki ír. A nyolcvanas években nem voltak filmcsatornák, nézte a polcokon a könyvek gerincét, és maga is írni kezdett. Elment külföldre, csavargott, közben lett egy igen hosszú vers – húsz éves volt ekkor. Szabó Marcell akár zeneszerző  is lehetne, verset azért ír, mert foglalkoztatja a nyelv, ebből a folyamatos foglalkozásból nő ki egy foglalkozás. Nem volt megvilágosodásszerű pillanat, egyszerűen csak írogattam dolgokat. Deres Kornélia tizenhat éves korában írt két prózát, Sárváron azonban már biztosan tudta, hogy inkább a versekkel van dolga.

Deák Botond, Czapáry Veronika, Deres Kornélia és Szabó Marcell

A létezésre való nyers, őszinte rákérdezés – Deák A csontomat tapogatván című versében így ír: „Most is csak kompenzálok, vakarom a sípcsontomat (…) Mi a faszt keresek itt?”. Igen, őszinteség, mondja, egy hét hónapos bezártság, az emberfolyamnak megálló pillanata, én nem az olvasásból, én a menésből jöttem az irodalomba, lehet, hogy nem is hét hónap, hanem hét év volt. Azt mondod magadnak: élek, gyerekeim születnek, változom, de rá kell kérdezned: mit keresek itt? Csillagtúra ez, mint az Egyszeri tél címadó versében írja. Oda kell figyelni, látni az embereket, ahová utazol. Az álmokhoz viszont nincs köze, arról, úgy véli, verset írni nem lehet. A kötet szerkesztéséről elmeséli, örült, hogy egyáltalán van, aki elolvassa. Benedek Anna felvázolt koncepciókat, és egyetértettek. A költészetet emóciónak gondolja, forradalmat elindító gesztusnak, de nem irodalomnak, mert az összezagyválna mindent. Elkezdesz írni, annak sikítania, ordítania kell. Ha nem, átírod, megváltoztatod, kidobod. A füzetben azért benne marad, onnan még visszahozható pár sor belőle. Néha egészen jó dolgok jutnak eszembe, mondja, és Közlekedés egy vasárnap című új versét olvassa fel csikk-keresésről, börtön-apáról, hamis Reál Madrid-pólókról.     

Deák Botond

Deres Kornélia Szőrapa című kötetéből hallunk: Macival. A kalapos. Légszomj, majd a próza és vers vonatkozásáról elmondja, hogy a történet nem volt meg az elején, fokozatosan formálódott – lehet narratívát ráhúzni, volt is ilyesféle szándéka. A három ciklus egyfajta élményt mutat meg másfajta elbeszélői attitűddel, az irreális-misztikus világ gyermeki nézőpontot imitál. Egyes verseket tekintve a kötet nem akart beleragadni az apa-tematikába. A mosoly az üvegház népéről, fehéredő, letapasztott hegéről, törpékről, aranyhalakról mesél, A szőnyeg a minták hidegéről, az Esti szervek esti szellemekről, a Veszélyesen közel erről: „Mióta külön élük, jó húsz éve már, / veszélyesen közel kerültél hozzám. / Ha máshogy alakul, talán nem / tartalak meg eddig”. Végül pedig megbocsát az elbeszélő, és elengedi azt, aki eddig fogva tartotta. Akivel fogva tartották egymást. A kötetcímre kezdetben Pedig apaként gondolt, de az az olvashatóságot befolyásolta volna, mondja, egy adott szövegre irányítva a figyelmet. A Szőrapa nem verscím, hanem valóban az egész könyvet jellemzi. Először van meg a vers, utána alakul a címe, a szövegtestből. A sorok száma – többnyire 20-22 – lehet, hogy valamiféle belső mértéket követ, ami szabályosságban jelenik meg. Másfelől viszont nem törekszik szabályosságra, olyanra, amit a rímek jelentenének. Öt éve alakult az üvegház-motívum, mely apáról, gyerekkorról, egy élethelyzetről beszél. Befejezésül A példaképet olvassa fel, és a Nagy levegőt, a kötet záróversét: „Hányszor építettük fel azt az üvegházat, / nem tudom, és azt sem, végül kettőnk / közül ki fulladt meg benne azon a télen”.

Deák Botond, Czapáry Veronika és Deres Kornélia

Szabó Marcell verset mond: Mennyire neked való mindez, A langyos szív, de ne mondjuk újra, Sarah és Yukel, majd egy különös felismerésről beszél. Meglepődött és megrémült, amikor először egyvégtében olvasta saját szövegeit, hogy egyfajta pályán mozognak, egyfajta középpont körül. Itt jött jól a francia F. Ponge-idézet a kötet elején, melynek fordítása: „Visszatérni magához a tárgyhoz, ahhoz, ami benne nyers és különböző: különböző mindenekelőtt attól, amit eddig írtam róla”. Kétféleképp tarja viccesnek a mottót, egyrészt, mivel ez az első kötete, másrészt az írás-újrakezdésnek a vissza-visszatérő jellege miatt. Mindig van befelé-kifelé nyitás, ami a beszédre, beszédmódra utal, ezek előjönnek a versekben, de csak akkor vált számára láthatóvá, amikor együtt álltak, egymás mellett a szövegek. Az Átiratok Ornette Coleman amerikai dzsessz-szaxofonost idézik meg – amikor létrejöttek a versek, épp sokat hallgatta a lemezeit, életrajzi szál ez valójában. A zeneietlenségre utalnak ezek a szövegek, hogy mennyire abszurd zeneműben megjelenő hangszerek sorát leírni szavakkal, azok csupán a szituációt képezik le. Az alkotás folyamatáról így beszél: sokszor írok át, hosszú folyamat, ez a létrehozás-szülés tudatos, nem ugyanaz, mint az olvasása, az sokkal inkább ösztönös. A szerkesztésről pedig: több fázisban történt, a kötet elején említett négy ember nem csak ebben, hanem az egyes versek alakításában sokat segített, főként a húzásban. A címben szereplő szorítást nem szeretné beazonosítani, ez először cikluscímként szerepelt, melynek darabjait utóbb szétrendezte az egyes részekben. Majd olvas, az Átiratokból a 2-est szidás nyomaival terhes szeretkezésről, félig lebontott lőporgyár képéről és zoknitlan, harisnya nélküli lábról, és a Nézi a hátát címűt: „Meglátni, amint átnyúl / a csípő felett az ünnepre berendezett szalonban, / felnyög, és álmában annak csontját töri, / akit különben nem is érintene”.
 

Czapáry Veronika, Deres Kornélia és Szabó Marcell

A végén állunk a belső udvaron, keményen izzik minden, Borsik Mikivel nézünk az ég felé, nincs fölöttünk a téli plexi, kezekben papírtálcával egymást löttyedtre gőzölő pizzaháromszögek, és a napról beszélünk, semmi másról, csak arról az árnyékba elbújni kényszerítő, durva, sértő, kegyetlen égitestről a nyárban.

Fotó: Bach Máté