Március 11-én rázta meg Japánt rekord erősségű földrengés, melyet annál is nagyobb szökőár követett, majd következett a nukleáris válság, melyet e sorok írása közben, négy hónappal a történtek után sem sikerült lezárni. A szökőárban közel harmincezer ember halt meg vagy tünt el nyomtalanul, több százezren vesztették el mindenüket egy pillanat alatt, és váltak földönfutóvá. A sugárzás miatt pedig teljes falvakat és városokat telepítettek ki az atomreaktor körzetéből. Az egyéni tragédiákon kívül egy országrész, méghozzá Japán legelmaradottab része omlott össze, gazdaságilag talpra állítáni az országot embert próbáló feladat lesz sokaknak.

Március 11-e után sokan láttak fantáziát az eseményekben. Így például a hivatásos és önkéntes mentést végzőkön kívül fizikusok és antropológusok, újságírók és filmesek lepték el a területet. Pár nappal a történtek után a Harvard Egyetemen egy több éves projektbe kezdtek, melynek keretében összegyűjtik az Interneten megjelenő, a japán katasztrófával kapcsolatos cikkeket és oldalakat. Jelenleg is számos tudományos cikket és könyvet írnak, és számtalan egyéni kezdeményezés próbál valamilyen módon a történtek mélyére látni. De készül már e-book és 3D-s film is – a tradicionális és a modern média teljes skáláján mozgunk. Ezeknek a kezdeményezéseknek egyik első eredménye egy bő egyórás dokumentumfilm, melyet a katasztrófa után alig másfél hónappal forgattak. „Azt akartam, hogy ne merüljön feledésbe, ami történt. Ezért siettem a filmmel” – mondja Ómija Kóicsi, a film rendezője.

A Mudzsó szobjó (vagyis Vázlatok az elmúlásról) a címben foglaltak szerint nagy vonalakban vázolja a helyszínt, rövid jeleneteket mutat a lerombolt területről. Azonban a film mindvégig ezeknek a képeknek a laza láncolata marad, és nem szerveződik egységes koncepció köré. Bár dokumentumfilm, csupán annyi derül ki a kezdetén, hogy április 28. és május 8. között forgatták, azt viszont már nem tudni, hogy a képek kronologikus sorrendben követik-e egymást, vagy valamilyen más, rendezői koncepciót követnek. Az sem derül ki, hogy mekkora területet járt be a forgatócsoport. Helyneveket a beszélgetésekből nem tudni, továbbá a film lemond minden narrációs vagy feliratozási lehetőségről is – kérdés, hogy így mennyire lesz időtálló az alkotás. A film nem magyaráz, nem interpretál, csak mutat. „Minden dokumentumfilmesnek megvan a maga ütemterve, a jó dokumentumfilmek arra törekszenek, hogy az interjúalanyokból meghatározott szavakat húzzanak ki, melyek megfelelő érzéseket keltenek a nézőkben. De ennél a filmnél le akartam küzdeni minden előre tervezést. Csak ott akartam lenni azokkal az emberekkel az adott pillanatban” – meséli a rendező.
 

Mégis, a film egyoldalúan azt sugallja, mintha a Tóhoku régió teljes egésze elpusztult volna. Hosszú plánokban mutatják a kihalt és romos vidéket: a kamera sokáig elidőz a romokon, a partra vetett hajókon, a háztetőre felhányt autón, a megszakadt és elgörbült sínpáron. Sok az elmosódott és fakó kép. Ha viszont épségben maradt házak tűnnének fel, kizárólag közeli képeket láthatunk, nehogy tudatosuljon, hogy maradtak épségben utcák és városrészek.

Azután látjuk, az élet viszont megy tovább. Mutatnak embereket, helyieket, akik túlélték a katasztrófát, és próbálnak talpra állni. Egy idős asszony nevetve nézi a háza előtt az utcán parkoló hajót, egy fiatal lány meséli, hogy nincs is szebb annál, mint a tengernél élni. Nem akar ő elköltözni, látni akarja, ahogy a tengeren megcsillan a nap. Egy 98 éves néni büszkén mondja, hogy a menedékhelyen ő a rangidős, egy férfi, akinek nem dőlt össze teljesen a háza, mutatja a helyet a ház előtt, ahol a védőszobruk állt – ennek köszönheti, hogy megmaradhatott a ház. És még sok törmelék, megtépázott családi fényképek és könnyek kerülnek elő.

A Vázlatok az elmúlásról visszatérő motívuma egy buddhista pap elmélkedése. A film kezdetén ő magyarázza el a japán mudzsó szó jelentését. A mudzsó az elmúlásra utal, arra, hogy semmi nem tart örökké, minden folytonosan változik, és ez a japánok évszázados tradiciója. Hivatkozik a 12. századi író, Kamo no Csómei műveire, akinek írásait áthatja az elmúlás felett érzett fájdalom. Máskor arról beszél, hogy a katasztrófa isteni figyelmeztetés volt, hogy a világ nem volt jó úgy, ahogy volt, és változtatni kellett rajta, majd pedig arról, hogy nem is kéne újjáépíteni a területet, hogy mindig emlékezzünk arra, mi is történt itt.
 

A koncepció hiánya kevéssé különbözteti meg a filmet azoktól a képektől, melyeket a tévé is mutatott. Kár, hogy az alkotók lemondtak arról, hogy a saját kézjegyüket, a saját interpretációjukat bemutassák.

Bár tisztában voltam vele, hogy dokumentumfilmet látok, mégsem tudtam elvonatkoztatni, és távoli történelmi eseményként szemlélni az alkotást. A film alatt háromszor volt földrengés.

Utóhang
A film után pár nappal a Szemimaru című nódarabot láttam. A címszereplő Szemimaru, Daigo császár negyedik fia vakon született, ezért a fiút száműzik a császári udvarból. Szemimaru nővérének dala nemcsak a mudzsó tipikus példája, de akár a fukusimai menekültekről is szólhat:

Tegnapig csodás palotában,
Fényes földön jártál,
Szép ruhát hordtál,
Majd míg meglibben a ruhaujjad,
Az életed gyökeresen megváltozott.
Ma már ezen a nyomoruságos helyen laksz,
Bambusz oszlopon bambusz sövény,
Az ereszen is, az ajtón is rések tátonganak,
Szalmaház, szalma föld és szalma ablak,
A fekhelyed is szalma,
Ez lett a tegnapi brokátból.



Vázlatok az elmúlásról (Mudzsó szobjó)
Rend.: Ómija Kóicsi

Bemutató: 2011. június 18.
Tokyo Auditorium Shibuya
http://www.mujosobyo.jp/