Hogy ki számít akkor animációs filmesnek? A századelő nagyszerű alkotóját, Disney, a Fleischer fivérek, Dargay Attila és Nepp József előfutárát, Winsor McCay-t idézem: „Minden őrültet, aki ezernyi rajzot kíván készíteni száz láb filmre – köszöntünk a klubban.” Az őrület talán túlzás, a rendíthetetlen elhivatottság, a határokat nem ismerő kreativitás és a kis bogarasság találóbb. M Tóth Éva Aniráma című könyve zseniális bogarasok gyűjteménye hát. A szerző – egyébiránt maga is animációs filmkészítő – előbb végigrepül a nemzetközi animáció történetének legfontosabb állomásain, aztán pedig a hazai fantázia-légben is színes körsvenk-piruettet lejt.

 M Tóth Éva jelenleg a Kaposvári Egyetem Művészeti Karának docense, munkáját ezért elsősorban hallgatói kezébe szánja. Másrészről azonban azért is írt képes animációtörténetet – vallja az előszóban –, hogy a műfaj e könyv által az egyetem falain túl is nagyobb figyelmet kapjon. Már az első oldalakon tisztázza a szerző: bentről beszél. Alkotóként, vagy olykor lenyűgözött, máskor meg korholó-dühös befogadóként. Képtelen tehát szenvtelen hangú filmtörténészként szólni rajongott műfajáról. Személyes beavatástörténetét ismerheti, aki találkozott a 2004-ben megjelent, DVD-melléklettel ellátott Animare necesse est… című, kortárs klasszikusokkal foglalkozó könyvével. M Tóth büszkén vallja celluloidközelségét, és vállalja az ebből óhatatlanul adódó, bátor szubjektivitást is. Ettől kap sajátos ízt az Aniráma. M Tóth Éva ugyanis súg, sugall, kísérőnkül szegődik. Nem csak leír, de ajánl, kritizál, kommentál – alkotásokat, életműveket. Bőven ellát minket néznivalóval, megsejteti sokszínűségét, ezzel étvágyat gerjeszt az animációs világra. Fél lábbal az íróasztal, fél lábbal a trükkasztal mögül gusztál. Onnan hallik hol könnyed, naplószerű, hol pedig precíz szakmai szövege.

 

 Technikákat, korszakokat, versengéseket, társakat és ellenlábasokat ismerünk meg. Sőt, a történelem nyomát is kitapogathatjuk a celluloidon. Disney például az akkoriban felfedezett bolygóról nevezte el izgága, sárga kutyáját Plutónak, a háború alatt a rajzfilm egyszerre jelentett humort és propagandát, Max és Dave Fleischer Popeye és Betty Boop-karaktere pedig igencsak megszorongatta a Disney-birodalmat. Mindnyájuk – és még százennyi animációs filmkészítő – munkájába bepillantást nyerünk a lapszéli filmképek által. A képeknek legalább olyan súlyuk van a könyvben, mint a leírásukra szolgáló elbeszélt szónak. Elvégre stílusokat, világokat mutatnak be. Báb-, gyurma- és krétarajz-animációt, továbbá ritmus, tér, idő, fény és geometrikus formák játékát. Filmszalagra festett, netán karcolt képeket, vagy felragasztott növényi, állati részeket, valamint számítógép generálta trükköket. Ez ugyanis mind animáció. M Tóth Éva szerint pedig minden, ami filmszalagra kerül, eleve fontos, hangsúlyos. Ezért tévedés azt hinni, hogy az animációs filmben megúszható a minőség azzal, hogy a képek túl rövid ideig látszanak.                    

 

A Kistotál című második fejezet az animáció magyar mozgóképtörténetben betöltött helyét és szerepét, legfontosabb mestereit és ígéreteit ismerteti. A professzionális animációs és reklámfilm-készítés a két világháború között vált jelentőssé Magyarországon. Az ötvenes évektől a Pannónia Filmstúdió volt az ország egyetlen, állami támogatással üzemelő animációs bázisa. Itt készült Nepp József Mézga családja, Dargay Macskafogója, Cseh András Frakkja, és Foky Ottó Mirr-Murr, a kandúrjais. Alternatív filmkészítési helyet csupán az 1971-ben létrehozott Kecskeméti Stúdió jelentett. M Tóth Éva könyvében nagy hangsúllyal számol be a hetvenes-nyolcvanas években indult, nem ritkán filmgyári falakon kívüli, egyéni látásmódú, kreatív polgárpukkasztókról is. Tisztelettel emlékezik meg az Experanima-csoport, Kovásznai György és a személyes kedvencnek és mesternek vallott Reisenbüchler Sándor munkáiról, de nem maradnak említés nélkül az ígéretesen induló fiatal alkotók sem.

 

 A celluloid-menti körutazás szaknyelvmagyarázó glosszáriummal zárul. Már itt eltűnnek a lapszéli képek. A könyv legvégén aztán szinte a szöveg képesül. Három álom animációszerű szövete vetül az oldalakra. Ezúttal nem segítenek a lapszéli sorvezetők, ezek a képek bennünk peregnek. A fényíró szerző ezúttal szépíróként is megmerítkezik.    

 

Az animációs művészet nyitott, befogadó természetű műfaj – írja M Tóth Éva. Lehetőség a képző- és filmművészet, a dráma- és zeneművészet, a mozgás- és színházművészet, meg persze a tervezőművészet határvidékén mozgó alkotások létrehozására. Elhivatottságot, alázatot, roppant kreativitást követelő, ám igen szórakoztató művészeti ág. Alkotónak és befogadónak egyaránt. Ezért úgy hiszem, az Aniráma jó szívvel ajánlható minden animációs filmeket szerető, azok iránt érdeklődő ifjú, vagy lélekben ifjú olvasó számára.