…ami ettől függetlenül egyáltalán nem volt rossz, vagy túl hosszú, csupán… vegyes felvágott, egy paradox zenei hibrid, ami hol beszippantott bravúrjaival, hol eltávolított, attól függően, hogy valaki a hangszerbemutatókra vagy a popslágerekre esküdött.

Persze a különböző stílusok ötvözése ma már alapkövetelmény, egy valamirevaló zenész minimum két műfajt boronál össze bemutatkozó lemezén, már ha sikeres akar lenni. A mexikói-amerikai gitáros, ez az úttörő eklektikus évtizedekkel előzte meg korát e tekintetben.

Hogy ha valaki az 1999-es, Supernatural című legutóbbi sikerlemeze, vagy a klasszikussá érett nyitó albumtrióján felül is mélyebb barátságot akar kötni Santanával, az könnyen meglepődhet a határátlépő, játékában egészen különböző stílusokat egymásra kopírozó zenész egyes albumain – a stílusbeli kilengések néhol ijesztőek, néhol lenyűgözőek.

Nem is akart elijeszteni senkit élő előadásától Carlos, így nem munkásságát áttekintő, egymástól lehatárolt műfaji blokkokkal szórakoztatta a nagyérdeműt, hanem megpróbált megfelelni mindenkinek, aki megtisztelte őt jelenlétével.

A nyitó Spark of the Divine dzsesszes kakofóniája sokakat nem riasztott el, BS-koncertre ugyanis egyesek szerint csupán késéssel érdemes érkezni: a nyitány alatt alig lézengtek a küzdőtér színpadtól távolabbi felében, de később is csak lazán lézengő sorok terpeszkedtek az állóstandokon. És a megjelent publikum tagjai sem vették igénybe a táncparkett biztosította teret, meglepően kevesen ropták a latin melódiákra: igaz, az a pár, a konstans kongaritmusra magát eksztázisba táncoló harmincas kaján tökvigyorral nyomta a latin táncórák három alaplépését.

Mindenesetre már a kezdő taktusok felvillantották az egész koncertet megbélyegző irányelvet, nevezetesen, hogy szimultán kell kommersznek és „elvontnak” lenni, hogy az egyszeri néző lehetőleg maradéktalanul élvezze, amit hall, felismerje az MTV-s klipek vezérdallamait, de közben azt is higgye, hogy megfizethetetlen művészi produkciót hall. A két végső határ: az előemésztett giccs és a bonyolult, jazzes hangképletek – e között bármit jöhet.

Ami azonban még a Spark of the Divine után következett, az egyik kategóriába sem illett, sokkal inkább a 2000-es évekbeli, egyre kommerszebb vizekre evező Santana-trend betetőzése volt. A tavaly megjelent Guitar Heaven című feldolgozásalbum hiába egy pusztán pénzlehúzásra építő, parasztvakító kiadvány („minden idők legnagyobb gitárklasszikusai” címszó alatt a legelcsépeltebb rockslágerek, sztárvendégekkel a mikrofon mögött), koncerten mégiscsak működhetnek olyan klasszisok, mint a Led Zeppelin, a Deep Purple vagy a Beatles örökzöldjei.

Kár, hogy Santana pont azt a dalt vezette elő (az AC/DC Back In Black-jét), amibe radikálisan és nem éppen előremutató módon nyúlt bele. A többi dalba csak szépen-csendben csempészte, lopta bele markáns gitártechnikáját, igazította azokat saját stílusához, az AC/DC-féle kettőnégyet viszont egy rapperrel gyúrta át, pukkadtak is rendesen az őskövület rock rajongók…

Biztonsági játék gyanánt még két szerzeményt kapott elő erről a korongról a 70 felé közelítő gitármester, ebből a Cream Sunshine of Your Love-ja feltűnésmentesen illeszkedett az A Love Supreme és a Smooth közé, azonban minden idők talán leghíresebb rock dalát, a Smoke On The Watert valószínűleg csak az ismerte fel, aki az Internet áldásos szolgáltatásainak köszönhetően előre tudta, hogy szerepelnie kéne a műsorban.

Az egész koncertre jellemző húzd meg-ereszd meg játékban Santana szinte jazzes szigorral kerülte a verze-refrén struktúrákat: darabjaira szedte, majd laza és jammelés-szagú performanszban fűzte össze új egésszé slágereit. A Smoke pofonegyszerű riffjét is gond nélkül szétszólózta, szerencsére Freddie Ravel billentyűs Hammond-ízű ujjgyakorlatának is kellő teret engedve, aki több, főleg a rock ’n roll ízű dalokban (ld. Open Invitation) szabad kezet kapott.

Santana sikerének amúgy is szerves része, hogy sztárallűröktől, exhibicionista maníroktól legalább látszólag mentes, és sem a stúdiófelvételeken, sem a színpadon nem sajátítja ki teljesen a hallgatók figyelmét. Miközben szolidan dominál, minél több reflektorfényt hárít zenésztársaira, akik nem csupán kísérik őt, a gitárosok virtuóz virgái, vagy a két dobos ízes trükközései alkalomadtán Santana szólóival egyenértékű figyelmet kaptak.

Legegyedibb Benny Rietveld basszusgitáros kiállása volt a finálé felé: nagyon könnyed és korántsem egyszerű táncot jártak ujjai öthúrosán, ami végén laza riffelésbe csapott át, miközben az este legtechnikásabb ütősének bizonyuló Dennis Chambers szolgáltatta neki a talpalávalót.

Utóbbi egy időre Cindy Blackmannek adta át a helyét, aki nem más, mint Santana felesége, ám a terebélyes sérójú hölgy „protekciója” ellenére is több mint korrekt dobosbemutatót tartott, ilyen pergős és vehemens performanszot ritkán látni női ütősöktől.

Talán csak Tommy Anthony ritmusgitáros nem kapott szólózási lehetőséget, de az ő tisztje inkább az volt, hogy a háttérben maradva árgus szemekkel figyelje és lekövesse mesterének témáit, igazodjon irányadó játékéhoz, ami korántsem olyan alárendelt szerep, mint amilyennek elsőre hangzik: Carlos-szal gyakran alakítottak ki atmoszférakeltő hangokra koncentráló „gitárdialógot”, láthatólag nagyon érezték egymás stílusát, legalábbis Tommy Santanáét.

Nem is a rendkívül üdítő instrumentális hangjegy-csavarásoknál jött némi csömör, hanem a „geil”-t definiáló latinos popslágereknél: a szappanopera főcímdaloknak is beillő Maria Mariat és a Corazón Espinadot ráadásul egy simulós, hízelgő hangú macsó tolmácsolásában, a koncert egésze alatt világító olcsó csillagos háttér, ill. egy lángoló szívet ábrázoló kivetítő előtt kellett végighallgatni (hagyjuk meg neki, egy-két rockosabb dalban azért szebben domborított énekesünk).

Sajnos Santana konferanszai sem hagyták el ezt a szintet, ő gondolom valamifajta kozmikus bölcsességet, spirituális igazságot akart átadni, ám mindez jóindulattal sem volt több a szerelem hatalmának elnyújtott ecsetelgetésénél. Persze egyszer-kétszer talán még belefért volna, de a gitáros, amikor csak tehette, időt szakított rá, hogy ismételje magát, sőt, gurus üzenetét egyenesen a zenei élmény fölé helyezte – ha másra nem is, de ezekre emlékezzünk legalább az estéből, mondogatta. Az azért kedves volt tőle, hogy örvendezett a rendszerváltásnak, felszabadulásunknak, és öröm töltötte el annak láttán is, hogy sikerült megvalósítani az álmainkat.

Sokkal tanulságosabbnak bizonyult, amikor Santana mesterei előtt hajtott fejet: elsősorban nem is BB Kinget dicsérte (bár neki is kijutott bőven szép szavakból), hanem Szabó Gábor magyar jazzgitárost, aki „megmutatta neki, hogy nem csak BB King-féle bluest lehet gitározni” – azt pedig nem biztos, hogy túl sokan tudták a publikum soraiban, hogy Black Magic Woman című ős-slágerét többek között Szabó Gypsy Queen című dalában gyúrta össze.

A legjobban ezek a régi darabok működtek, a lájtos kórustémákra építő A Love Supreme, a salsás dallamvilágú Oye Como Va és Jingo, illetve az olyan pörgősebb dalok, mint a már-már AOR-os Open Invitation. Kár, hogy az eredetileg latin rock gitárosként elhíresült Santana újabb kori számaiból rendre kigyomlálta az utóbbi stíluselemet, és inkább csak hol klasszikus, hol bluesos ízű szólóiban voltak tetten érhetők zenéjének gyökerei.

Markáns gitársoundját viszont számtalan, általa prezentált melódiában élvezhettük, még a turnén korábban nemigen játszott Europat is megidézte egy medley nyitányában, bár az ilyen „beszélő”, „történetmesélő” szólókból pár darab még igazán utat találhatott volna a szettbe (hogy ne menjünk túl legismertebb dalain, például a Samba Pa Ti-n).

A Soul Sacrificeban is tisztességgel sikongatott gitárja, de a technika soha nem ment a dallammotívumok vagy harmóniamenetek érvényesülésének rovására – nem is kellett volna kiselőadásokat tartania a számok között, hiszen gitárjátékában minden ott van, amiről beszélni akart, sokkal kompaktabban, szebben, és nem utolsósorban ugyanolyan közérthetően.

Hiába kellett néha keresgélni a dallamokat a szétszabdalt, átírt dalokban, amikor Santana felsiratta a gitárját, a „latin mester” mindkét irányú szélsőségeit meg lehetett bocsájtani. És ebben a pár pillanatban - az idézett Bob Marley szlogennek megfelelően - ha nem is a mentális rabszolgaság alól, de felszabadulhattunk, és szállhattunk, még ha nem is a szerelem szárnyán. Helyette, alkalomadtán, egy érzelmes gitárhős is megteszi…

Képek: Török Tamás