Ezúttal időben, a kihirdetett 21 órakor sikerült a programot elkezdeni. A már ismerős ruhatároslány kedvesen kisegített egy tollal a jegyzeteimhez, a nem kevésbé bájos Adiba Amani művésznő pedig indiai népviseletben és érdekes kézmozdulatokkal kísérve fellépkedett a keleti szőttessel, kancsókkal és egzotikus hangszerekkel díszített színpadra.

A 25-ös átlagéletkorú közönség mintegy 300 szeme a beszélő táncra szegeződött. Hajlongó felsőtest, forgó lábak és finom kézmozdulatok meséltek el egy történetet, ami ugyan nem volt
egyértelmű, ám mégis harmonikus és kecses látványt nyújtott. A történet összerakásához talán a playback éneket kellett volna értenem (ami a felvétel minősége alapján akár autentikus gyűjtés is lehetett volna). A dallamok határozottan élvezhetőek voltak (kifejezetten egzotikus hatást keltett a hangok intonálása), ám a táncosnő felvételtől el-elcsúszó tátikája nem fokozta az élményt: elég lett volna a testmozgása is.

Vászonkör a színpad hátterében, az indiai hangszereket, cimbalmot és billentyűket birtokba vevő zenészek az előtérben és egy ízlésesen öltözött, mikrofonhoz tipegő törékeny lány a tapsviharban. A vásznon és a mikrofonban cigány népi motívumok, a fejekben pedig andalító zsongás: az Orient Express egzotikus tájra érkezett és a Mitsoura-koncert megkezdődött.

A törékeny lányból hihetetlenül kiérlelt, szenvedélyteli és autentikus hangok szólalnak meg, de lehet, hogy ezeréves szellemek szólnak belőle ilyen varázslatos erővel. Mindenesetre gyönyörű, igéző és őseredeti élményt adnak a dalok már önmagukban is. Hát még az, ami rájuk épül: A keleti hangszerek meditatív és egzotikus ízt adnak, fokozva a cigány énekszó hangsúlyozottan indiai gyökereit. A Neoból ismert Moldvai Márk olykor dinamikus, olykor atmoszférikus elektronikus aláfestése pedig sajátosan urbánus, mai kontextust teremt és korszerű dubos, drum'n'bass-es, trip-hopos világzenét kever ki. Mindezt Mandula Éva alkotása, a kivetítővásznon egymásba kapcsolódó ősi mantrák, szabadkézi grafikák és non-figuratív számítógépes hang-vizualizációk teszik teljessé és még koherensebb egésszé.

A komplex audiovizuális élmény segítségével a nagyvárosi cigánykultúra tudatalattijába pillanthatunk be: a posztmodern városi hangulatba szervesen illeszkedik a premodern hagyománytisztelet. Az experimentális elektronikus zene izgalma találkozik a régi ritmusokkal és megkapó képet fest a 21. századi Budapest egymásra rétegződő, egymással keveredő kultúráiról. Ám amiről a Mitsoura igazán szól, megfogalmazhatatlan és kimondhatatlan: egy nyelv előtti pszichológiai és kulturális alapréteg; olyan táptalaj, amelyből a cigány művészet ugyanúgy kibontakozhat, mint a világról képet alkotó tudat.

Kígyók forognak, rajzolt vonalak kavarognak, fények villóznak a pszichedelikus körön, miközben éterien kifinomult dalokat váltanak átütő erejű, egyszerre etnikai és egyetemesen emberi tartalmú számok. A dobos szépen szólózik, majd Mitsou olyan pörgő nyelvvel ritmizál, mint a nézőtéren roma körtáncot járók lába. Szívbemarkoló interkulturális és kozmikus élmény a csaknem teltházat kitevő koncertlátogatóknak.

Ráadásként Moldvai Márk játszott: "szétkevert", posztmodern retróelemeket is tartalmazó elektronikus mixfolyamot a nonfiguratív animációkísérethez. A közönség kb. 30 főre ritkult, a világzenei életérzést pedig már csak a roma néptáncot folytató aktívabb szórakozók biztosították. Ez már nem az Orient Express: visszaadtam a kölcsöntollat, és kisétáltam a kikötőből.

A fesztivál másnapján fellépő Mitsoura hangulatos fel- és levezetést kapott, ám az előző napi mennyiségi kifogásom ma is ugyanúgy érvényes: jól jött volna még egy előadó, de legalábbis több világzenei elem a búcsúmixbe.