PRAE.HU: Az eredeti terv szerint ez egy élőben lefolytatott beszélgetés lett volna, melynek videófelvétele felkerült volna a prae.hu portálra — az első kérdésem (helytől függetlenül) adta magát: „Van pálinkád?” Ezt most inadekvát megkérdezni, mégis megkérdezem. Magam korábban már koccintottam telefonon egy barátommal, aki Tatabányán örült második gyermeke születésének, s volt, hogy egy ismerőssel csetelve iszogattunk „együtt”. Te, amennyire tudom, távol tartod magad e technikai vívmányoktól, ezek lehetőségeitől; email-címed is csak úgy egy-másfél éve lett, mobilod — tudtommal — máig nincs. A második kérdésem az, hogy honnan, miért ez a távolságtartás?

A távolságtartás kifejezést köszönöm. Tudatos és ideologikus döntést feltételez. Pedig csak arról van szó, hogy én még a kvarcórát se tanultam meg beállítani soha, amit a Keleti mellett árultak a hetvenes évek végén hátizsákból, pedig akkor még tizenéves voltam, és a szellemem nyitott volt minden újra. De igazából soha nem érdekelt, hogy mi van egy autóban az embereken kívül, és ha repülőt látok felszállni, azt ma sem tartom se lehetségesnek, se etikus dolognak, hiába tudom, hol kéne utánanézni a felhajtóerőnek, mert azért tanultam fizikát. Az internet zavar, mert ugyan használom, de nem tudom róla, micsoda, mi lehet belőle, és egyáltalán hol van. Jó két éve mégis elfogadtam, hogy emailezni muszáj, mert az otthoni vezetékes telefonon már nem lehetett elintézni az ügyeimet, pontosabban egyszercsak feltűnt, hogy egyre kevesebb ügyem van. Mobilt viszont tényleg nem szeretnék. Lassú vagyok hozzá, és nem akarok állandóan készen állni. Mindez nem jelenti azt (itt térve vissza nagy fontosságú első kérdésedre), hogy bár most nincs pálinkám, de ne lennék hajlandó beszerezni egy esetleges virtuális koccintáshoz.

PRAE.HU: Tizenévesként a technika iránti „érdektelenséged” nem tett téged ufóvá, vagy afféle „furcsa” figurává a kortársaid között? Rám legalábbis gyanakodva néztek emiatt — ma persze már nyilván könnyebb ezt kezelni. Nem úgy, mint a mobiltelefon nemlétét — napjainkra mintha általános elvárássá vált volna, hogy mindenki minden pillanatban elérhető legyen, állandó készenlétben álljon. Ezzel szembehelyezkedni viszont tényleg távolságtartás részedről, mintha az emberi méltóságot, szabadságot védenéd. Jól látom ezt? És ért-e komoly hátrány, volt-e valódi veszteséged emiatt?

Nagyon fura tapasztalat ez. Az állandó elérhetőség és készenlét önként vállalása. Mert tényleg önként történik. Az emberek elsöprő többségének alapvető igényét elégíti ki a mobiltelefon. És ha belegondolok, az őseink csapatban jártak vadászni vagy málnászni, vagy csak egyszerűen menekülni, és közben fontos lehetett nekik az állandó kapcsolattartás, megvagy?-megvagyok-mégmindig?-mégmindigéste?-énismeg-akkorjódebiztos? — ilyen vakkantások sok százezer éven át. Egészen a tizenkilencedik századig az emberek zöme falvakban élt, ahol megint csak mindenki ismert mindenkit. És a kutyának se hiányoztak a személyiségi jogok, meg a személyes szabadság, meg az emberi méltóság, magánélete meg végképp senkinek nem volt a remetén kívül a pusztában (bár neki is ott volt az Isten). Mindenki tudott egymásról mindent, és a közösség tele volt elvárással az egyén iránt. A tizenkilencedik században nőni kezdtek a városok, a huszadikban szétestek a családok, és ezzel párhuzamosan nőtt nagyra a szabadság. Mi ma azt hisszük, hogy az emberi méltóságnak a szabadsághoz van a legtöbb köze, azon alapul. Pedig csak száz-százötven év volt az az időszak, amíg az ember „a nagyváros mélyén” el tudott tűnni a közösség elől, ha akart. Hát úgy látszik, mégsem ez a max. 200 évnyi modern elidegenedettség az ember természetes állapota. És ezt a mobiltelefonok villámgyors elterjedése mutatta meg: olyan volt, mint egy népszavazás az emberi szabadság ellen. Ami meg engem illet, alighanem éppen az én ufóságom és furcsafiguraságom a deviancia. Azt viszont nem hiszem, hogy komoly hátrány ért volna amiatt, hogy nincs mobilom. Mert ugyan igaz, hogy a mobiltelefon emberi szükséglet, de inkább csak a közös vakkantások miatt, nem pedig a tizenkilencedik századi értelemben vett hasznossága miatt. Tízszer annyit mobilozunk, mint kéne. Az ügyeket a mobil előtt is elintézték az emberek, az csak ürügy, hogy milyen hasznos szerszám, és milyen jól lehet vele kommunikálni végre — pont annyit értjük félre egymást mobillal, mint nélküle.

PRAE.HU: Néha az a dermesztő érzésem van, hogy a kommunikációba minden esetben eleve bele van kódolva a félreértés mint járulékos, ám voltaképp „állandó” elem.

Nehéz ezt megemészteni. Hogy a félreértés is állandó elem az életünkben. Meg a hiba egyáltalán. Mert arra neveltek mindannyiunkat kicsi korunktól, hogy ha odafigyelünk, lehet tökéleteset csinálni. Ideákat programoztak belénk. Ettől dermesztő érzés és elfogadhatatlan, hogy elkerülhetetlenek a hibák. 

PRAE.HU: Sőt ez a tökéletesség-idea nemcsak mint elérhető, hanem mint elvárt dolog (is) megjelent-megjelenik, mint egyfajta etikai parancs. Viszont a tökéletesség számomra olykor kifejezetten riasztó (Sopotnik Zoltán valamivel óvatosabban fogalmaz: „Nincs bennem semmi vonzalom a tökéletes iránt”) — talán még a hibák elkerülhetetlenségénél is dermesztőbb dolog. Te hogy vagy ezzel?

Igaz: nem elfogadhatatlanok a hibák, csak nem mindegy, hogy mekkorákról van szó. Kis hiba, egy anyajegy direkt kiemeli a szépséget. Bőven belefér a tökéletesség ideájába a tökéletesség anyajeggyel. Meg a kommunikáció is, félreértéssel. A félreértés kaland, és tényleg belénk is van kódolva, és egy határig lehet kezelni. Nekem az a dermesztő inkább, amikor elkezdem azt érezni, hogy körülöttem mindenki hagyja a fenébe az ideáit. Hogy mindenki egyszerre adja fel őket, mert belefáradt abba, hogy a saját körén belül jól akarta csinálni a dolgait, de senkinek semmi szüksége erre, sőt a fejére ütnek érte, letolják, átverik, lelúzerezik, elbocsátják, megsértődnek rá. És egy idő után azt mondja, hogy ebből elég, nem fogom én itt törni magam. És feladja a belenevelt ideákat, és sokszor alámegy a többiek vélt szintjének is. Tehát hogy egyszercsak elkezdjük sokkal silányabbnak gondolni a másikat, mint amilyen valójában. És ez a nagy elbukás egy sima félreértésen alapul: azt hisszük, értjük a másikat. Nekem az a dermesztő, amikor látom, hogy lesz ebből a sima félreértésből társadalmi sorscsapás, hogy vész el a bizalom egymásban és egymás ideáiban – és ez tönkretehet egy társadalmat, teszem azt a mai magyart.

PRAE.HU: Na igen, akár egy szög miatt is elveszhet egy ország, ahogy a mondóka tartja, bár nyilván több félreértésnek kell ehhez szerencsétlen konstellációba kerülnie. Nemrég tértél haza családoddal együtt Berlinből — milyen volt onnan nézni Magyarországot, az itteni eseményeket? Milyen arcát mutatta Budapest, amikor közben rövid időre hazalátogattál, és milyet most, hogy vissztértetek?

Egyéves írói ösztöndíjat kaptam a német államtól (DAAD-ösztöndíj). Ez nagy varázslat volt: egy évre kiemeltek a mindennapokból, kicsit az időből is. Idilli körülmények közt, pénzgondok nélkül élhettem a világ egyik legnyugodtabb és legmenőbb városában. Nem lenne sportszerű ezt az idillt kérni számon Budapesten és Magyarországon. Úgyhogy beszéljünk a hibákról: láttam, hogy Berlinben is fel tud fagyni az aszfalt, és nem is mindig hozzák helyre nyárig, és a diagnosztikai központban a Kurfürstendammon nem volt olyan röntgengép, amivel Zsófi lányom kifordult bokáját meg tudták volna röntgenezni. Elküldtek máshova. Ha ez itthon történik, azt mondanám, hogy ilyen is csak itthon történhet. Ami a nagy különbség, hogy amikor Berlinben közlik velem, hogy nem tudnak megcsinálni egy közönséges bokaröntgent, akkor csak bólintok: aha, ezek szerint nyilván az a helyzet, hogy itt most valamilyen sajnálatos okból nem tudnak bokaröntgent csinálni. Itthon meg azt gondolnám, hogy valaki eladta a röntgengépet, vagy a röntgenes orvos Svédországba ment dolgozni az altatóorvos férjével együtt, vagy valaki meg akarja venni a kórház épületét, és most direkt hagyják lerohadni — vagy egyszerűen csak szívatnak. Berlinben alapjáraton megbízom az orvosokban, az ápolónőkben, a boltosban, és az alkalmi gyümölcsárus cigányban is az S-bahn-állomásunk mellett. Mert tudom, hogy az az érdekük, hogy megbízzak bennük. Magyarországon a bizalom hiányzik az emberekből egymás iránt, egymás csoportjai, politikai pártjai, lelki, szellemi, morális állapota, törvényei, szokásai, és az egész ország iránt is. Egy év után úgy látom, hogy az ország iránti bizalom csökkent még egy jó nagyot. Bennünk. Hisztériába kezd átcsapni a bizalomvesztés. Innen el kell menni, ezt hallom úton-útfélen. Ezt a jelenséget, ha pénzről van szó, hiperinflációnak hívják. Itt meg a közös haza és a magyarországi társadalom hiperinflálódik. 

PRAE.HU: Természetesen adja magát a kérdés: mit tehet ilyenkor egy alkotó? Mit tud tenni? Korábban sem állt tőled távol közéleti (jellegű) versek írása-közlése, s ilyen a februári Holmiban megjelent versed, a Búcsúlevél is. Bán Zoltán András Magyar Narancsban megjelent, Kocsis Zoltán egyes kijelentéseivel kapcsolatban írt publicisztikájában e versed is idézte, s a végén Ady Az undor óráiban című verse mellé állította. Adynál az szerepel, hogy „Egy-két szegény iródiák / Sohse állított meg még sorsot / És népeket veszejtő, titkos, / Törvényes, nagy tragédiát” — mintha önnön hatástalanságára vagy értelmetlenségére mutatna rá a vers. Te mennyire hiszel e verseid „hatékonyságában”? És egyetértesz Adyval, amikor azt mondja: „Jobb az undor, mint a harag”?

A Búcsúlevél nagyobbat szólt, mint eddig bármelyik versem. Kaptam jó pár levelet miatta, dicsérték, sőt többen megköszönték, hogy megírtam, de akadt olyan értelmezés is (méghozzá költőé), hogy a vers arról szól, hogy én utálom a hazámat, vagy talán csak ezt hazudom, hogy benyaljam magam a balliberális oldal kegyeibe. Nem utálom a hazámat, hanem szeretem, és nagyon dühös vagyok rá. Nem undor, hanem harag. Javítani akartam a verssel, megdöbbenteni vele és felrázni, akit lehet (először is saját magamat), hogy így nem mehet tovább, mert szétmarjuk egymást és magunkat a gyűlölködéssel. Közben elég sokat törtem a fejem, hogy szabad-e félreérthető verseket írni erről a témáról. Például az általad belinkelt Narancs-cikkről az jutott eszembe, hogy nem járultam-e hozzá a fent említett hisztériához és a haza hiperinflációjához egy ilyen verssel? Mert nem tudom elképzelni, hogy a Narancs tényleg rasszistának tartotta volna Kocsis Zoltánt — de mivel a bizalom hiányzott, a legrosszabb motivációt feltételezték róla. És sajnos nem bírták ki, hogy a két rosszízű (amúgy szellemes, de azért nem idézem) szóviccüket ki ne rakják a címlapra. Így végül a cikk kontextusában az én versrészletem és az Ady-idézet is azt bizonyították, hogy Magyarország egy olyan pocsék hely, ahol még a nagy zenészek is rasszisták vagy emigrálnak, a tisztességes költők pedig undorodnak. Nem ez volt a célom a verssel! És biztos vagyok benne, hogy nem ez volt a célja Bánnak se, a Narancsnak se, Kocsisnak pláne, Adynak meg a legkevésbé. Akkor nem voltunk elég hatékonyak? Hát nem. Akkor nem kellett volna megírnom ezt a verset? Vagy megjelentetni? Végül aztán mindig arra jutok, hogy félreérthetetlen vers nincs, az ember írja meg, amit tud, és vállalja, ha téved.  

PRAE.HU: Egyébként hogy viseled, amikor félreértik vagy épp tendenciózusan olvassák-magyarázzák a verseidet? Milyen a viszonyod a kritikával most?

Bízom benne, hogy helyükre kerülnek a dolgok. Egy példa: az egyik könyvemnek az a címe, hogy Család, gyerekek, autó. 14 éve jelent meg. És 14 éve szinte senki nem bírja pontosan megjegyezni ezt a címet. Kortól, nemtől és egymástól függetlenül Család, gyerek, autót mondanak. 14 év alatt kiderült, hogy van ebben a címben valami, ami egyszerűen ellenáll az emberi természetnek. Az idő és a tapasztalat bebizonyította, hogy rossz cím. Nem működik. Pedig látszólag semmi baj vele. Remélem, hogy a gyakorlat ugyanígy megmutatja idővel, hogy melyek voltak a megúszós, a tendenciózus és a rossz szándékú kritikák, és melyikek nem.

PRAE.HU: Visszatérve még Berlinhez: arra kérlek, mégis beszélj arról, milyen „a világ egyik legnyugodtabb és legmenőbb városa”, és milyen azt magyar szemmel (sőt egy magyar költő-író szemével) nézni? Milyen Berlin fölött az ég?

Berlin fölött ízléses, párhuzamos felhők vannak, nagyon jól néznek ki, és ők is jól érzik magukat, sokáig elbóklásznak ugyanott. Az utcák szélesek, rengeteg a zöld. Csak két-három olyan utca van az egész városban, ahol akkora a nyüzsgés, mint a pesti belvárosban bárhol. Van hely. Meg fű, meg fa. Meg képzőművész. Ami még feltűnő különbség: itthon az emberek megnéznek. Megnézik egymást. Szembejön az utcán nő, férfi, és gyors pillantást vet rám. (Én is rájuk.) És ebbe egyelőre még nem szoktam vissza: Berlinben nem néznek egymásra az emberek. Egy idő után már direkt figyeltem őket az utcán, hogy vajon egymást se nézik-e, vagy az a szomorú helyzet, hogy én negyvenkilenc évesen már nem vagyok potenciális partner vagy ellenfél. Magyarán, hogy kiöregedtem-e. De egymást se nagyon nézegették. És most itthon örömmel látom, hogy még azért számítok, legalábbis a tekintetek szintjén… Egy tekintet kihívás is. Ott mintha kerülnék a kihívást. Lehet, hogy ez az egyik titka, hogy megbíznak egymásban. Vagy ez talán inkább biztonsági kérdés, túlélési taktika: Berlinben és másutt is az ún. Nyugaton a biztonság felülír minden más szempontot. Az emberek feladták a kalandot. Cél a nyugalmas, hosszú élet, és a második reggeli a zöld gyepen, mint Bilbo Bagginsnak. Berlinben van valami Hobbitfalvából. De az is igaz, hogy Berlinben nem ott kezdődik a kaland, mint itthon: vagyis egy belépés egy éjszakai helyre semmilyen szinten nem kaland, mert a kidobóember lelkét nem kell belekombinálni a dologba, mert nem önmegvalósít és nem pótcselekszik, hanem egyszerűen van. Teszi a dolgát. Ugyanez vonatkozik a bolti pénztárosnőre, meg — az a gyanúm — az irodalmi kritikusra is.

PRAE.HU: Ez a hobbitfalvi nyugalom mennyire inspirált, hogy ment a munka? Programszerűen írtál, vagy inkább igyekeztél kiélvezni a nyugalmat a maga teljességében? És volt kalandod, akár mint Bilbo Bagginsnek?

Igyekeztem kiélvezni a nyugalmat. Az idegeim tényleg kisimultak egy kicsit, ami rám is fért, mert a berlini ösztöndíj előtti két-három évben túlpörögtem. A végén már üresen járt az agyam, miközben elvileg írtam. Ettől begörcsöltem, és persze még fölöslegesebben pörgettem az agyamat. Hónapok mentek el így, tulajdonképpen egész 2009. Megírtam egy túlzsúfolt, ebben a formájában használhatatlan drámát, pedig öt másik drámát lehetett volna lazán megírni ennyi idő alatt. Szóval megnyugtatott Berlin. Ahol többféle dolgot csináltam: a következő regényemhez szortíroztam a jegyzeteimet, dolgoztam a Bartis Attilával közös beszélgetőskönyvünkön, az Amiről leheten, és verseket írtam. A tempó nem volt öldöklő, de az eredménnyel — majdnem — elégedett vagyok. Körvonalazódott egy új verseskönyv. A kaland elkerült, de lettek új barátaim. Olyanok is, akiknek már volt dolguk sárkányokkal meg kincsekkel odakint a nagyvilágban.

PRAE.HU: A Kedves Ismeretlen 2009-es megjelenése óta egyértelműen elismernek prózaíróként is (korábban ez nem egészen volt így) — most hogyan és miért fontos a próza számodra? Változott valami a prózához fűzűdő viszonyodban vagy elvárásaidban a regény megjelenése és sikere után? Összevethető a próza fontossága a líra fontosságával?

A regény sikere felemás, mert a kritika jobbára nem szerette, és a terjesztéssel is voltak gondok, egy csomó könyvesboltban nem is lehetett kapni. Viszont voltak lelkes olvasói, kaptam leveleket, biztatást, hogy várják a következő regényt. Ez önbizalmat ad. Úgy tűnik, sikerült olvasmányt írnom, vagyis mintha tudnék mesélni. Ezen kívül a feleségem, a gyerekeim, a barátaim, a magam és persze a kritikusok véleményeiből leszűrtem pár tanulságot, hogy mit lehetett volna máshogy csinálni a Kedves Ismeretlennel — főleg csak árnyalatok, nüanszok, hangsúlyok, de nagyon fontosak. (Meg kellett volna tartanom például az eredeti címet, a Torringtont.) És a következő regényben bátrabbnak, személyesebbnek, bevállalósabbnak kell lenni. Ami a kérdés másik felét illeti, a regényírás éppen olyan fontos, mint a vers. Nem kiegészítő sport. Nem akarok rosszabb prózát írni, mint amilyenek a verseim.

PRAE.HU: Inkább arra gondoltam, hogy két különböző létmódú-működésű műfajról és műnemről van szó — hogyan él benned e kettő egymás mellett? Lehet-e, vagy van-e értelme szerinted külön kezelni a költő és a prózaíró Kemény Istvánt?

Örülnék, ha lehetne együtt kezelni, de nemigen szokták. Jóformán csak az érdekesség szintjén. Jé, ez ugyanaz a fickó?! Nahát! Ott van például Kosztolányi: ha valaki egy gyors pillantást vet a magyar lírára, talál ott egy Kosztolányi Dezső nevű nagy költőt, és ez neki tökéletesen meg fog felelni: nem lesz szüksége arra, hogy megnézze, írt-e ez az ember valami mást is. És ha a magyar próza klasszikusai érdekelnék, akkor köztük is találna egy Kosztolányi Dezsőt. Milyen érdekes. Tehetséges csávó lehetett. És biztos jó sokat melózott. De ennyi. Az irodalomtörténet dolga, hogy az ilyen ügyekben rendet csináljon, közös motívumokat keressen és találjon az Üllői úti fákban és az Esti Kornélban. És jó esetben nem az lesz a végeredmény, hogy sikerül eldönteni, költőnek vagy írónak volt-e rosszabb a mester. Ami engem illet, vagyis hogy hogyan él bennem egymás mellett a vers és a próza: amikor igazán jó passzban vagyok, tudok párhuzamosan is írni. Ha unom a regényt, előveszek egy félkész verset. De a normális menet az, hogy egy adott időszakban verseket írok, egy másikban prózát. A Kedves Ismeretlenben alighanem benne van egy-két verseskötetre való ötlet.

PRAE.HU: Milyen érzéseket, gondolatokat szül az, hogy otthonotokban jelentős mértékben megnőtt a költősűrűség?

Konkrétan ötven százalékkal. Vagyis felszaladt hetvenöt százalékra. Lili mellé, aki két-három éve publikál verseket, most tavasszal Zsófi is felzárkózott: aranyat nyert a sárvári diákköltő-találkozón, és a Műút és az Irodalmi Jelen is közölte a verseit. Tizenhat éves múlt. Örülünk természetesen. Soha nem mondtuk nekik, hogy verseket kell írniuk — de azt látták, hogy én azt csinálom, tehát a költőség egy létező valami, egy reális opció, és azt is látták, hogy mivel jár. Illetve, hogy mivel nem: pénzzel, nagy sikerrel, ilyenekkel… Tehát tudják, mibe fognak bele. Nem kizárt, hogy tehetségesebbek nálam, mindenesetre hálistennek egy csomó hibámat nem örökölték. Soha senkinek nem mondtam olyat, hogy hagyja abba a versírást, mert ezt nem lehet biztosan megítélni, de a saját gyerekeimmel kivételt tettem volna — ha nem látjuk őket kicsi koruk óta kirobbanóan tehetségesnek.

PRAE.HU: Októberben 50 leszel — hogyan látod ma a tizen- és huszonéves magad? És hogyan látna az a fiatalember téged?

Az a fiatalember max. 2000-ig látott el, és éppen elég abszurditás volt neki, hogy harminckilenc éves is lesz egyszer. Nem figyelt azon túlra. Tizenöt éves korom óta tudom, hogy már végleg lemaradtam mindenről, és húszéves korom óta azt is tudom, hogy ez hülyeség, mert most már látom, hogy tizenöt évesen még semmiről nem voltam lemaradva, viszont most, húszévesen már sajnos tényleg késő… És ez így megy azóta is. Még mindig fiatalemberként gondolok magamra, miközben párhuzamosan kifejlődött bennem egy mogorva vénember is. Jobb híján azon igyekszem, hogy ezt a két ént ne gyúrjam össze egy kedvetlen, középkorú fickóvá, hanem maradjak inkább egy kicsit skizofrén, viszont kiszámíthatatlan.    

PRAE.HU: Ha most egy üzenetet rejtő palackot dobnánk a Dunába, mit írnál a papírra?

Passz. Akár a konkrét Dunára gondolok, akár szimbolikusan a Jövőre, semmi méltó nem jut eszembe.

PRAE.HU: Na igen, 20:11 van — ennyire sötét az este?

Az nem baj. Csak majd legyen világosság.

PRAE.HU: Az Amiről lehetben felvetődött, hogy az átdolgozás-szerkesztés során adott esetben önmagatoknak is feltesztek kérdéseket, melyeket mindenképp meg akartok válaszolni — most mit kérdeznél még magadtól?

Az a baj, hogy csupa olyan kérdésem volna magamhoz, amikre én tudom a legjobban, hogy nem tudom a választ. Inkább tőled kérdeznék: mikor érsz rá legközelebb egy jót beszélgetni a Turisztban?