zene

Soós Tamás

2011. 07. 06.

The Wall: pacifista háborús film, néhol ijesztő hangeffektek és egy laza drog-film között

Roger Waters - The Wall. Budapest Sportaréna, 2011. június 22.

Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):

5 csillag 4.5 csillag 4 csillag 3.5 csillag 3 Stars 2.5 csillag 2 csillag 1.5 csillag 1 csillag 0.5 csillag

Vannak koncertek, melyeket látni kell. Lehet az búcsúperformansz, spéci tematikus turné, amelyet csak egyszer-egyszer állítanak színpadra, vagy olyan legenda, aki ritkán tesz vizitet Magyarországon. Roger Waters Fal-előadása mindegyik lehetőséget kimerítette, de egyben ki is bújik a kategorizáció alól, több ezeknél. Egyszerre: extravagáns színházi játék; őrült, látványorientált cirkusz; békepárti proteszt-buli; grandiózus koncert, lélekkapirgáló, szívmarkoló zene. Azaz: audiovizuális élménymasszázs. Mondom, vannak koncertek, melyeket látni kell.

A sokak által „A Konceptlemeznek” tartott The Wall olyan kultikus alkotás, amely számtalan médiumon keresztül beitta magát a világ kulturális köztudatába: az 1979-es lemezverzió eladási rekordokat döntögetett, az 1980-81-es turnén és annak koncertvideóján először láthatták a szerencsések élőben felépülni és ledózerolni a hírhedt falat. A berlini fal ledőlése után, 1990-ben pedig több százezren nézték, ahogy Roger Waters neves zenészekkel – többek közt a Scorpions-szal és Sinead O’Connorral – karöltve az addigi legnagyobb szabású Fal-produkciót állította színpadra.

Hiába azonban a neves muzsikus-gárda, a felülmúlhatatlan nézőszám és a történelmi pillanat megismételhetetlen eksztázisa, a mostani turnénak is van egy tagadhatatlan előnye: a technika. A technika, amellyel Waters eredeti elképzeléseihez híven, a korlátlan fantázia jegyében állíthatta színpadra élete főművét – még egyszer, utoljára.

Roger Waters – In The Flesh (live)

A több millió dolláros költségvetésű show a hangzatos promóciós szövegek minden ígéretének eleget tett: a „térhatású kvadrofónikus hangzásnak” köszönhetően 3D-s moziban érezhettük magunkat, amikor a történeti aláfestést, az atmoszférikus zajokat biztosító robbanások, szavalt szövegek, különböző gyermek és háború hangeffektek több irányból, a fejünk felett vagy a hátunk mögött szólaltak meg.

Az állítólag 3000 négyzetméternyi felépült fal szolgált a vetítések vizuális felületeként, amelynek minden „tégláját” külön-külön tudták manipulálni, egészen komplex projektoros ábrákat állítva össze; így tevődött össze például a – Roger Waters külön Facebookos felhívására érkezett – képekből, privát fotó-mozaikokból a háború áldozatainak emléket adó „emlékfal” is.

Roger Waters – Is There Anybody Out There? (live)

És nem véletlenül szóltak olyan dalok az előadás előtt, mint John Lennon „szabadság, béke, szerelem” Imagine-je, vagy a proteszt-hérosz Bob Dylan Masters of War-ja. A Fal „eredetileg” az autoriter nevelési módszerek, a II. világháború utáni apahiány, a túlzottan domináns anya okozta szorongás, vagy a „sex, drugs & rock’n roll” életforma kiüresítő élménye elől a pszichológiai izolációba menekülő Pink történetét énekelte meg – Waters azonban aktualizálta az előadást, és annak háború-, kapitalizmus- és hatalomellenes aspektusát domborította ki.

Így például az iraki háború áldozatai ugyanolyan nagy szeletet hasítottak maguknak a reflektorfényből, mint a pszichedelikus, mentális őrületet fotografáló képsorok – ironikus módon azonban, a kortárs viszonyokra updatelt üzenetek a különböző rezsimek módszereihez hasonlóan túlsulykoltak és direktek voltak.

Roger Waters – Empty Spaces (live)

Szerencsére az 1982-es filmből ismert, mocskosul szürreális grafika, a lemez iróniáját, fekete humorát és vizionárius-imaginárius jellegét tökéletesen leképező animációnak is bőven jutott hely – értelemszerűen inkább a második felvonás alatt, mikorra már az utolsó tégla is a helyére került.

Gerald Scarfe, aki mind az eredeti albumon, mind a moziverzióban közreműködött, az idei megaturné előkészületeiben is részt vett, így láthattunk általa tervezett, dollárjegyekkel teleaggatott, pacifista feliratokkal telefirkált, vörös szemű és éjfekete repülő malacot, ami az állósorok felett keringett, de a berlini koncertvideóból már ismert tanárokat (Another Brick In The Wall), ill. az Anyát (Mother) megtestesítő többméteres, groteszk és gennyes-zöld, távvezérelt, felfújható figurákat is.

Az előadás képi része így a pacifista háborús film, a néhol ijesztő hangeffektek és egy laza drog-film között ingadozott, miközben minden idők egyik legambíciózusabb art rock albumának dallami szánkáztak be a fülön, le a gyomorba, majd fel a szívbe és az agyba.

Roger Waters – Nobody Home (live)

(A) The Wall, akárhogy is nézzük, atipikus Pink Floyd-lemez. Habár beleillik a korábbi Floyd-konceptalbumok sorába, a lassan hömpölygő és az éteri gyönyör felé tendáló, elnyújtott-kitartott, tisztán csengő hangsorokra épülő korábbi szerzemények után egy jóval direktebb, „slágerektől” sem mentes, teátrálisabb korong született a 70-es évek végén, amely akár Wagner Gesamtkunstwerkjének modern kori megfelelője lehetne – azaz hatását a lehető legtöbb szenzuális úton igyekszik érvényesíteni.

Míg a Pink Floyd alapvetően a nyugalom, a szürreál, a szépség, a tudatfolyam-zene muzikális metaforája, (a) The Wall élő produkciója során egy ízig-vérig rock koncertet hallhattunk, ahol legnagyobbat az olyan pörgős-lüktető dalok szóltak, mint a Young Lust vagy a Run Like Hell (illetve a Bring The Boys Back Home nagyzenekari crescendója).

A hibátlan hangzás is leginkább ezeknek kedvezett, ugyanis a ’79-es lemezhez képest – amely akár a ’80-as évek popzenéjét is befolyásolhatta dob- és szintetizátor-hangolásával – jóval rockosabban, kraftosabban dörrentek meg a dalok.

Roger Waters – Vera / Bring The Boys Back Home (live)

Másrészről az érzelmesebb balladák, a Vera, a Goodbye Cruel World, vagy a Mother simogatták legérzékenyebben a lelkeket, és a 68 éves Watersnek is ezek a lágyabb témák feküdtek leginkább – ettől függetlenül nem kizárt, hogy néha lelkiismeretfurdalás nélkül vette igénybe a modern technika és a samplerek nyújtotta segítséget.

Főként (a) The Trial eltorzított énekhangja nem tűnt élőnek, ezalatt egyébként Waters el is tűnt a színpad jobb szélének takarásában, a kivetítőn ugyanis a filmverzió zseniális képsorai pörögtek.

A totális paranoiába és őrületbe fulladó dal egymaga lehetne (a) The Wall szimbóluma: extravagáns színpadiasság, irónia és fekete humor, több szereplő hangját egybeömlesztő tudatfolyam-technika, teljességgel kifacsart énekdallamok és cirkuszi hangulat keveredik benne és áll össze szétválaszthatatlan opus magnummá.

Roger Waters – Waiting For The Worms / Stop / The Trial (live)

És ha már csúcspontoknál tartunk: igen, a méltán híres Comfortably Numb az egyébként is koncentráltabb, erősebb második rész legemlékezetesebb, hátbizsergető pillanatai közé tartozott.

Főként szépségesen síró gitárszólója, ami még egy plusz hasgörccsel is megajándékozta a naiv rajongókat: hiába volt előre bejelentve, hogy David Gilmour csupán a turné egyik állomásán fog fellépni, és ez történelmi pillanat értelemszerűen Londonban, az O2 Arénában volt esedékes, ám csak-csak összeszorult az áruló gyomor, amikor felbukkant a másodénekes, Robbie Wyckoff a fal tetején Gilmour részénél.

Wyckoff egyébként technikailag mindent flottul elénekelt, de mégis nagyon hiányzott Gilmour orgánuma, akit – Waters-szel egyetemben – nem frappáns énekmetódusáért, hanem fájdalmasan szép hangszínéért szeretünk. Dave Kilminster gitáros viszont „maradéktalanul” pótolta Gilmourt, a Comfortably Numb hírhedt szólója konkrétan ugyanolyan könnyfacsaró és lélekemelő volt, mint a lemezen.

Roger Waters és David Gilmour – Comfortably Numb (live)

Habár a turné elvileg Roger Waters hivatalos hattyúdala, az elegánsan idősödő basszusgitároson nem látszott a kor, gitárját még mindig stílusosan és erősen pengette. Kísérőzenészei szolidan a háttérbe, illetve a fal árnyékába húzódva engedtek teret az audiovizuális orgiának, csak a második félidőben bukkantak fel a színpad közepén fasiszta szerkóra hajazó ruházatban, amikor is a szokottnál is ügyesebben és összetettebben szőtték a gazdagon rétegzett vokáltémákat.

Szétesettnek csupán a gyermekkórust lehetne mondani, akikre ráfért volna még egy kis gyakorlás, igaz, ez is inkább csak az összehangolatlan mozgásra, mintsem az Another Brick In The Wall szimpla kórustémájára értendő.

Roger Waters és David Gilmour és Nick Mason – Outside The Wall (live)

A szettet egyébként – csakúgy, mint a 80-81-es turnén – lazábbra szőtték, az egyes dalokat egy-két perccel elnyújtották, magyarul korrigálták a korabeli bakelit nyújtotta terjedelmi korlátait, sőt, egy-egy átvezető, hangulatalapozó dal is becsúszott a programba.

A kibővített, szellősebb verziók jobban is passzoltak a szinte kivétel nélkül egybejátszott programnak – így ezúttal nem maguk a számok, hanem az egész műsor ért végét túl hamar.

Waters csak egy-egy köszönés és közönségénekeltetés céljából akasztotta meg a produkciót, csak ritkán vonta önmagára a közönség figyelmét, ügyesen ingadozott a robosztus, személytelenné duzzadó látványorgia, és az egyszemélyes magánshow között.

Ez a fellépés nem a közvetlenségről szólt (az eredeti, első koncepció szerint a Fal az előadót és a közönséget elválasztó tákolmány lett volna), hanem a végletekig professzionális élményszolgáltatásról; a térhatású, bombasztikus hangzásról, az impozáns, markáns megjelenítő erővel bíró grafikáról és vetítésekről, no meg Watersről, a legendáról, és fiktív biográfiájáról, a Falról.

Ezt a verbalizálhatatlan élményt pedig csak úgy lehetne megfejelni, ha a pletykáknak megfelelően David Gilmour 2012-ben tényleg világkörüli, Kelet-Európát is érintő turnéra indulna.

Akárhogy is lesz, a Pink Floyd, Roger Waters és a Fal akár az emlékezetben, de remélhetőleg digitális koncertvideóba karcolva is, tovább fognak ragyogni… mint őrült (zenei) gyémántok!