Ha az ember az itáliai festészetre gondol, óhatatlanul a reneszánsz legnagyobbjai – Leonardo, Michelangelo, Botticelli – jutnak az eszébe, de tudnunk kell, hogy a „hivatalos művészettel” párhuzamosan mindig is létezett egy népi, naiv vonal is. Ezeknek az alkotóknak a neveit csak a legritkább esetben őrizte meg az emlékezet: ők olyan földművesek, munkások, hivatalnokok – egyszóval hétköznapi emberek – voltak, akik az önkifejezésnek ezt a módját választották. Nem részesültek semmiféle művészeti képzésben, pusztán az alkotás öröméért, szabadidejükben hódoltak a művészeteknek. Képeik, szobraik a legtöbb esetben csak saját szobáikat, házaikat díszítették, ám a XX. század elején egyedi stílusukkal és látásmódjukkal nagyon is meghatározóvá, inspirálóvá váltak az újat kereső ifjú „hivatásos művészek” számára.

A naiv alkotók hagyományainak egyik legjelesebb folytatója az észak-olaszországi Quinto Vicentinoban élő Guido Vedovato. Pályája a „vasárnapi művészek” szokásos forgatókönyve szerint alakult: édesapja kívánsága szerint közgazdásznak tanult és csak az 1970-es évek végén kezdett hobbiból festeni. Nagy hatást gyakoroltak rá az Olaszországban ez idő tájt igen népszerű jugoszláv – főként szerb és horvát –„őstehetségek” munkái. Idővel kialakította a saját, semmivel sem összetéveszthető stílusát, megszülettek az egyedi motívumai, témái. Sokáig úgy gondolta, hogy nem a művészet a fő foglalkozása, de az évek során egyre nagyobb teret nyert az életében, egyre fontosabbá vált számára.
 
Az olasz Alpok lábánál fekvő Vicenzában született, de életének egy meghatározó periódusát a hegyekben töltötte. Itt ismerkedett meg a falusi emberek hagyományos, szinte már ősinek tűnő életével és a falvakat körülvevő természeti világgal. Ezek váltak művei témájává és innen merítette főbb motívumait, mint például a baglyot, a macskát és a kakast is. A festményei mindig apró történeteket mesélnek el a hegyvidék mindennapjairól. Az általunk ismert, mindig pezsgő, nyüzsgő Itália zaja ide már nem ér el. Itt nincsenek kávézóktól és éttermektől zajos piazzák, turistákkal teli korzók, robogók zümmögésétől és autók dudálásától hangos centrók. Képei virtuális skanzenként reprezentálják az olasz falvakat, ahol az emberek élik csendes, megszokott életüket, mely alig-alig változott a XX. század folyamán. Vedovato célja, hogy bemutassa ezeket a helyeket, ezeket az embereket és ősi foglalkozásaikat, mielőtt végképp elnyeli őket modern világunk. „Az emberek, úgy tűnik, kezdik elfelejteni, milyen volt az élet mondjuk ötven évvel ezelőtt – különösen vidéken és a hegyekben. A fiatalok már alig tudnak valamit az eredetükről és a gyökereikről, fogalmuk sincs apáik, nagyapáik világáról. Az alkotásaimmal az a célom, hogy mindenkit emlékeztessek: nem szabad elfelejtenünk, mire tanít a múlt.”

Az éj leszálltával viszont egy varázslatos fantáziavilág bontakozik ki, ahol titokzatos állatok bújnak elő nappali rejtekeikből, s bölcsen szemlélődve, néma méltósággal uralják a vidéket. Ahogy ismét csak ő fogalmazott beszélgetésünkkor: „Tudom, sokan ezekért a képeimért rajonganak, de őszintén bevallom, én jobban szeretek embereket festeni. Ezen figurákból a parasztok és a hegyi emberek arcai tekintenek vissza, melyeken a barázdákat a kemény munkával töltött évek vájták. Hosszú szakállat viselnek, kezeik eltorzultak, s arcukon nincs mosoly – az élet sosem volt könnyű számukra.”
 
Vedovato művészetében tudatosan törekszik az egyszerűségre, az ősi technikák és látásmód továbbvitelére. Gyermekien naiv, ám jól eltalált ecsetvonásokkal briliánsan adja vissza a dolgok lényegét, legyen szó akár egy hétköznapi jelenetről, akár egy mesebelinek tűnő állatról. Képei a szó művészi értelmében primitívek, ám rendkívül kifejezőek, mert a természetesség, az ártatlanság és nem utolsó sorban az őszinteség sugárzik belőlük. Az egyiptomi művészet látásmódját idéző, teret kiforgató festményei gyakran mellőzik a perspektívát és eltolódnak a hangsúlyok is: miközben számtalan apró részletre rávilágít, a valóságot szinte figyelmen kívül hagyva – egy bagoly gondosan kidolgozott tollazata, egy macska bundája, egy hegyi kecske lábnyoma a hóban vagy épp egy vadász szakálla szemben a sablonszerűen megfestett házakkal, tájakkal – teremt egy hívogatóan színpompás, varázslatos, szürreálisba hajló valóságot.

Sokoldalú művész, aki az őt körülvevő világot nemcsak ecsettel értelmezi újra, hanem a fát mint matériát is képes műalkotássá formálni. Kezdetektől farag szobrokat, újabban pedig fametszeteket is készít klasszikus motívumai, mint például a bagoly felhasználásával,
újraértelmezésével.

Első kiállítása 1986-ban nyitotta meg kapuit Vicenzában. Visszatekintve az azóta eltelt negyed századra Vedovato úgy véli, elégedett lehet azzal, amit eddig elért. A festményei és a szobrai megtalálhatóak számos naiv múzeumban, így Kanadában, az USA-ban, Oroszországban, illetve számos európai országban, valamint Ázsiában is. „Soha nem azért alkottam, hogy ebből pénzt csináljak. Szerencsére megélek a polgári foglalkozásomból is. Ez ideális, mert így szabadon festhetek, és nem kell futószalagon gyártanom a műveket a fennmaradásért. Célom, hogy minél több országban, minél több emberrel ismertessem meg a művészetem.”

Rendszeres résztvevője a naiv művészek nemzetközi találkozóinak, s külön elismerés számára, hogy a számos nyelven, köztük magyarul is megjelent Nathalia Brodskaya: Naiv művészet című könyvében egyetlen kortárs művészként szerepelt, olyan alkotók társaságában, mint Henri Rousseau, Juan Miro, Niko Pirosmani vagy Ivan Generalic.

„Magyarországon még nem volt kiállításom, de a környező államokban – Csehországban, Szlovákiában, Lengyelországban, Ukrajnában, Szlovéniában és Szerbiában – már igen, ezért szívesen együttműködnék egy múzeummal vagy galériával, hogy itt is bemutathassam munkáimat!”