Némelyeknek még reggel van, amikor elkezdjük olvasni Pollágh Péter A rózsaszín visz el c. versét: „Reggel van, / nem tudom, kit fogok, / de jól fogom”. Röhögnek, talált. Eléggé beletalált. „Egy volt tél közelít, / hosszú a szoknyája. / Közelít és felruház, / jobb életről fecseg, / míg levisz a piacra: / mert már az van, / hogy enni kell, / a pofámba lángos kell”, na most, amikor bejön az inkalos kékpólós kopasz, hogy kössük össze a sátrat, mert jön a vihar, a srácok a földön azt hiszik, a vers, baszki, a vers az ő életükről szól – és elhúznak lángost enni. Bajtai András Nekrológjánál is esküszöm, gondolják ezt még páran: „A remény-csillagokba kapaszkodtam, / megtaláltalak, és most mégis / csillagszegekkel feszít homlokodra/ a lüktető magány”.

Somogyi Aranka, Áfra János és Dunai Tamás

Aki kérdez: Somogyi Aranka. Aki válaszol: Áfra János, a KULTer.hu kortárs kultúrportál alapító főszerkesztője és Dunai Tamás, a POPkult rovat szerkesztője. Pont, mint a Ki nyer mában. Játék és (a háttérben) muzsika negyven percben. Az első kérdést könnyű kitalálni, mit jelent a kulter? Egyfelől kulturális teret, másfelől a kultúrával foglalkozó embert. Áfra elmondja, hogy nem akarják rögzíteni egyik jelentést sem. Tíz hónapja indították az oldalt Barna Péter alapító főszerkesztő-helyettessel és másokkal úgy, hogy szép számmal volt rajta tartalom, szépirodalom, kritika, legalább harminc anyag. Dunai populáris kultúrával, médiával, képregényekkel, filmekkel foglalkozik, a kezdetek után két hónappal csatlakozott a csapathoz. Áfra nem szeretné elkülöníteni az egyes területeket a kortárs kultúrában, ennek érdekében közösen is szerkesztik a szépirodalmi rovat anyagait, lemezkritikákat, az új filmekről szóló írásokat, hogy minél szélesebb közönség felé tudjanak nyitni, igényesen megjelenítve a minél aktuálisabb tartalmakat.

A KULTer.hu-nál elsősorban magyar művészekre koncentrálnak, de kitekintenek a határon túlra is, mindarra, ami a fiatalokat érdekli, például fesztiválokról tudósítanak. Egyidejűleg kínálnak újfajta értelmezési stratégiát az idősebbeknek, és célozzák, hogy a fiatalokhoz, a korosztályukhoz közel kerüljön a kortárs irodalom – írók, költők szövegei, akik már más dolgokat tematizálnak, mint a korábbiak.

Somogyi Dunaihoz: te vagy a csali, a pop?, mire a válasz: a vizuális kultúra ugyanúgy csali, mindkettő rávezeti az olvasókat az irodalomra, azokat is, akik nem afelől közelítenek a portálhoz. Áfra fontosnak tartja, hogy ne hagyjanak válasz nélkül senkit, egészen fiatal szerzőknek is biztosítsanak teret; sokukat ők indítottak el. De vannak felkéréseik is, elsőközléseik. A számokról pedig: havonta 30 ezer fölött van a látogatottságuk. Sose lesz cél, hogy „egymást kinyomjuk”, inkább az együttműködünk más fórumokkal – mondja. – Az ICA-tól például mindenféle kapcsolat nélkül kerestek meg, kedves gesztus volt részükről. Arányosságra törekszünk a nő- és férfiírók megjelentetésében. És ekkor Dunai mond egyet, kicsit bambán néz mindenki rá – bamba alatt elég sok mindent kell érteni – : én szeretem az irodalmat, a magyar kortárs irodalmat kevéssé. Jelentős hümmögéseket és értetlenkedéseket követően egy mikrofont ragadó kósza vitéz kérdésére így tompul a kijelentés: én a magam területén, a popkult terén mozgok. Jó, oké, legyen, félreértettük.

Dunai Tamás

Áfra végül a már-már megvalósult tervekről beszél: Borbély Szilárd javaslatára szeretnénk létrehozni egy egyesületet vagy alapítványt. Pályáztatnánk, és a beküldött anyagok közül eldöntenénk együtt, ki legyen az első kötetes, akit megjelentetünk. A könyvkiadás körül nagy gázok vannak, ebben szeretnénk egy kis rendet a magunk részéről. Közben, a beszélgetés közben egyszer csak azt mondja: szeretek élni. Ritkán mondok ilyet, de ez egy kiváltságos pillanat. Szép volt, elérzékenyítő, lelkesítő nekünk is, mindenkinek a sátorban.

Magyari Andrea, Vécsei Rita Andrea, Hegedűs Ágota

Amikor az ember különböző szerepekben tűnik föl, érdekesnek kezdi gondolni magát. Azt hinni, megkajálja az egész világot. Sokfunkciós, mint egy svájci bicska. Nem, nem az van, hogy egyszerre kémiát kutat, vikúnyát tenyészt és oboát fúj pihenésképpen. Csak az, hogy cikket ír mint tudósító, fölolvas mint költő, és drámázik mint színész. Mintha az volna. Az etikai cuccot meg holmi mellébeszéléssel próbálja palástolni. A három csaj közül a szőke. Ők csinálnak ilyesmit. Mert van még rajta kívül egy vörös, Magyari Andrea, és egy vörösebb, Hegedűs Ágota. Nem beszélgetnek, fölolvasnak. Illetve csak annyit mondanak, hogy ők nem csoport, bár jogilag – ezt a szőke tudja – csoportos az elkövetés. Annak minősül. Olvasnak prózát és verset. Mondok példákat. Magyari a (könyörgő mód)-ot: „könyörgök, hallgass / meg, jöjjön el, menj el, basszál meg, szeressél, most melyik melyik akkor”? Hegedűs a narválesőt: „letámasztom a biciklim a korláthoz, nem / lakatolom le, nem viszem tovább, és itt sem kell majd senkinek”. A Vécsei – a szőke, aki egyben az, aki ezt írja, és aki a következő drámaszínházban a Perzsa – a Csetpartnert: „Nem sokkal később megkérdezte, / hogy is van ez a fészbuk. Mondtam, jó / elbaszni az időt, aztán kértem, jöjjön el / velem csizmát nézni, leárazás, húsz százalék”. Többet nem illik magunkról.

A széltől a végén már nem nagyon lehet hallani. Vagyis inkább a hatalmas pörölytől, amivel Gerner Csaba hős, egyébként színész, a sátorillesztékeket kalapálja. Azért Sopotnik Zoltán Saját perzsájába még belevágunk. Annyira frankón kezdődik: „Vetítés – Egy tó a lakótelep közepén, a parton valami ünnepség készül, sátorverés”. És az a mondatom – mint Perzsa – is annyira jól jött volna: „A szorongást ölné meg itt az ember”. De ekkorra ahelyett, hogy megölné, feltámasztotta magában, vagyis a szél támasztotta fel, a feltámadó szél. A vihar. Tépte, szaggatta a sátrat. Abbahagyod, futni kezdesz. És eszedbe jut a napsütéses délelőtti Bajtai: „Még felnézel az égre, / lassuló esőcseppek koppannak arcodon”.