A kötet címe remek. Sőt, képes pozitív meglepetéseket is okozni az előzetes elvárásokkal szemben: véletlenül sem krimibe illő történetek egymásutánja a könyv, és szerencsére nem igyekszik nemzetbiztonsági vagy egyéb ilyen típusú dokumentumok nyelvét, szókincsét sem imitálni. Sokkal inkább maga az író lesz a kém az idegen a tömegben (Spiró el is mondta ezt interjúkban), aki kihasználja, kihallgatja, rögzíti az embereket, viszonyaikat. Sok szövegben ki is derül a narrátorról, hogy ez a foglalkozása, sőt néhányszor konkrétan a megfigyelési aktus tematizálódik (Amit a tanár mondott; Temetői járat; EU-lőre).

Megjelenés előtt futótűzként terjedt a hír (sőt sokan még a megjelenés után is hiszik), hogy "anya-könyv" kerül ki a Spiró-műhelyből. A motívum valóban fontos, de közel sem olyan központi, hogy a kritikai recepció ebbe csimpaszkodhasson. A szétszórt és néhány ismétlődő anya-mozaik viszont képes kirajzolni az érintett novellák mögött egy kisregény-történetet. Spiró a fülszövegben a műfaj egyik nagy kihívásának azt tartja, hogy bonyolult emberi viszonyokat kell tömören leírnia. Ez az anya-motívummal itt jól működtethető, emellett pedig izgalmas és egészen megrázó kérdések is terítékre kerülnek („Most már nem az anyám, akit gyűlöltem, csak egy haldokló, aki valamiért rám van bízva, aki véletlenül nem madárnak, nem növénynek, hanem embernek született, és akinek csak napjai vannak hátra. Csak meg ne szeressem, csak meg ne szeressem most már, az nekem mindennél rosszabb lenne.” (160.) – Gyurka)

A műfajmegjelölés szerint a kötetben novellák szerepelnek, ám több szöveg esetében egészen más címkék is rögzíthetők: a konkrét időponttal megjelölt magánéleti és/vagy történelmi léptékű történetek naplóbejegyzésként vagy memoárként is interpretálhatók, de találunk vádirati hangnemet, fordulatokat idéző szövegrészt, megint másutt a platóni dialógusok hatása kapcsolható be. Jellemzőbb azonban az az eset, amikor egy szöveg már-már a publicisztika körébe utalandó, akár glosszaként is olvasható (Milyenek a csehek; Amit a tanár mondott; Díszpolgárok; Temetői járat; EU-lőre; Ország). Ezért természetesen nem a – több novellára is jellemző – aktualizálás a felelős, sokkal inkább az a zsurnáldüh, ami miatt ezek a szövegek jórészt megmaradnak a (sztereotip) tajték szintjén (Spiró belemar az egészségügybe, a művészvilágba, bürokráciába, családba, sznobokba, emigránsokba, lengyelekbe, németekbe, vámosokba, szupermarketekbe, tudósokba, politikusokba, szélsőjobbosokba, sőt az ifjakba is, akik folyton csak bámulnak és vezeték lóg a fülükből). Ez persze lehetne egy divatos (köz)beszédmód kritikus imitációja, mégsem az, hiszen rendszeresen kiérezni a beszélők hangja mögül az értelmiségi felháborodását. Ha viszont csak így és ennyit tudnak mondani a jelenről (mondjuk, a tompa fiataloknak), akkor ez csak panaszkodó siránkozás marad, amely néha már taszítóbbá teszi ezeket a kritikusokat támadottjaiknál, ezáltal pedig saját ügyük jogossága is meggyengül.

Pedig ismeri a kötet a visszafogott, mély reakciókat is. A Melyik szomszéd? című novella éppen azt járja körül, hogy a dolgok nem feltétlenül fekete-fehérek (azokban a szomszédokban, akik megmentették, nem adták fel a menekülteket, semmi közös nincs e tettükön kívül: az egyik önző és mogorva, a másik csaló, csempész, hűtlen, a harmadik istenes, tébolyult - nem, hogy  szentek lennének), ezzel mintegy maga mutat rá a fentebb tárgyalt darabok gondolati, retorikai kudarcára is.

Ebből is következik, hogy éppen azok lesznek a kötetben a legjobb szöveghelyek, ahol rövid időre egy érzéketlen, arctalan beszélő szólal meg, aki undor, indulat és bármilyen előjelű elfogultság nélkül, végzetesen pontosan profilozza, leplezi, írja le a figurák takargatott, vért izzadó vagy (ami még kegyetlenebb) saját maguk előtt sem ismert és beismert kisszerű törtetését. („Nem a baráttól távolodik el az ember, hanem önmagától. A tanútól menekül az ember, önmagának attól a részétől, amit a másik a szemére vethet.” (38.) – A két boldog magyar; „… előttük úgy öltözhetett és úgy viselkedhetett, mintha egy sikeres férfi úriasszony felesége lenne” (67.) – Nyaralni muszáj; „Az ilyenek az igazán veszedelmesek: megalázottságukban egész életükben bizonyítanak, bármi áron.” (122.), „… a vidékiek bármikor előhúzható sértettségét szépen kifejlesztette magában” (123.) – A két igazgatók).

És hogy mennyire nem az aktualizálás jelenlétén vagy nem létén múlik egy-egy Kémjelentés-történet ereje vagy erőtlensége, arra jó példa a Baba című novella, mely érzékenyen képes felvetni a halottaink, az áldozatok (újra)ölhetőségének elméletét, aminek a problematizálása kapcsolódási pontokat is teremt e – ma különösen sokszor feszegetett – kulturális traumához, és az arra adott válaszokat felkínáló munkákhoz. György Péter Apám helyett című idén megjelent könyvében központi kérdésként tárgyalja ugyanezt a felejtés függvényében, valamint a Nemzeti Színház február végén bemutatott, mégis már-már legendássá izmosodó Egyszer élünk, avagy a tenger azontúl tűnik semmiségbe című előadása is hasonló ügyben keres válaszokat.

„… untam a sirámokat” – mondja a beszélő az A bosszú című novellában nagyanyja sopánkodása kapcsán (174.). A sok sirám – Spiró szerint – idáig vezet. Ha tehát a fene nagy sértettségben és elkeseredettségben annyi lenne csak a mantra (mint látjuk itt a nagyanyától), hogy ebben az országban rohad a dolgok nagy része, és rohadék benne (majdnem) minden férfi és nő, az korképnek és kórképnek is kevés. Pedig a vérszomjas embernél csak az érdektelenül (el)nézelődő veszélyesebb.